Úgy fest a dolog, hogy a magyar papság színe-virága, midőn a Kádár-éra III/III-as kötelmeit odahagyta, nem tud mit kezdeni a nyakába szakadt rohadt nagy szabadsággal meg a visszakapott javakkal, s mint valami degenerált szurkolótábor, rigmusra fakad, hogy még, még, még, ennyi nem elég, és meg is kapja az óhajtásokat. Két napja is hétmilliárdot, és ettől üldözöttnek érzi magát, ami érdekes életérzés.

Tényleg minden Nérótól indult el, aki játékos kedvében – talán, de nem biztosan – ókori Marinus van der Lubbét játszott, aki a Reichstag felgyújtásával alkalmat adott Hitler bácsinak, hogy a kommunistákat megszeretgesse kicsit. Néró is, ahogyan égett Róma kr. u. 64-ben, kommunisták híján a keresztényekben találta meg a baj eredőjét, és módszeresen irtotta őket.

És ez a tempó folytatódott, ellenben a keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár uralkodása idején kezdődött. Traianus ugyanis kr u. 112-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. Ennek vetett véget Galerius kr. u. 311-ben, amikor ezt a rendeletet hatályon kívül helyezte, és biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlását.

Erről a cirka két évszázadról tudnának mesélni a jó keresztények, akik nem teli hassal és bíborban-bársonyban vizionálták, hogy üldözik őket, hanem élénken menekültek a rájuk eresztett oroszlánok elől, és egyéb cukiságok.

Máma is üldözik a keresztényeket a kerek világban, elsősorban Észak-Koreában, ahol a Biblia birtoklásáért nyilvános kivégzés jár. Az ötven kiemelt országból harmincötben a radikális iszlamizmus a keresztényüldözés elsődleges forrása. „Szélsőséges üldöztetésnek” vannak kitéve a keresztények Irakban, Eritreában, Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Szomáliában, Szudánban és Iránban.

Viszont Magyarhon nem szerepel a listán, és mért is szerepelne. Itt, minálunk az üldözés abból áll, hogy egy egyházi iskola kétszer annyi pénzt kap egy tanuló után, mint egy nem egyházi, kvázi kötelezővé tették a hitoktatást, az állami média orrba-szájba nyomatja az istentiszteleteket, körmeneteket, egyházi ünnepeket, és össze sem tudják számolni mennyi támogatást, kedvezményt kapnak. Ezt rohadt nehéz lehet elviselni.

„Évek óta terjed Európa-szerte a kereszténygúnyolás, minden véres üldözés így kezdődött. Most még csak tiltják a vallási tárgyak, szimbólumok viselését, a függetlennek mondó média támadást indít a másként gondolkodók ellen – előbb-utóbb véres végkifejlete lesz ennek.” – ilyeneket is mond a püspök, amiből kitetszik, hogy nincsen egészen magánál.

Nekem épp úgy tűnik, kies honunkban a nem-keresztényeket támadják elsősorban, mint a liberális ateisták például, akiknek még az írmagját is eltörölnék, hogy helyet adjanak a keresztény, úri középosztálynak. Veres püspök viszont szabadon lóbálhatja a pásztorbotját, ellenben a burka sok helyen tilos, és még sorolhatnám, hogy ez a mi vezérpapunk mért hazudik, vagy mért ment el az esze.

Annyit csöndben megjegyeznék, hogy senki sem gúnyolja a vasárnap misére csoszogó özv. Kiss Bélánét. Ellenben Veres püspököt és cimboráit, úgymint ilyen Semjének, Harrachok és Aradszkiak viszont igen, akik nagy buzgalmukban maguk űznek gúnyt a kereszténységből, mert megtagadták a pápát és orbánzsoldosok lettek.

Ez abból is látszik, az ilyen nyilatkozatokkal csak annyi a céljuk, hogy az egyszerű polgárokban, mint özv. Kiss Béláné, elültessék a félelmet. Így semmiben sem különböznek a fideszkatonáktól, akik meg azt vizionálták, hogy a jobbikosok verik a nyugdíjasokat. Az sem volt igaz, meg ez sem. Viszont az ilyen Veres püspököknek, ha mással nem is, de a lelkiismeretükkel egyszer majd el kell számolni. Hosszú menet lesz.

Viszont, valamikor az idők kezdetén, amikor volt neki szava, mondanivalója, és még mikrofonhoz is engedték, mint manapság a németszilárdot – érezzük, ugye a nívó alakulását -, szóval, amikor még beszélhetett a hideget fúvó, volt neki egyetlen érdekes mondata.

Arról ábrándozott igen meggondolatlanul, hogy a kétharmad birtokában milyen nagy felelősség szakadt a nyakukba, amely abban is megnyilvánul, hogy aki ezentúl közülük lop, annak a karját le kell vágni. Csoda, hogy kitették a brancsból? Egyáltalán nem, hogyan nézne már ki a frakció, amely csupa félkarú emberből állna? Már csak esztétikai meggondolásokból is.

Néró, a szépemlékű ’lómai császál azonban nem lacafaszázott, meghallotta valahogyan Pokorni szavát, és akit lopáson ért, annak tényleg levágatta a karját, azt a nyakába akasztotta, és a delikvensnek így kellett sétálgatni az arénában sokak nagy gyönyörűségére.

Ellenben Néró közkeletűen egy barom volt magunk közt szólván, élénken szart mindenre, ami államügy. Ő volt az, aki első számú hadvezérként nem hogy nem menetelt a csapatai élén, hanem meg is vetette a katonásdit. Ebbe aztán bele is bukott, viszont mielőtt menekülvén megöngyilkolta magát, egészen jól éldegélt.

Pöngette a lantját, színházban lépett fel, fogatokat hajtott, verseket fabrikált, miegyebek. És jót tett a keresztényekkel, mert irtotta őket nagyon. Ez ellentmondás ugyan, és mégis igaz. Leégett ugyanis ’Lóma, akárha a Reichstag egy másik ökör idején, s mivel akkoriban – csuda, hogyan, de – nem voltak kommunisták, ezért Néró a keresztényekben lelte meg az ő Van der Lübbéit.

És mit tett a jóember a keresztényekkel? Na, mit? Szurokba forgatta őket, és meggyújtotta, majd fényüknél vacsorált a Vatikán dombon. E szépemlékű helyen áll ma a Szent Péter bazilika, ahol a mai keresztesek szoktak gyülekezni. A ‘lómaiak viszont, látván, hogy a keresztények mit ki nem állnak a hitükért, elgondolkoztak nagyon.

Azt mondták magukban: valami lehet ebben az új divatban, ha ezek a jóemberek még az élő fáklya szerepét is hajlandóak eljátszani érte, és özönlöttek a szektába. Így történt, hogy Néró bácsi akaratlan a keresztények toborzójává vált, s ugyan állami támogatást nem adott, mégis megerősítette a cirkuszt, amely ma is virul. A mostaniak azonban nem fáklyák, inkább hörcsögök, de nagyon elkalandoztam.

’Lóma abban az időben maga volt a fertő. A hedonizmus melegágya, és igazat kell adnunk Spenglernek, aki szerint a görögök voltak a kultúra, ’Lóma ellenben a civilizációs szakasz, amely ennek megfelelően szükségszerűen volt bukásra ítélve, addig azonban még történt egy és más. Nérótól visszafelé haladva a császárságban szép kis alakokat találunk a trónuson.

Például Caligulát, akit elítélni nem tudunk, mert nemes egyszerűséggel volt idióta a szó legszorosabb értelmében, ellenben gyilkolászni és kefélni azt nagyon szeretett, a legendárium szerint még a jó édesanyjával is. Hogy ennyire megszállott lett, azt Tiberiusnak köszönhette, a perverz állatnak, aki pedig Caligulát toszogatta zsenge ifjúkorában.

Vagy vegyük épp Claudiust, városom alapítóját, aki szerette ugyan az államügyeket, ellenben dadogós, fogyatékos alkoholista volt. Savaria, ahol most éppen ülök, meg úgy jött létre általa, hogy gondolkozott. Épp egész Európa, Afrika északi csücske, Britannia is a meghódítás állapotában leledzett, a katonák egy része ezért teherré vált.

Valamit kell kezdeni ezzel a békével: vélekedett Claudius, és a légiósok egy részét iderakta a Gyöngyös partjára, hogy csináljanak, amit akarnak. Szombathely meg kétezer év teltével erre olyan rohadt büszke, de megint elkalandoztam.

Ugorgyunk! Pörgetve visszafelé az idők kerekét eljutunk az első, és a jelek szerint egyetlen normális ’lómai császárhoz, Augustushoz, akiben még pislákolt valami abból, amit manapság erkölcsnek nevezünk fennkölten. Vagy józanságnak, vagy hívjuk, aminek akarjuk.

Egyszer Augustus vendégségben járt egy patrícius cimborájánál, aki olyan lehetett, mint ma Mészáros. Esetleg Habony, vagy a kettő elegye. Szóval rohadtul gazdag volt, és bunkó. Abban az időben volt újdonság a kristálypohár, eszméletlen mennyiségű sesterciusba került darabja, de ez a ’lómai Mészáros ebben szolgálta föl a piát, mert mér ne.

Aztán megtörtént a baj. Az egyik rabszolga eltört egy ilyen kincset, amitől a ’lómai Mészáros igen nagy haragra gerjedt. Dühét csillapítandó egy megoldás mutatkozott, amely divatban volt. A zabálóhely mellett volt egy tavacska, ahol halakat tartottak, akiket megettek ezek a mészárosok.

Viszont ezeket a halakat meg vétkes rabszolgákkal etették, és ez nem igazán komilfó, ha igazán belegondolunk. Ez várt volna hősünkre is, aki poharat tört, Augustusnak azonban hirtelen tele lett a töke ezzel az egésszel. Leállította a ’lómai Mészáros dühét, és saját fenséges kezével, egyesével vagdosta földhöz a kincset érő kristályokat, jelezve: nem igazán tűri a rongyrázást.

Na, most: ami miatt ezt az egészet itt előadtam, az nem egyéb, mint, hogy a szöveg végén föltehessem a költői kérdést: van-e nekünk kétezer év múltán Augustusunk? Sőt, tovább megyek, volt-e valaha egyáltalán? Ezen gondolkozzatok kedves gyerekek, a következő órán ezt beszéljük meg. Ave Orban!