A folyamatos ordítás után pedig minderről olyan nagy a kuss, mintha kamalduliak volnának, és az összes sajtójuk is. Ez a szelektált némaság a jellemző az egész bagázsra, már nem először, és nem véletlenül. Rendszerszintű, mondhatni, aminek több oka is van, a taktikaiakkal most nem foglalkozok, hiszen az egész nyüves életük a szavazatszerzésről szól.

Több megállapítás is született már róluk, hogy meg lehessen határozni őket a Brehmben, ezek közül megáll, hogy maffia-alakulat, hogy szalon-, oder komplett nácikok. Hogy lopnak, az meg olyan evidens, hogy máma már szót sem érdemel, olyan, mint az egyszeregy.

Hanem, hogy ez egy galeri, vagy sokkal inkább egy neveletlen és aljas kamasz-horda, az is igaz. Kitetszik, hogy nagy hangon kiáll a csürhe, élén a bandavezérrel, ha gyöngébbet lát, einstandol mindent, üveggolyót, nyugdíjat, meg amit ér. Viszont Orbán nem egy Ács Feri, aki becsülettel tudott veszíteni, és meghajtotta a fejét a grundosok előtt.

Ez a mi egyetlenünk, amikor egy nála erősebbel kerül szembe, akkor fülét, farkát behúzva iszkol a budi mögé, ahol várja őt az ő népe szaros csizmában, és nagy hangon elmeséli nekik, hogy győzött, miközben a kerítésen túl ott csaholnak a kutyák, egyelőre még láncon.

Tudom én, hogy a politika, mint aljadolog, elsősorban a hazugságról szól mindenhol és minden szinten, de ilyen pimasz, következmények nélküli tutulás csak itt van. Orbán Goodfrienddel is izmozott, ordította neki, hogy álljon ki, legyen férfi, amikor tudta, hogy úgysem fog, mert jól körülírt kötelmei vannak.

Ugyanígy erősködött ’89-ben az oroszokkal, és így tutul most nemzeti ünnepeken kordonok mögött lengyel és magyar alja-klakőrökkel, miközben az utca túlfelén folyik a nyugdíjasok esernyős csatája. Ez az ember soha, semmivel szembe nem nézett, egy őszinte mondata nem volt.

Erre a legjobb példám, amit már elmondtam ugyan, de nem lehet elégszer, hogy aljassá válásának kezdetén mélyen belenéztem a szemébe, és föltettem neki a tízezer forintos kérdést, hogy mi a véleménye az ÉS-ben a szőleit firtató írásokról, amire azt válaszolta disznó szemekkel, hogy ő ilyen lapokat egészségügyi okokból nem olvas.

Van még kérdés? Beszari bandavezér a drága, ha kétszer erősebben megrázzák neki a kapucsöngőt, Moszkváig fut a bélelt mellényében. Így mérleget vonva kétmillió szerencsétlen istenkirályáról, az látszik, hogy ő (vagy ez) egy hazug, tolvaj, gyáva, orálisan fixált alak, más felemelőt mondani róla nem lehet, de nem is érdemes. Az ilyenek látványosan és gyorsan szoktak összeomlani, de addig is nézzük meg Örkénnyel, momentán hol is élünk:

„A kerekes kútnál szálltam ki az autóból, mert onnan már csak száz lépés volt a gyárkapu. A gyárat hegyek vették körül, a hegyeken szőlők, erdők, irtások; az irtásokon magasfeszültségű távvezeték.
Vidéken a gyárat is kutya őrzi, mint a krumpliföldeket. Láttomra azonnal dühbe gurult a kutya, habzó szájjal, kivicsorgó fogakkal, vonítva rohant ki a kapus fülkéjéből. Félúton meg¬állt, és fejét félrebillentve, kiszemelte azt a helyet, ahol majd belém harap.
Engem puli már megharapott, méghozzá barátom pulija, tiszta faj. Megálltam, és mérlegeltem, vajon hogy harap egy idegen puli, egy ilyen korcs, keverék fajzat, melynek csak kisebbik fele puli: a nagyobbik vérszomj, sértődöttség, álnokság és üldözési vágy. Néztem a pulit, s meg¬hátráltam.
Visszaültem az autóba. Amikor kiszálltam, jött a puli. Farkcsóválva jött, roggyant térdekkel. Rajongva nézett rám. Látta, hogy autóm van: fölnyújtotta fejét, hogy vakarjam meg. Megvakartam a fülét.
– Korrupt féreg – gondoltam magamban.
– Korrupt féreg – gondolta a puli.”

(Jellempróba)

Tele volt múlttal a világ, és egy ihletett pillanatban utat tört magának, elárasztotta az ivó alkoholos levegőjét, a savanyú borok kigőzölgését, hányások és izzadságok szagát, tehát az életet. És Béla lubickolt ebben a frissen nyílt mennyországban, mígnem egy napon arra riadt, hogy a kocsmába beszökött az ősz.

Ezt nem a pörsenő levelek ingásából, nem is az arcokba gabalyodó ökörnyálak idegesítéséből hüvelyezte ki, hanem a fröccsök ura maszatolásából, amely buzgalommal új plakátot föstögetett a régi „Minden nap meccs” helyére. Ezúttal azt nyögte a kartonra: „Olimpia, nyitva tartás hajnalig”.

Nem volt tudható, mit remélt ettől, hiszen a traktoros népség akkor indult a korai órában a földekre szöszmötölni, amikor a Föld túlsó felén az uszoda vizébe ugrottak a népek, melegítős feleségeik éppen most dűtötték a moslékot a disznó elé, a műanyag motorosok szájából ekkor csordult el kiságyukban a nyál, a duplagyűrűsök pedig imádságtól kusza ujjaikkal az aznapi első Jézust sóhajtották a vigyorgó Hold felé.

De Béla érezte, hogy mindjárt deresek lesznek a hajnalok, mert eddigi életéből nagyon halványan arra emlékezett, hogy amikor Olimpiát kiáltott a világ, annak véget értével egyből mindent elöntöttek a ködök, és az sem zavarta, hogy most még döglesztőek voltak a nappalok. Tudta, hogy csak egy pillanat lesz ez az egész, és amint véget ér, minden itt fog neki zsongani, jajongani meg busongani.

A falu nem mutatta, hogy tudomást venne Béla ingadozó lelkéről, a porülte téren ott kapirgált a két közmunkás, őket a templom harangjának néhány kongása buzdította élénkebb semmittevésre, a bádogbános is csak úgy iramlott az árnyékban, mint mindig, a drága duplagyűrűsök meg a templom dohos homályában rikoltozva keresték Istent, és képtelenek voltak belátni, hogy nem fogják meglelni soha.

És az sem volt tudható ekkor még, hogy rövid időn belül Béla is az örökkévaló kutatására indul, nála keresve magyarázatot arra, mi a rosseb történik az ő országában, bár addig még hosszú időnek kellett eltelnie, ami viszont csak egy pillanat volt.

Azt hitték ők ketten – Bélánk és a fröccsök ura -, hogy a falu ezúttal is, ahogyan pár hete, a futballozás idején, megbolondul. Akkor zászlókkal szaladgáltak, kurjongattak pirosló arccal, és annyira magyar volt mindenki, hogy beleremegett az egész világ. Most azonban élénk hallgatásba burkolóztak a házak, az összes ember feje savanyú citrom képét mutatta, és nem lehetett tudni, miért.

Hajnalonként csak a két cimbora kókadozott a tévé előtt, és elborzadva észlelték, mi folyik itt. Két csobbanás közt, húszpercenként elkékült a képernyő, és egyfolytában arról érdeklődött, hogy a kettők tudják-e. Mindenféle hülyeségeket kérdezgettek, és ezt egypercesek követték, kérlelhetetlenül ketyegő óra kíséretében elriasztó képeket mutogattak szerencsétlen emberekről, akiktől félni kellett volna. Ezt unta meg Béla nagyon hamar, és foga közt kipréselve csak ennyit jegyzett meg: – Az anyátok picsáját.

Így csordogált az idő át a szikár órákon és perceken, egyhangú csöpögését csak ezek a kékségek szakították meg, érdeklődve: – Tudta? – A kocsmáros sejtette, hogy ennek az egésznek nagyon rossz vége lesz, de abban is bizonyos volt, hogy tenni ellene semmit nem lehet. Ő viszont azt tudta, hogy addig nincsen nagy baj, amíg barátja vodkát nem kér, és ezt az első pár napon meg is úszta.

Viszont látnivaló volt, Béla nem sokáig bírja már, hogy egyfolytában hergelik őt. Mindezt abból lehetett sejteni, amikor egyik nap a postás tért be egy hűsire az ivóba, s ha már ott találta, Béla kezébe nyomott egy levelet, amely neki szólt. Ő ezt nagyon komótosan és méltósággal bontotta föl, és amint meglátta, ebben népszavazni invitálják, újólag kijelentette: – Az anyátok picsáját. – Majd gyufát fogott, és ott, az asztal fölött vált belőle Berger, aki a sátántól való New Yorkban, a Centrál parkban égette el a saját behívóját, és Béla nem volt egy Bukowski, hogy ellenálljon ennek a kísértésnek. Lángra lobbantotta a papírt, majd megengedően ennyit szólt: – Dögöljetek meg! – És amikor az utolsó láng is ellobbant, a fröccsök urához fordult, aki megbabonázva nézte a szertartást: – Adj egy vodkát!

A pokol csak lassan szabadult el. Hősünk edzésben volt, néhány órán át bírta az iramot, akkor fordult tornádóvá a történet, amikor azt találta ki, annyiszor kér egy vodkát, ahányszor kékségekkel óhajtják mosni az agyát a dobozból. Két óra alatt lett teljesen részeg.

Annyira, hogy egyre tisztább lett a feje, és az egyik szédelgő hajnalon kiment a határba, a kukoricás mellé, és a pirkadatban puszta kézzel esett neki annak a kurva kék plakátnak, körmei beszakadtak, véreztek, de semmire sem ment, mert úgy odaenyvezték, hogy örökre ott maradjon. Az történt, ami már nagyon régen nem. Béla elbőgte magát, átkozta az egész rohadt, mocskos országot, és siratta az életét, mert már öreg, és esélye nincsen arra, hogy hagyja a fenébe az egészet, és másik hazát keressen magának, ahol nem érdeklődnek egyfolytában arról, mit tud, hanem hagyják szép csendben és magában megdögleni.

Ebben az ihletett, nyomorúságos pillanatban kezdte el keresni Istent, aki az egész tébolyról tehet, de tudta, hogy nem a templomban találja, mert onnan a bádogbános hamis prófétálása és a duplagyűrűsök vernyogása elüldözte. Isten, ha van, csakis a kocsmában verhetett tanyát. Ez volt a meggyőződése.

Vérző körmeivel visszaimbolygott hát a titkok közé a borgőzbe, és nem hagyta a fröccsök urának, hogy megkérdezze, mi történt vele. Pisszegve csendre intette, és fülelt. A csönd egyet ütött, amikor szuszogást, szöszmögést hallott az egyik sarokból, lüktető agyában dobolást észlelt, és megvagy kiáltással ugrott a pormacskák közé azzal a boldog tudattal, hogy elkapja az Istent, de csak egy egér volt. – Szerbusz, Uram. – Ennyit mondott a bajuszosnak, és beleájult a nemlét elviselhető könnyűségébe.

Ezt írta a professzor nemrég, aki ugyanúgy harcol a magyar futballért, mint tartótisztje a döglődő Nyugat ellen, ugyanazzal az utánozhatatlan hévvel: „Legsikeresebb kulturális termékünk a foci. Ráadásul a futball mélyen gyökerezik a magyar hagyományban, a magyar kultúrában, a legnagyobb nemzetközi hatású és legsikeresebb kulturális termékünk a huszadik században a focink volt. Vagyis végtelenül primitív és ostoba megközelítés kinevetni, leköpni a magyar futballt csak azért, mert eredménytelen, züllött és kétségbeejtően rossz.”

Bangladesben nem primitív népek élnek, nem köpik le a magyar futballistát, egyenest repülőt küldenek érte, lakást bérelnek neki, és a tenyerükön hordozzák. Lehet, hogy ártó szándékkal. Negyven évvel ezelőtt még a New York-i Madison Square Gardenben pöngette a húrokat Ravi Shankar meg pár társa a háborúba ájult országért, mi most csatlakozunk a mozgalomhoz, épp jókor, az amerikaiak már rég elfeledték ami volt, és amúgy maga az ország is köszöni, jól van, csak kicsit éhezik. Mégis a gyanú árnyéka vetül erre az egész akcióra, az önjáró Goodfriend, megagyurcsány ténykedhetik itten. Ilyen szemüvegen keresztül új értelmet kap ez az egész váratlan utazás, a jelek csalhatatlanok.

Ugyanis még 2007 januárjában, széles körű zavargások után ügyvezető kormányt neveztek ki a következő általános választások végrehajtására Bangladesben, mert az országot kiterjedt korrupció, rendetlenség és politikai erőszak jellemezte. Az ügyvezető kormány prioritásának a korrupció gyökeres felszámolását tekintette a kormányzat minden szintjén, ezért sok fontos politikust és hivatalnokot, továbbá sok kevésbé fontos hivatalnokot és párttagot tartóztattak le korrupciós vádakkal. Ezek után, ilyen elemzői szemmel nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet a három magyar kiküldött, nem lehet véletlen, hogy a Gyirmót is szó nélkül engedte el futballistáját, holott élő szerződése volt.

Az a gyanús, ami nem gyanús, de mi képtelenek vagyunk tanulni még Pelikántól is. Nem lehetne csodálkozni azon, ha hamarosan ürgebőrbe kötött jelentések úszkálnának a Gangeszben (konspirációs helyi nevén Padma) egészen le a Dunáig, amelyeket a mindig átadott, és soha el nem készülő Várbazár környékén halásznának ki hazaáruló civilek. A forradalmat ekképp importálnák a mangrove erdők honából, így kitetszik, hogy a helyzet fokozódik, főleg a nemzetközi. Mindezt a régóta titokban folyó fellazítás bizonyítja, csak még nem vette észre Szijjártó. Pedig láthatná, hogy a muszlim ország ránk erőlteti vélt értékrendjét, a disznóevésről már kezdünk is leszokni.

Az elmúlt húsz évben a magyar lakosság sertéshúsfogyasztása harminckét százalékkal esett vissza, és mára nem éri el a napi tíz dekát sem. Németh Antal, a Vágóállat és Hús Szakmaközi Szervezet és Terméktanács elnöke elmondta, hogy az elmúlt évtizedekben a baromfihúsokat jól menedzselték, a hazai kereslet is ebbe az irányba tolódott el. A bangladesi tyúkipar dolgozott minálunk, mint kitetszik, igen eredményesen. Olyannyira, hogy a nyugdíjast disznókarajokkal fenyegetik ugyan, de ő „Allah akbar” ordítással veti magát a farhátra, és ez még csak a kezdet, Banglades már vészesen közel van.