Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a stadiont, és született meg a Camp Nou, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor ő különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Mégpedig, hogy egyes kérdések túl bonyolultak ahhoz, hogy az emberek dönteni tudjanak, vagy az, hogy a kezdeményezés túl távoli döntésekre vonatkozik. Különös dolgok ezek, már az olimpia kapcsán is kiderült, hogy nem értünk mi ahhoz, valamint Stefka lapigazgató tudata szerint meg, hogy aki aláírt ellene, az mind hatökör.

Így hát, már többszörösen is bebizonyosodott, hogy mit gondol az alattvalókról a regnáló hatalom, leginkább azt, hogy degenerált szavazógép. Paks II. kapcsán tehát nem vagyunk képesek eldönteni szerintük, hogy akarunk-e az ország közepére egy potenciális Csernobilt, vagy sem, ami már tényleg egy szint.

A másik meg, hogy ez az egész túl távoli döntésekre vonatkozik. Az igaz, hogy nem éppen a pillanatnyi igényekre irányul, hogy egyen-e az ember farhátat vagy csirkelábat, vagy, hogy kikérje-e a második fröccsöt a csehóban. Ha a mélyen nem tisztelt hatalom szerint csupán erre alkalmas a magyar proletár, akkor zavar keletkezik majd az erőben.

Mert ugyanis és akkor, azt sem tudja az ember eldönteni, hogy nőül válassza-e a szépséges Zsuzskát, mert, hogy milyen randa és kiállhatatlan hárpia válik majd belőle, az is igen rohadtul messze van. Ilyképp a CSOK-ot sem veszi igénybe az ember, mert ki tudja mi lesz addig, míg felépül végül a házunk, ergo, kölket sem csinál, mert az meg majd baltával veri szét a fejünket a távoli jövőben.

Látszik, hogy nehéz és bonyolult dolgok ezek, tényleg nem érdemesek és méltóak arra, hogy a panelproli mindezekről maga határozzon, elég lesz, ha megmutatja neki az utat a Párt. És jé, tényleg, mintha efelé tendálna az egész rohadt, elcseszett ország és a rendszer.

Miheztartás végett viszont:

„Miniszterelnökként szembejön velem a nép, és azt mondja, hogy nono, kedves barátom, ez nem fog menni. Ne hazudj, beszélj érthetően, ne rekeszd ki a társadalmat a kormánydöntésekből, és légy szíves a szociális biztonságunkat ne emészd fel a mániáid érdekében.”

Ezt mondta Orbán Viktor ellenzéki politikus 2008-ban, amikor a Fidesz kezdeményezésére kiírt, háromigenesként elhíresült népszavazáson a választók megszavazták a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj eltörlését. De ez is már oly távoli múlt, hogy az emléke is elhalványult, fölzabálta a rendszer maga.

Különös dolog ez az idő.

Emberes feladat, de nem lehetetlen. Úgy tűnik, hogy a Párt egyelőre nem tért magához a jobbegyenestől, amit az eddig ismeretlen civilek bevittek neki, de ne legyenek kétségeinek, a Ripost, TV2, Magyar Idők szentháromság hamarosan elkezdi okádni a szart magából, megfelelve Virág elvtárs filozófiájának.

„Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” Ez vár a Momentumra, mert elkövette az eredendő bűnt, és másképpen gondolkozik a világról, mint Orbán Viktor. Sőt, ha lehet, még emelte is a tétet, ugyanis Fekete-Győr András, a szervezet elnöke azt is elmesélte, nem volna ellenükre a Fidesz-es bagázst eltakarítani az ország éléről, s ezért tán párttá is alakulhatnak.

A Magyar Idők egyből meg is erősítette sorait, és átigazolta a Magyar Hírlaptól a nemzet publicistáját, Bayer urat, mert eddig túlságosan Dörmögő Dömötör hangvételű volt a lap, de majd eztán. Nem lennék meglepve túlságosan azon sem, ha napokon belül kiderülne, hogy Fekete-Győr tulajdonképpen jegyszedő, az anyja pedig egy malomtulajdonos kulák szeretője, és ezt be is vallaná.

Vagy épp, hogy a Momentum terroristákat rejteget az uzsonnás zacskójában, mert minden lehet, és nincs értelme semminek sem. Például Juhász Péter is közel félszáz helyreigazítási és mindenféle pereket indított eddig, amelyekből húszat már meg is nyert, a köztudatban mégis csak egy hőbörgő drogos, mert a választópolgár ilyen egyszerű teremtmény.

Annyira, hogy kétségeim támadtak, ha a Momentum sikerrel veszi az akadályokat az aknamezőn, és eljut a népszavazás kiírásáig, akkor azzal szembesül, hogy a kérdése túl bonyolult a keményen dolgozó kisembernek, ami így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?”

Valljuk be, ez nagyon bonyolult mondat a „Magyarország jobban teljesít” nívón szocializálódott közönség számára. Igazából így kellett volna kérdezni: Legyen olimpia Pesten? Igen-nem. Ebből értene a magyar, viszont ilyen kérdéssel meg nem lehetne aláírást gyűjteni. Kitetszik tehát, hogy nagyon rögös az út, amelyre a Momentum lépett.

Például az elkövetkező harminc napban fizikai akadályokkal is szembe nézhetnek az aláírásgyűjtők, megjelenhetnek a standoknál decens kopaszok, valamint savval és esernyőkkel felfegyverkezett nyugdíjasok is, megvédeni a hazát. Az eddig nyavalygó sokaság pedig, aki azon húzta a fülét, meg a farkát, hogy nincsen kire szavaznia, mert mindenki büdös, most kapott egy újabb, és minden bizonnyal utolsó esélyt, hogy bebizonyítsa, tényleg nem akar diktatúrában élni, vagy csak hisztizni szeret. Tessék, itt a romlatlan hús, lehet rágcsálni.

A fröccsök ura is megengedőn tápászkodott föl a műbalhé után. Mindketten úgy vélték, nyugodalmas idők jönnek ingó, bronzsárga levelekkel, alélásokkal, mintha múló élet volna, de a rossebeket. Olyan volt a világ köröttük, hogy nem engedett ernyedést, azt csak úgy lelhettek volna, ha barlangászni indulnak ágyékkötőben. Közben meg folyamatosan dörögtek az ágyúk.

Kitetszett, hogy azok az idők, amikor hengergőzni lehetett az álmokban, már messze vannak, kénytelenek voltak hát abban ingani, amely nékik adatott.

Ringatóztak is böcsülettel. Szombat volt épp, az időnek abban a szegletében, amikor a bombás mókát tapasztalhatták odakint, és azt sem tudták ezek ketten, hogy másnap arról kellene szavazniuk, hogy kellőképpen magyarok-e.

Ám ezt az egészet rögtön megtudták, amint a Szentháromság szobrot fölszabadították a marslakók a különös ruházatukkal, a duplagyűrűsök, a vágyakozó, mackóalsós fiatalasszonyok, olajos hajú férjeik, és minden traktoros legény. Ők hirtelen visszahúzódtak a barlangjukba, amelyet kalákában épült háznak neveztek, liliomos, pipacsos tornáccal. Igazmagyar módra.

Olyan hirtelen történt minden, hogy még a műanyag dömperek sem kerültek elő, fostos tulajdonosaik úgy aludtak, mintha volna értelme az életüknek, de nem tudtak azok semmit se. Azt sem vették észre, hogy virulásuk terepe, amelyet kiszabott számukra a melegítős jó édesanyjuk a disznóól és a bukszus között, tele van a kékséggel, hogy tudják-e. De nem is sejtették, hogy is tudhatták volna.

Másnap volt a szavazás a faluban, és a polgármester az amúgy megszokottnál is sokkal hülyébb volt, igaz, ez csak a mi kettőnknek okozott feltűnést. Béla meg is kérdezte a buborékos pohara mellől. – Ennek meg mi baja? – De a fröccsök ura csak a vállát vonogatta, mert mindenre ő sem tudhatta a választ.

Így jött el a nap, amikor nyilatkozni kellett. A légyszaros ablakon túl, egy másik világban azt látta Béla, hogy a kultúr föl van lobogózva. Trottyos zenekar azér’ nem volt, és mégis ünnep ülte meg a lelkeket. Béla azt is tudta, hogy a pörköltfoltos zakójukban azért mennek a népek nyilatkozni, amit ő a két keze körmével akart nem is oly rég elpusztítani.

A láthatatlan ellenségről, tehát a kékségről volt tehát éppen szó. A szerencsétlen polgármester ott rágicsálta a körmét, a bádogbános meg asszisztált neki. Már majdnem imádkozott, de ő ilyet nem is tudott, csak az elrendeltet vasárnaponként, azt, amit mutatott neki a regula. Most tehát tanácstalan volt ő is, és fogalma sem volt, kihez fohászkodjék. Az édesjézus rémlett neki, őhozzá rimánkodott hát.

Béla óriásian nyugodt volt, a fröccsök ura nem is tudta mire vélni ezt a túlvilági engedelmességet, mintha nem számítana a poros tér, a bádogbános, a dömperesek, a traktorosok, a duplagyűrűsök, és még az olajos hajúak sem. A kocsmáros ebben a zűrzavarban bambán bámult az ő barátjára. – Hogyhogy nem ordítasz? – Ezt szegezte neki lányos zavarában.

– Minek? Úgyis mindegy. – Ezt felelte Béla, és a nap történései igazolták sámán voltát. A kultúrból, amint leadták a gyalázatukat, fröccsre tértek be a pörköltszaftosok, mielőtt húsklopfolós melegítőseikhez tértek volna meg, mert vasárnap volt. A fröccsök ura örömködött, hogyhát a bevétel, Béla meg nyelegette a toluló nyálát, mert leginkább sercinteni lett volna kedve.

Így telt el az egész rohadt nap, és közben persze szólt a tévé, mint mindig. Meg voltak őrülve benne az emberek teljesen. Ez nem volt igazán újdonság, Béla mégis élénken figyelte, mert mit is tehetett volna mást. Nyomorult embereket mutogattak benne sorban állva, azt a látszatot előidézve, hogy már itt tolakszanak a falu határában, a kukoricásban.

Ezzel etették az olajos hajúakat, hogy nemezzenek. Nemeztek is.

Béla nézte a megvezetett barmokat – ezt ő fogalmazta így, elnézést kér a krónikás -, és mégis igaza volt. Eszébe ötlött az ifjúsága, amikor kukában alvó szerencsés embert látott, amint a szerv onnan kiemeli őtet, és rájött, hogy a nyomorúság nem nézi a bőr színét, sem annak istenét. A pokol csak úgy van, kérés nélkül.

Miután így megvilágosodott, és Buddha-színűvé vált, már engedelmes szívvel leste a zsírban dús hajú igazmagyarokat, akik a polgármester szíve szerint szavaztak. Bizonyára, mert ezt mégsem lehetett tudni, csak úgy ránézésre sejteni. A tévében a migráncsok még mindig Belgrádban laváztak várván a teleportálásra, ide, mihozzánk. De nem jött össze nekik. Csak lestek a flancos tévében nemileg.

Így, ilyen mozgalmassággal telt el a nagy nap. Hét óra után aztán, amikor véget ért már a mozgósítás, és csak a mi két hősünk leste a Holdat, a csillagokat, meg az igazságosztó tévét, kiderült, hogy az egész csinbummnak értelme semmi se volt. – Most aztán baszhatják. – Ennyit préselt ki ajkai közül Béla, mert soha nem bírt magával. És neki is csalódnia kellett. Egyszer csak ott állott benne a tévében a miniszterelnöke, és elmondta, hogy győzött.

Mindezek után Béla a fröccsök urához fordult fölszólítólag. – Adj egy vodkát! – Ebből persze kitetszett, hogy baj következik. A kocsmáros engedett a kényszernek, de nem az jött, ami amúgy szokásban volt. A felestől Béla agya kitisztult, és mondani kezdte az igét álmai gőzei alól. Ijessz meg engem Istenem, szükségem van a haragodra. Ennek állt neki. A fröccsök ura mélává vált, és amikor barátja eljutott a végire, hogy aszondja, már nincs értelme semminek sem, magának is töltött egy vodkát. Hosszú éjszakára számított, és jól gondolta.

Be kell ismerni, meg muszáj adni magunkat végtére, mert ennek soha nem lesz vége. A sakktáblán ott pöffeszkedik a galamb, és alig van rá orvosság. Már vasárnap este azt lehetett tapasztalni, hogy a Magyarországon élő emberszerű organizmusok evolúciója villámgyors iramot vett, ugyanis két, jól elkülöníthető alfaj alakult ki a Kárpátok alatt, és ezek közül az egyik a „nem” irányába vette fejlődésének útját. Ennek végső stádiuma még ismeretlen jelenlegi tudásunk szerint.

A másik genetikailag módosult képződmény pedig köreinkben a megzakkantak bőséges osztályát gazdagítja. Erre utal Sipeki Zsolt, dánszentmiklósi – fideszes – polgármester friss fölfedezése, amellyel a tudományos közösséget megörvendeztette, s ami ez: „Nagy valószínűséggel az igenek száma elhanyagolható lesz, mivel az elmeháborodottak száma elhanyagolható a településen.” Velős, húzós premissza.

Aztán meg csalódott persze, mert nem megfelelő létszámban járultak a fülkébe a friss, újonnan sárgára föstött faj egyedei, akik Phd. polgármester úr szerint: „Felelőtlen, a közösség dolgaival nem törődő, önző jellemek, akik jelen állapotukban a statisztikai adat szerepét töltik be.” Ez a két új ága alakult ki tehát a homo magyaricusnak a szavazós farsang után.

A statisticus, meg a nemicus. Megjegyzendő azonban, hogy külsőleg – egyelőre még – különbséget tenni köztük nem lehet. Ám várható, hogy az egyik a közeljövőben turulszárnyakat nyőleszt, a másik pedig prájdos színekben villódzó tollazatra tesz szert. Mindez a jövő nagy kérdéseinek egyike.

Ez az egész megoldatlan akta elszigetelt jelenségnek volt vélhető – szigorúan tudományos szempontból -, amíg miniszterelnök bácsi meg nem szólalt az ő nyomorúságában, bizonyságát adva újólag, hogy sajátságos génállománya a már fentebb emlegetett két új alfajétól is alapjaiban különbözik.

Ő maga a csoda, a bölcsek kövére, ha jól ráfókuszálunk. Neki az agyi neuronjai indultak el a tudományok eleddig ismeretlen tartományai felé, vagy pedig lányos volt a zavara, amikor hirtelen, váratlan, szája válaszra nyílott akaratlan. Elfelejtették rajta bekapcsolni a riasztó gombot talán, vagy az alaplap makacskodott. Ez további vizsgálatokat tesz sürgősen szükségessé.

Mindegy már, a baj megtörtént. Arra a kérdésre, hogy szerinte nem satnya-e a népszavazás végeredménye, a maga közvetlen – a keményen dolgozó kisembert mélyen megérintő stílusában – válaszolt: „Három egész háromtized millió. Az miért volna satnya? Az nagy izom.” És legott ott éreztük magunkat az edzőtermek Gerosan-szagos világában.

Friss húsok számára: ez a szer egy mentás-hányós illatú bemelegítő krém volt Kádár idejében, amely kellemesen bizsergette a felszínt, de már akkor is hallgatott a mély. Ámde kússzunk tovább! Itt, és ezek után mutatkozott meg miniszterelnök úr kenőcsöktől roncsolt tudata – amely futball-öltözők mélyiben ölthette fel a ma ismert formáját -, midőn érvényességről és érvénytelenségről elmélkedett.

„Ha érvényes lett volna, akkor magától lett volna közjogi következménye, így pedig, hogy nem érvényes, azt kell adni neki.” Ez az egész delirálás különlegesen sajátságos agyi tevékenységre utal, amely szerte a világon csakis őnála diagnosztizálható. Apróbb nyomokban keleti vidám barakkok egyes védett példányainál mutatkozik, forrását Moszkvában, valamint Astanában vélik felfedezni a kutatók.

Mindezek után hiába örvend a lelke a degeneráltaknak (Pl: nekem, hogy útmutatót adjak a kommentek irányának, miszerint barom vagyok, és anyám legyen boldog a seggemen keletkezett luk miatt), ez az egész skandalum mégsem olyan egyszerű. Mert mi csökevények elvagyunk az alomban, ámde miközben ennek a maradéknak a beárazása folyik épp, az éji felleg kiterjeszti szárnyait fölöttünk, akárha Bori notesz.

Ezt nem kell föltétlenül ismerni a nemicus alfajnak, ám mégis. Radnótinál is már, meg József Attilánál pláne ez a rohadt Európa volt minden bajok eredője (fehérek közt európait), aztán újra itt vagyunk megint. Shulcz már legyintett, mondván, hogy nem számol Magyarországgal, és az a kokós-atesista, ebből fakadón égetendő luxemburgi külügyminiszter is szólásra emelkedett újra, s megint.

Ez sem bír magával. Azt találta mondani, hogy a magyarok európaiabbak kormányuknál. Ám nem világos, hogy amikor a Soros mindezt beléje ojtotta-szuggerálta, akkor a homo magyaricus melyik új alfajára gondolt épp. Ezt is ki köll deríteni mihamarabb, hogy népességünk a faji tisztaság kritériumainak megfelelve haladhasson tovább a maga taposatlan útján lefelé.

Momentán viszont a fenti idilli állapotban ringatózunk mink a vizek tetején, akárha mangalica herehab, hogy bödőcsözzek újólag. Aztán, ha már erre az ingoványos terepre tévedtem, be kell számolnom vasárnapi élményeimről, amikor Bödőcsöt néztem Londonban, aki bekopogott az ajtón, és a lány kijött.

– Mit csinálsz ma este? – Kérdezte a Tibor őtőle. – És a leány válaszolt neki, hogy Kispál koncertre igyekezik. El is vándoroltak reá, és a szemét Lovasi ott vonyított nekik Londonban. Tisztára ott volt Magyarország, következésképp a sárgaság a szívemben, hogy ezek otthon vannak, én meg nem. Ez az egész nyáron történt, még a futball-eb-közös-maszturbáció előtt, és hogy az éjszaka soha nem ért véget akkor. Jelenleg meg pláne.

Valóban nem, mint ahogyan azt a jelen környülállások is fenségesen igazolják. Ennek a mi éjszakánknak sem akaródzik véget szakadni, amíg csak élünk. Máma – illetőleg akkor már tegnap – meg parlamentereset néztem a televigyorban. Ebben pedig az mutatkozott, hogy amikor a nehéz, tölgyfa asztalt a vezér pofájára lehetett volna borítani a közismert események folyományaként, akkor ilyen húzós harci kürtök hallatszottak, hogy: hm.

Továbbá, hogy a teremburáját, aztán: lárifári miniszterelnök úr, meg teremtuccse, valamint ejha. Amikor épp pofán kölött volna baszni, rámutatva arra, hogy nem ő a törvény, hanem mi vagyunk, és most, ebben a szent pillanatban rúg föl minden írott és íratlan szabályt ez az alak, ami a parlamentarizmusról szólna. Ám asztalok nem borultak, székek sem röpködtek a légben. Ment minden a maga bejáratott, lealázott módján. Mert nem tetszettek forradalmat csinálni.

Egyszóval, mindez nem esett meg országunk házában, és éppen ezért úgy vélekedek most már, hogy tessenek elmenni a büdösbe kedves ellenzéki névre hallgató polgártársak. Kiderült újólag és megint, hogy a játszma nem rólunk szól. Csakis a ki-, és megválasztottak nyamvadt életéről díszcsomagban. Éppen ezért úgy határoztam, végleg leveszem róluk – az összes csókáról és fészkeikről – a kezemet, bár alig is volt rajtuk. Tehát róluk is, hogy maradjunk pontosak magunknak a fakuló csillagfényben.

Ezt minden hülye érti, csak a Fidesz, meg az egyatábor nem. Ezt hívják törvénynek. Holnap lehet módosítani, aztán újra próbálkozni, de egyelőre ez van. Első pont: nem volt érvényes a hiszti. Kész. Innentől pedig nem lép életbe a második passzus. Lehajtott fejjel és szép csendben el lehet kullogni, normális helyen más opció nincsen.

Ehhöz képest ezek olyan pöckösen járkáltak már tegnap este is, mint a fostos galamb. Tények, törvények nem érdekesek, győztünk, de mennyire kurvára. Ez folyt ki a fejükből, mert az ember van olyan hülye, hogy mazochista módon belenéz az ő tévéjükbe, aztán úgy marad. Magam is, mondhatni: szájtátva álltam.

Mielőtt beszámolnék a nagy utazásról, kiindulási pontként rögzítsük: leszarom, hogy hárommillió szerencsétlen polgártársat sikerült befosatni közel húsz milliárdból két és fél szemeszter alatt. Ötöt meg nem. Pont. Kétszer kettő az négy. Nemigaz? Nem, mint kiderült az este folyamán, mégpedig egészen elképesztő egyenletekkel operálva.

Viszont mielőtt megvilágosodott volna az egész nyolcvanmilliárdos brancs, üdítő volt látni azt a nyüszítést, amit véghez vittek, mert nem volt meg a vezérmotívum. Még maga Kósa Kupakos is úgy belekeveredett, hogy viszonyítási pontot épp a tudósítótól kért, amely esemény sajtótörténeti kuriózum, és majd oktatni fogják.

Délután még ott tartottak, a migráncsok ott tolonganak a kerítésnél, és csak a startpisztoly dördülésére várnak, hogy mint a sáskák, egyből elözönöljék a szent, magyar anyaföldet, ha a libsibolsik már megint rárontanak a nemzetükre. Rárontottak, oszt nem szakadt le a mennybolt. Na, ebből kellett valahogyan kikecmeregni. De megoldották ezt is Isten, és nem utolsó sorban a Párt segedelmével.

Az általános tanácstalanságból a kiutat a Gulyás Gergely névre hallgató terminátor mutatta meg elsőként a lebukó Nap utolsó sugarainál – vagy a „K” vonal -, midőn rezzenéstelen arccal hazudta bele az ország pofájába az új éccát, miszerint ez az egész szarhalom, amit összelapátoltak, elsöprő győzelem volna.

Innentől pedig nem volt megállás. A nyolcvanmilliárdosok turbó fokozatba kapcsoltak, hogy érvénytelen volna a játék, arról többet egy elcseszett szó sem esett, és útjára indult a gyalázat. A kék Magyarország kék térképe előtt szinte falvanként haladtak sorra, hogy bemutassák a kilencvennyolc százalékos „nem”-eket.

Szó nem esett arról, hogy tán azért, mert a többség – még egyszer: a többség – be nem tette a lábát a mocskos fülkéjükbe. Olyan volt ez az egész, mint hajdan, amikor mindenütt hasonló arányban a Népfront jelöltje diadalmaskodott. Tökre. Ilyen időutazást rittyentettek a színpadon, és lelkük rajta

Csakhát a szakértők, a bérokosok a Századvégtől, akik voltak nekik, azok nyomatták az igazi pörformanszt, egészen elképesztő dolgokat produkálva, hogy győzelemmé transzformálják a kincs, ami nincset. Ketten voltak a megváltók, akik hűvös eleganciával – hogy nem röhögték el magukat – különféle nézőpontokból hozták létre a számok varázslatát.

A legfőbb kiinduló pontjuk ez a hárommillió „nem” volt. És aszonták, hogy kétmillió mókusmagyar soha nem is szavazik, őket tehát kivonták a képletből. További három millió meg otthon maradt, mert véletlenül. Ha mindezt összeadjuk és kivonjuk, akkor szerintük máris nem kétharmados, hanem háromnegyedes a győzelem. (Tisztára, mint Svejk a mozdonnyal, de ezt most inkább nem részletezem.)

Ez pedig – mondták a jól fizetettek – már elégséges alap, hogy meglegyen a sokat emlegetett közjogi következmény, mert elsöprő többségben vannak a megfélemlítettek. Innentől kicsit leállt az agyam, és csak foszlányosak az emlékeim, de azért igyekszek rekonstruálni a permanens kabaré egyes betétszámait.

Ez az egész cirkusz, amit generáltak nekünk, nem párt-, hanem nemzeti ügy. Ha jól emlékszek, ezt tolták a pofánkba. Ehhöz képest a két talpas azt is mondogatta a nagy kékségben, hogy egy hat éve kormányzó pártnak, ráadásul a második ciklus félidejében ez milyen remek eredmény. Hogy ennyi hülyéje van. Ez is kipipálva tehát.

Ezután jött a legmocskosabb, midőn már arról volt szó, hogy érdemes összevetni, amikor a népszavazás volt a csatlakozásról, akkor mennyi volt az „igen”. Ha most több lesz a „nem”, akkor megint csak világraszóló a diadal, és ki is mondták, hogy a rendszerváltás óta párt ekkora győzelmet még nem aratott.

Akkor tessenek mondani, most kilépünk? Orbán a hamuba sült pogácsája mellett ezt az üzenetet viszi Brüsszelbe a batyujában, ahogyan szokásos stílusában – akkor még magabiztosan – eldalolta az ő katolikus rádiójában? Vagy csak a szart köllött még kicsit suvickolni? Mindegy már.

A valóságnak ezen az új szintjén az atyának még beszélnie kellett rezzenéstelen baromságokat, amely aktusról nemes egyszerűséggel kitiltották az újságírókat, nehogy illetlen kérdéseikkel megzavarják a nagyívű gondolatokat. Utána biztosan be kell állítani a kemikáliák új dózisát, hogy eljusson az a batyu Brüsszelbe.

Itt a vége az operettnek, illetve: á, dehogy. Azt hihettük volna, ha lezárul a tébolynak ez az új fejezete, akkor lesz lélegzetvételnyi szünet, átmeneti nyugalom talán. Lófaszt, mama, most kezdődik igazán ezzel a három millióval meg a felhatalmazással. És mindez addig tart majd, amíg ez a mi drága, jó emberünk magára nem gyújtja a házat.

Kijelentette, midőn kilépett a forradalom helyszínéről, tök mindegy, hogy érvényes vagy érvénytelen lesz-e a színjáték, ha a „nem”-ek lesznek többségben – ami garantálható, mert elég degenerált él ebben az országban -, akkor lesz közjogi következménye a szeánsznak.

Nem kevesebbet állított ezzel, mint, hogy mindenki le van szarva, az lesz, amit én akarok. Mint a dagadt kölök a grundon, a labdabirtokos, aki saját kényére állítja össze a csapatokat, és hozza meg a szabályokat, hogy mindenképpen nyerjen.

Úgy is le lehetett volna pörgetni ezt az egészet, hogy ő meg a Semjén azt mondja, „nem”, a Gyurcsány meg, hogy „igen”, és több szereplőre nem is lett volna szükség. Győzhettek volna így a „nem”-ek is.

Fölösleges volt itt látszat-demokráciát játszogatni, gyomorfekélyt okozni néhány polgártársnak, egyebek, nem utolsó sorban meg tízmilliárd+ pénzt odabaszni az egészre, bár az a haveroknak ment, ennyi értelme – és nem több – volt kétségtelenül.

Viszont ennél egy csöppet komolyabb a dolog. A mai, többszörösen elátkozott napon derült ki – nevezhetjük Aprajafalvának akár -, hol is élünk. A burkolt diktatúra most vált egyenessé, közvetlenné, amikor világossá vált, nem érdekesek a törvények, nem kell a nép szava sem – akármilyen is -, mert az lesz, amit Orbán akar.

Bevégeztetett. Innentől fogva nincsen szükség országgyűlésre – eddig sem sok -, sem képviselőkre, senkire. Kiszolgáló személyzetre csupán, hogy az óhajtásokat végrehajtsák, valamint erős rendőrségre – fegyelmezni -, nem utolsó sorban testőrségre: védelmezési okból.

Ha most és itt, emiatt nem tör ki országos tiltakozási hullám, vagy valami, ha a drágalátos ellenzék nem szólítja az utcára a híveit, akkor végleg elvesztünk. Mert nem a szavazás szól gyermekeink jövőjéről – ahogyan azt szajkózzák -, hanem ez a miniszterelnöki kijelentés, amikor a hóna alá csapta a labdát, és végleg lefújta a meccset. Tessenek ezen nagyon mélyen elgondolkozni!

Énnem, tudomhogy miaza ficsak, megis kérdesztem a pityutó hogy őtuggyaje, aszonta, hogybisztos a filmesekmer, hogy vanojan hogy ficsak kibeszél. Télleg, emlékszekrá, vótaza babaaki összevisza beszétafilmbe, akkójó, leszha eszt nézzüka sétta közbe.

Denem tuttam, hogylehet sétánimeg közbefilmet isnézni. A kisböskétis kérdesztem, demost is csakaszt tutta válaszóni, hogyott adnake szendvicset ottan, közbemeg méga füleis levesesvót. Mindigcsaka zevés jára fejibe, mindig ijen, őse tutta miaza ficsak.

Montam asztá azibojnéninek, hogyő tuggyae hova megyekén sétáni a zanyuva szombatona a ficsakka. Örütt azibojnéni, hogyaz nagyon széplessz, böcsüjjem megmagamat, asztá hétfőn meséjjekel nekimindent, hogy mivót ott. Izgulokmost nagyon.

Szombatregge má sokka korábbanföl ébrettem, mint a zanyu, éppenmint karácsonykó, mer aszittemhogy, megin a kerittéshöz megyünk migráncsot nézni a ficsakka, mintrégen azibojnénive, aznagyon érdekes vót. Denem. A zanyu amikó főkett, aszontahogy csakdélután megyünk, denem is a kerittéshöz csakide a városba, amikómeg szomoru lettemezé, aszonta a zanyu, hogyde lesz lufiis.

Akkójó, gondottam. Ebédután a zanyu lefürdetett, nemszoktamén ijenkó fürödni, akkó biztos széplessz, ahová megyünkmer a teplomelött is leszokott fürddettni, deott, mindig unatkozok, meg lufise sincsa templomba, demost nemoda induttunk hanem valami térre a kirájhoz.

Kiváncsi vótamhogy mijenegy igazi kiráj, eddigcsak a képeskönyvbe láttamde, amikó odaéértünk atérre, csakegy néni beszétta színpadon, aszonta a zanyu, hogyő az, hogyő akiráj néni. Nemvótneki palástyase koronája. Kérdesztem a zanyuthogy kiez.

Aszonta a zanyuhogy őa ficsaknak a zelnöke, a kiráj néni. Beszétt, de mostse értettem semmitse, éppenmint atemplomba, unatkosztam nagyon. Asztán attak lufit, rávótirvahogy nem. Esztkölött cipeni, meg zászlótmeg ijenrongyokat, amire spréjjel irkátak valamit.

Vonuttunk a zanyuva a ficsakka, hátde máfájta lábammeg melegis vót. Méga templobais, jobbmer ott ülnilehetleg alább, megott hüvössiss van. Asztáegysze aszontákhogy engeggyük ela lufikat, eszátak valahova alufik, denyügös vótammer a dömperemse vótott.

Sírtamismá, de a zanyu fővett és csak othon ébrettemföl. Aszittemcsak álmottam azegészet, de méga szépruhába vótam. Most nemtudom, hogyerről mit fogoka zibojnéninek meséni, hogyez mérvót szép. Majdki talájja úgyiss, megemongya, hogy miaza ficsak merasztmég mostse tudom. Csakhogy egy kirájaz elnökeneki, ezbisztos.

Amit a holnap reánk kényszerített gyalázatról el lehetett mondani, már mindent elmondtak. Mindkét oldalról. Aztán alulról, meg belülről, kívülről és fölülről. Magam is. Legfőképpen a másik irányból, ami nem a fősodor, és ami fölforgató tevékenységem miatt néhány kedves NER-hívő úgy rázta anyám urnáját vicsorogva, mint a rumbatököt, cédának nevezve a rég elhunytat. Én ilyen alkalmakkor nagyon jóízűen bírtam mosolyogni, mert a gonoszságig vagyok nagyvonalú alak. Holnap tehát fülke, és egy másfajta urna, ideje van tehát, hogy lezárjuk ezt a nagyívű szimfóniát, legfőképpen azért, mert ha ezzel az utolsó aktussal csak egyetlen trogloditát is józanabb belátásra bír az ember, akkor már nem élt hiába. Efelől nem nyitok vitát.

„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Ha a nyájas olvasó hűségesen követi tevékenységemet, akkor bizonyára fölfigyelt arra, hogy gondolkodásomat mily erősen befolyásolja egy Füst Milán nevű alak, aki – igaz ugyan, hogy – nem egy Wass Albert, de nem lehet mindenki tökéletes. A föntebbi macskakörmös rész is tőle ered mindnyájunk gyönyörűségére valamint tanulságára, és ez engemet nagyon megnyugtat. Xanax-ként használom a szövegeit, ha meg tetszenek engedni ennyi intimitást, és mindezek után nézzük, mi a jó franc van itt!

Közel másfél éves kitartó vonyítás után csütörtökön Orbán Viktor mindenféle lelki megrázkódtatás és erkölcsi dilemma nélkül jelentette ki, hogy a holnapi népszavazásnak az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Ezzel voltaképp tökön szúrta önmagát meg a pártját, de kicsire ő nem igazán szokott adni. Könnyen tehette a jól megfontolt gesztust, hiszen a gyűlölet magja, amelyet elültetett a tévelygő lelkekben – szaros tizenhárom milliárdért -, immár szárba szökkent. Sokat nem kellett erőlködnie, honfitársaink jó része fölöttébb fogékony az effajta lélekállapotra, hogy ne mondjuk, természete ez már a magyar embernek. Mégis – Istenem -, ölég lehangoló látni, milyen kevés idő, és mennyivel kevesebb energia kell, hogy az emberhez hozzá szegődjön a gyalázat. Hipp-hopp, és jön Vuk. Ellenben már megint – hogyan is mondjuk – lódított a ganaj lélek.

Valószínűleg vért hugyozik, hogy érvényes és eredményes legyen, amit kifőzött az ő konyhájában. Több okból is, amelyek közül egyet még nem vizsgáltunk. Régóta tudjuk már, hogy ő voltaképp Napóleon reinkarnációja, és Európa urának álmodja magát, ha már a ’zUSA elnöke nem lehet. Lévén, hogy ott működik az Alkotmány – amely nálunk egy szeméthalom alján hever –, és az efféle gőzös álmokat lehetetlenné teszi, mert ahhoz ott köllött volna születni. Neki meg Felcsút jutott, ami egy klafa hely, de mégsem egy Nyújork, ugye. Így marad a vén kontinens fölötti agykigőzölgés, ellenben hathatós seregei nincsenek. Sőt, egyáltalán semmilyen serege nincsen neki, marad tehát az aknamunka, amelynek egyik állomása a haza védelmében meghirdetett szent kvótanép-kvótaszavazás-kvótakrumpli-kvótaingyenbe.

A hazai kártevéseken most nagyvonalúan pósalakibácsizzuk túl magunkat, és lankadó figyelmünket fókuszáljuk tágabb hazánkra, amely az Európa nevet kapta a keresztségben. Itt – illetve hát ott – óhajt följebb hágni a grádicson ez a mi szívünk szottya, és ezért is ez az egész. A nagyívűvé tervezett karrierhez előfeltétel, hogy a holnapi szarul megrendezett színjáték sikeres legyen, ezért követett el minden ocsmányságot, hogy országunkban – amelynek szolgálatára amúgy felesküdött, de ki a francot érdekelnek apróságok – egy éven át fenntartsa a mocskos feszültséget.

Vagy-vagy. Mindent vagy semmit, számára ez a tét holnap. Vagy sikerül a diabolikus terv, amely európai mértékű politikai földcsuszamlást idéz elő, és előtérbe löki őt, vagy nem. (Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ, hogy más klasszikust, úgymint AE Bizottság is idebiggyesszünk, de mindegy.) És ha nem, akkor Orbánunk lázáros európai ambíciói szenvednek Mike Tyson-i csapást, sőt, és pláne a fideszes bevándorláspolitika is illegitimmé válik. Erről szól a holnap, és nem egyébről, amelyen a szeretett nép egyedei sajátos bábként szerepelnek. Te is, nerhívő elvtárs. Vidd a krumplidat, és vissza ne nézz!

Viszont most emeljük föl a szívünket, és vizsgáljuk meg annak zavaros állagú tartalmát! Azt látjuk benne, hogy menekülő embert sehol se láttunk már jó ideje, asszonyunkat nem kefélte cefetté, szaros munkánkat nem vette el, és gyermekünket sem rontotta meg, aztán mégis utáljuk, ami szar egy ügy. Szomszédjaink is vannak, így rendelkezett a teremtő, hogy az embernek legyenek ilyenjei, és nem ő választja őket, a Pistát sem, a Józsit sem, a Rózsit meg főleg. Aztán vagy együtt vedel velük, és álmodozik más asszonyok megrontásán (Az ucca végibe az Icu, hogy sunáznám, mi, Jenő. Phú csezmeg Pityu! És böfög.), vagy a tökeit szabná le a fűnyíró miatt. Mert ez az eccerű élet. Ebbe más gyüttmentek bele nem férnek, ugye, szavazz!

Meg amúgy is csurig az egész utca a hajléktalanokkal, azzal a könyörgő képükkel, meg a kuncsorgásukkal, hogy egy kis apró, ilyenek, hogy az ember nem bírja elhessegetni őket, akárha legyek. A rohadékok. Az ember kérdőíves katolikus meg keresztény, akit államtitkár bácsi és népes ügyosztálya véd meg a borzalmaktól, dohos Isten házát viszont belülről nem ismer („Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszok, epedek./ Zsidók világosságomtól, megfosztanak én fiamtól, az én édes örömemtől./ Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, síró anyát tekintsed, bújából őt kivonjad!/ Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad. Te véred hullása szívem alélása.”), ilyeneket meg pláne nem. Szavazz! Meg rettegj, és félj!

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt… Az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez az egész világ a legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva…Egyszóval milliónyi itt az ellenség kívűl és belűl. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, amely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve. S mi magunk emberek nem örökös ölésre kényszerülünk-e? Nem öljük-e a fát, terményt, az állatot, nem csupa megkínzott hulla vesz-e minket is körűl? Nem sírnivaló-e ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? Megátkozta, megtagadta a teremtést. Mert ha legalább az volna az általános rendszer itt, ami a gyümölcsöt termő növényeké: hogy magam én adom az áldozatot, a falánkoknak az adót életemért, olyasmit, amit adnom nem fáj nekem, – de nem! Sokkal súlyosabb itt az adó. A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak, ha nem az életüket, akkor fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok s az embernek szintúgy: a szemét, a fülét, a tüdejét, vagy a gyerekét, – vagyis hát alig van olyan, aki ne megtépázva hanyatlana sírjába.”

Ilyeneket is mond nekünk ez a Füst, mert végképp nem bír magával, továbbá azért, mert nem NER-kompatibilis. Viszont, ha jól odafigyel a halandó, akkor tapasztalhatja, hogy félni nagyon sok mindentől lehet ezen a Földön, csak a menekülők nem szerepelnek a listán. És, hogy föltegyük a nyamvadt „i” bötűre azt az elcseszett pontot, emlékezzünk meg az én köznapi hősömről, Sheldonról, aki egy kibírhatatlan alak, ellenben nagyon jókat bír mondani. Esetünkre, ami holnap következik, ezt: Szükséges az élethez a táplálék és a víz bevitele, a salakanyagok távozása, meg oxigén a sejtek működéséhez. Minden más választható. Innentől fogva rajtunk az erkölcsi teher, hová tesszük azt a nyamvadt ikszet. Nekünk is vagy-vagy. De leginkább maradjunk otthon! Maradjunk otthon, nézzünk tévét! Ébresszük szerelemmel az asszonyt, aztán legózzunk a gyerekkel. Ozsonnázzunk a zöldben, vagy duhajkodjunk a kocsmában. Annyi jobb hely van a világban, mint a fülke ocsmány magánya. Sorolhatnám, mégis most fejezem be. Mert többet minek akármit is?

Amúgy is nehezen járt már, most azonban ismeretlen tengeri indák csavarodtak a lába köré, rákok szaladgáltak rajta, és halak úszkáltak a szemei előtt, amelyeket kinyújtott karral kellett odébb tologatni, mert nem voltak hajlandók utat engedni a menekülőnek. Bár, meg kell vallanunk, igazából azt sem tudta, mi elől is fut, ha egyáltalán iramodásnak lehet nevezni azt a dicstelen haladást, amelyet a sűrű tejfölben előadott, pedig egyáltalán nem volt közönsége a mutatványhoz. Egyébiránt fogalma sem volt arról, merre jár.

Aztán, amilyen hirtelen borult rá a fátyol a falura, annak határában mintha pengével vágták volna el. Sütött a Hold, ragyogtak a csillagok, és az egész Univerzum összes éji fénye egy helyre mutatott, és újra ott volt, ami elől iszkolt valójában, a kék táblánál, amelyet nem is oly rég még a puszta körmével akart szétmarcangolni, de az vigyorogva, kérlelhetetlenül érdeklődött, és elpusztíthatatlanul: „Tudta?” – A jó kurva anyátokat! – Ezt motyogta maga elé Béla, de hiába merült alá lelkének ismeretlen mélységeibe, az indulatnak a leghalványabb jelét sem találta ott.

És ekkor megszólaltak a rigók, akik – ezt mutatta a tapasztalat – egy órával pirkadat előtt kezdték meg a koncertet Isten rendelése szerint, és Béla elámult, mert öt perce indult el a tenger fenekén, amikor még fiatal este volt, most meg új virradat közelített, jelezve, hogy megint túl kell élni valahogyan néhány órát. Így játszott vele az idő. Mire a kocsmához ért, már a kakasok is azt mondták a többieknek, hogy ébredjenek a valóra, és a fröccsök ura, aki az este még azt hitte, barátját végleg elnyelte az ismeretlen, most majdnem a nyakába ugrott.

Úgy kellett visszatartania magát, hogy férfiasságát azért némelyest megőrizze, de szó nélkül sprickolta a szódát a borba, úgy koppantotta az asztalra a fröccsöt, mint aki tud valamit. Volt is mondanivalója. – Robbantottak az este. – Ezt közölte Bélával, aki még azzal volt elfoglalva, hogy a moszatokat valahogyan leszedegesse magáról, de azért érdeklődött. – Mi van? – Ekkor a kocsmáros hosszan, mindent elmesélt, de hősünk, aki meg volt győződve róla, hogy az ő faluja kívül esik a világ folyásán, csak a vállát vonogatta. – Na és? – A fröccsök ura erre nem tudott érdemben felelni, így azt hitték, ezzel meg is tárgyalták az összes aznapra rendelt gondot. Fél óra sem telt el, és megtudták, hogy ebben az országban sehol sincs menedék.

Éktelen szirénázás hallatszott, még annál is súlyosabb, mint amikor Bélát néha elvitték különféle okok miatt, és pillanatok alatt ott termett a Szentháromság szobor tövében két rendőrautó, egy tűzoltó járgány, meg egy másik, amelyre az volt írva ékesen: Tűzszerész. – A rosseb. – A csodálkozás szinte egyszerre szakadt ki a két barátból, de minden olyan hirtelen történt, hogy még a két méla közmunkás is alig tudott kitérni a csikorogva fékező autók elől, amelyekből emberek ugráltak elő, és elkezdték – mint rossz filmekben – sárga szalaggal körülkeríteni az egész lankadt teret.

Az embereket meg, akiket máris odavonzott a földindulás, küldték a szalagon túlra, sőt, még a bádogbánost is – aki nekilátott félreverni a harangot – a francba zavarták a templomból. A kettők tudták, hogy rájuk is sor kerül, ezért – tisztesség ne essék szólván – bebújtak a pult alá, és jól sejtették. Nyikorgott az ajtó, és egy bugyborékoló hang kérdezte: – Van itt valaki? – Lélegezni sem mertek, aztán még egyszer: – Van itt valaki? – Majd zárult a jószág, így elő lehetett bújni a rejtekből meglehetős nevetséges módon. A légyszaros ablakhoz kúsztak, úgy pislogtak kifelé, hogy mi ez a mozi.

És akkor meglátták. Az aranyló Nap sugaraiban ott gyöngyözött, világított nagy rózsaszínűen a Táska, nekitámasztva a Szentháromság szobor tövének. Hello kittys alkalmatosság, mint a veszedelem maga. A sárga szalagon túl ott szorongott a falu apraja, meg a nagyja: a duplagyűrűsök, a kielégítetlen mackónadrágos fiatalasszonyok, olajos hajú uraik, a traktoros legények, fogatlan nagypapák, és maga a polgármester, aki élénken magyarázott. Mint később kiderült, ő riasztotta a fél magyar hadsereget, mert tudta, amit tudott, és látta, amit a tévé látni engedett neki. Ettől hülyült meg teljesen.

Megjelent egy űrruhás alak, és mintha valóban a súlytalanságban leledzene, úgy közelített a veszedelemhez. Óvatosan nyitotta a rózsaszín pusztítót, majd elkezdte kirakosgatni a tartalmát, úgymint: egy parizeres zsömlét, egy kólát, egy Túró Rudit, könyveket, valamint füzeteket, és vége volt. Az űrutazó még megrázogatta a Kittyt, de csak néhány morzsa hullott a szent magyar földre. A bátor felderítő intett, hogy oké, a polgármester megtörölte izzadó homlokát, Béla pedig a kocsma hűvösében fölnyerített.

– Stanicli. – Mi van? – Kérdezte a fröccsök ura. – Már megint az a rohadt stanicli. – A kocsmáros megértette, és elterült a földön. Fetrengtek a röhögéstől, és éppen ekkor föltámadt a szél odakint, élénken megzörgette a kék táblákat, amelyek mindent elborítottak, és az kérdezték az egész falutól és annak minden egyes lakosától: Tudta? De nem tudtak azok semmit sem.