„Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek/ Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk!…”

I tak dalse.

Születésekor a hvg.hu így örvendezett: „Az Összetartozás Dala természetesen nem csak az énekesek mélymerítése miatt egyedülálló. A gyermekkórus ministránsfiúkat megszégyenítő hangkészlete például még az utca emberére is kokárdát varázsol, ez nem kérdés. Persze a lalázós refréneken túl Gergely Éva népdalénekesnő csontig hatoló felvezetésével megindul a kötelező betyárhajlítgatás is, igaz, most zászlólengetés nélkül.”

Mindez azért jutott eszembe most, mert itt van nekünk ez az Olimpia, aztán a NER-ben edződött nemzetet egyszerűen tökön nyalja a múzsa, és kiszakadnak belőle a verssorok, ellene nem lehet mit tenni. Íme a szöveg, amely engemet is megigézett:

„Azt mondta Hacsek és Sajó: Elindult a magyar hajó, Reszkessetek bajnok németek, Mert innentől kezdve végetek! Lelapátolnak mindent a lányok, Emelkednek a tetszési számok, Rengeteg magyar állva tapsol, Ha két lány ilyen szépen harcol! Jöhet az ellen, jöhet a betegség, E lányokat nagyon szeressék! Az ország a boldogság tanúja, Szabó Gabi és Kozák Danuta!”

Ellenállhatatlan. Viszont miután ledöntött a lábamról a műalkotás, jött a hír, hogy elkészült az 1956-os emlékév hivatalos dala, amelyet személyesen maga Orbán Viktor rendelt meg, és aki Leslie Mandokit bírja, az rossz ember nem lehet.

Az mno így örül neki: „Gondolom, hogy még az első kottafej előtt, ahogyan az egy ideje már szokás, egy közepes, de azért jól kivehető összegért cserébe valaki felmérte, hogy kikhez szóljon majd a dal. Ha igen, az a baj, ha nem, akkor meg az. Jó, a magyarokhoz persze, de mégis. A fiatalokhoz is esetleg, akiknek ’56 nagyjából annyit jelent, mint 1848–49, ha egyáltalán? Mert akkor ez a musicales, rockoperás modor 2016-ban nagyon mellément. Az eurovíziós, kertévés, rádióbarát gárda néhány díszítéssel meg pláne. Aztán bevonták-e a komponálásba Paul Simont és Art Garfunkelt is, mert néhány taktus veszettül hasonlít az egyik legnagyobb slágerükre. Aztán meghallgattam még egyszer, és néhány helyen egyszerűen nem értem a szöveget. Illetve azt hallom ismétlődni, hogy Magyarország halszagú.”

Itt tartunk most.

Aztán, hogy mért ékeskedek idegen tollakkal? Mert féltem a nyamvadt szívemet, hogy még megszakad a gyönyörűségtől. Ezért eddig nem hallgattam meg. Viszont nagyon sokáig ennek ellenállni nem lehet, máma fölkészítem magam az alélásra, és letudom a kötelezőt. És ha csak fele olyan jó lesz, mint a barackos, akkor elégedetten csettintek majd, hogy a foglalkozás megint elérte a célját, valakik jó nagyot merítettek a húsosfazékból. Semmi más nem lényeges, csakis ez.

Ott vagyunk megint, ahol száz évvel ezelőtt. Így megfogtam hát végtére, mitől van bennem az undor. Nem csak a diktatúra és nem is a szabadság hiánya, hanem a „Jó ebédhez szól a nóta” világa az, ami megüli a lelkeket. Ebben vagyunk, ebből fakad a vak komondor, a mise és a kinyílott a pitypang, és ezért ódzkodnak annyira Európától is, amely túlságosan világos és átlátható terep, nehezen érthető és értelmezhető a bokacsattogtatók számára.

Innen nyer értelmet a test kultusza, a mindennapos testnevelés és éneklés, az oktatás lebutítása és a másság gyűlölete. A különbség tehát köztünk elsősorban kulturális, s hogy elkerüljük a félreértéseket: a miénk, akik soha nem szavaznánk ezekre, nem feltétlenül több. Alapvetően más. Ha valahol kettészakadt az ország, akkor itt, viszont nem ezt kéne mutogatni a világnak. Erre akkor döbbentem rá, amikor az orrom elé került az a formaruha, amelyben a riói vágóhídra hajtanák a sportolókat, és amikor megláttam a Budapestre lázározott olimpia logóját.

Mindez a múltba feledkezős szemlélet nem zavarja az embert mindaddig, amíg megmarad eszménybéli különbségnek, s nem telepszik rá a magánélet mindennapjaira, csak és sajnos ezt teszi. Ez tükröződik, amikor a nő szerepét meghatározzák, aki húst klopfol, kölket nevel, és odatartja a valagát az urának, hogy az meg ne gyakja. A férfiember pedig olajtól iszamos kézzel hajol az esztergája fölé, pálinkát főz, sört iszik, böfög, és szotyit köpköd a meccsen vasárnap.

Az elképzelt családmodell miatt épülnek a stadionok, nem a futball szeretete okán, és ezért voltak zárva a boltok a hét végén. Az idealizált világot azonban olykor felülírja a valóság, ami nagyon fájhat most. Mindamellett, hogy a megnyomorított nép egyre inkább lázad, ez az, amit nehéz lehet elviselni, hogy mégsem lehet hatalmi szóval visszaterelni a népeket egy évszázaddal. Remény, ha van, akkor az az alternatív zenében, a stúdiószínházakban, az internetben, a könyvben rejlik, és a napsütésben. Az ellenőrizhetetlen világban, mert ezek az igaz polgári körök, és nem azok, amelyeket annak idején Hende monyákolt orbáni parancsszóra, és el is tűntek, akárha a vadnyom. Türelem tehát népek, előbb-utóbb eloszlik a köd, csak addig kell kibírni valahogyan fél lábon. Ugrálva.

Ez a nóta még a kurzus boldogult úrfikorában született. S holott akkor még nehezen volt kihüvelyezhető az a barna veszedelem, amivé mára fejlődött és alakult, mégis, ebben a korai slágerben minden benne van, ha jól odafigyelünk. Vele virradt fel a nap, amellyel egy másik, még hülyébb Magyarország érkezett meg hozzánk, illetve nem is igazán más volt ez, hanem inkább mélyebb, igazabban magyar, amelyet régebbi kiadású honfitársaink ismerhetnek, a fiatalabb debilek meg sírogatnak érte visszafelé.

Ennek az új Magyarországnak elsősorban olajtól iszamos kezű, jódógos kiskatonákra van szüksége, akik kérdés nélkül krampácsolnak a felcsúti kisvasút szerelvényein. Mert mint egyetlenünk a múlt ködébe vesző 2013-as tanévnyitón kinyilatkoztatta, olyan polgárokat szeretnének nevelni, akik egy szilárd értékrendszer talaján állva különbséget tudnak tenni jó és rossz között. Ehhez elsősorban is satnya testüket kell nevelni naponta a tyúkszaros iskolaudvaron, hogy aztán legyen, aki majd a stadionavatón fehér atlétában formagyakorlatokat végez, miközben zászlók lobognak a langyos szélben. Vezérünk pedig jóindulatúan mosolyogva integet a tribünről a sokaságnak.

Hitüket pedig tudományosan meg kell alapozni, ha már a szűz ezen a nyamvadt földön ereszkedett alá. Ezt a megalapozós dumát a ki tudja milyen emlékű Lékai László érsek vezette be a köztudatba, és utódai azóta sem lettek normálisabbak, holott az ő regnálása már 1986-ban véget ért. A kiskatonák tudatát ennek megfelelőn a hit és erkölcs oktatásával kell tudományos fokozatra emelni az iskolában. A szerencsétlenebbek tizenhat éves koruk után odaadhatják a lelküket az ürdüngnek, róluk leveszi a kezét a mindenható, akit a mi időnkben már államnak hívnak. Föl is fordulhatnak szerinte a degeneráltak, de ezt csak mi tesszük hozzá mérhetetlen gonoszságukban.

Jókedvnek is lenni köll ebben az országban, ahogyan azt a talpas-dal is szimbolizálja. S hogy ezt minden tanuló mámoros ajakkal tehesse, az összes elbaszott napon dalolni kell majd. Balog embertelen miniszter hagymázas álma ez, aki azt mondta, ez nem a tananyag növelését jelentené, mert azt inkább csökkenteni szeretnék, inkább egy olyan lelkületet vinnének az iskola életébe, amiből azok is profitálnak, akiknek nincs túlságosan jó hangjuk. Itt fölvetül ugye újólag a tananyag csökkentése, mint a magyar oktatás fő ütere. Mert az iskola neveljen, oktatni azt nem muszáj, egyszer úgyis odaérünk, mint malacka, akivel átevezünk immár a mesék irodalmába.

Mert most meg ez következik. Szombaton jött ki egy kormányzati cselekvési program az Emberi Erőforrások Minisztériumának honlapján, ami nem másról szól, mint a magyar népmesekincs terjesztéséről. A népmesékben képzettebb tanárokra, új segédanyagokra, a mesék szakmai átgondolására, mesemondó versenyekre és szakemberekre van szükség, plusz pár kutatásra. A „Minden este népmese – Tegyünk együtt a magyar népmesekincs terjedéséért!” című anyag lényege, hogy a népmesekincs bekerüljön az oktatásba minden szinten. Újabb ballaszt megint. Félre ne értsük egymást azért, Szabó Gyula a legnagyobb király, csak tartani lehet attól: a népmese ebben a kontextusban átvedlik nemzetivé, mert a rendszer így működik, s akkor ez az egész már csak egy nagy PÖCS. Ha nem lószerszám már ma is.

Itt tartunk tehát megint, de mindez várható volt. Azért szép csöndben föltennénk az obligát kérdést: kit akarnak ezek becsapni, amikor középiskolásokat toboroznak díszletnek a nemzeti rendszerük nemzeti ünnepére? Magukat? Ők tudják miről van szó. A kilóra megvett embereiket? Ők örülnek, hogy nyernek a közbeszerzéseken. A széles tömegeket? Szerencsére az egymilliónyi elvakult szektatagon kívül már nem lehet senkit sem büntetlenül hülyének nézni. Így marad a végkövetkeztetés. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!

Testvéreim az Úrban, a boogie-woogie klubban így forog körben az idő. A raptorok idején, boldogult úrfikoromban is ez ment. Kalapos emberek integettek az emelvényről mosolyogva, a népek elsétáltak előttük művigyorral az arcukon és a jó francba kívánták az egész bagázst, majd megették a jegyes virslit, és megitták a jegyes sört. Mindenki megvolt magának, mert tudták, hogy a vigyorgó narancs rohad ott belül, hacsak nem méreggel teli. Aztán minden kiderült, mint most az is, hogy a fővezér netán spicli volt abban a korban, amikor április négyről szólt az ének.

Most meg talpakról. Önkényuralmi hajlamú rendszerek mindig megszülik a maguk visszataszító giccsét: „Álmodtam egy barackfáról/Ami alatt mindenki táncol/
Veled álltam egy hatalmas körben /A puha fűben egy harmatos réten/Kezeink összeérnek/Talpaink egymásra lépnek…“ I tak dalse kedves barátaim, mint azt már két hosszú éve ismerhetjük. Hát nem olyan cukifalat ez is, mint volt anno a „Büszke név az úttörő,/Viharban edzett drága név,/Ha hallod a szót úttörő,/Nevedre százszor büszke légy….“ Mindehhez a friss húsok fizetett tapsikolása ott, meg itt is.

Ilyenkor az embernek élénk hányingere lesz És ott tart, mint Uhov 2008-ban. A tudósítás így szólt: „Hihetetlen jelenetet produkált a keddi lausanne-i Athletissima atlétikai versenyen az orosz magasugró, Ivan Uhov: néhány perces dölöngélés után nekifutott, majd a léc alatt beslisszant a matracra. Egy svéd ellenfele elárulta, az orosz vodkát kevert a Red Bullhoz, amit mindannyian ittak.“ Valahogy így vagyok én már ezzel az egésszel. Keverek egy kis törkölyt a bambiba, dölöngélek, és slisszanok a matracra, miközben élénk, fel-feltörő sugárban okádom ki a rohadt narancsot, meg az egész elcseszett Magyarországot.

De az se járja, hogy a Magna Cum Laude hiába foglalta imába a hungaricumot: „Álmaim kéklő egén, / Gyümölcsfáim tetején, / Pálinka, szerelmem, légy az enyém! / Nyújtsd hát a karod felém, / Nélküled meghalok én, / Pálinka, szerelmem,légy az enyém! / Ha egyszer elindulunk lefelé, / Mert előttünk a lejtő. / Folyékony királynő, kérlek, / Te légy a búfelejtő! / Tölts hát a poharamba még egy kortyot angyalom, / Ma éjjel mindenemet elmulatooom!”

Ezt az opuszt egyébként javasolnánk a frissen elszenvedett veszteség miatt nemzeti himnusznak a Kölcsey-féle helyett, mert annak már lejáróban van a szavatossága. Milyen szép is lenne, ha a kétségkívül felemelő, de mégis letargikus, a kezeket a szívtájékon nyugtató elemelkedés helyett erre ropná a nemzeti futballválogatott a csűrdöngölőst, mindjárt jönnének az eredmények. Olyan kuriózummá válnánk, mint a mostani kosárlabda VB-n az Új-zélandiak, akik minden meccs előtt bemutatták a parketten a hakát, ezt az ősi, tradicionális harci táncot. A mi fiaink esetleg öltözhetnének sámánnak a hatás kedvéért.

Mindezt azért tartanám előre vivőnek, mert ami egyedül betölthette volna e szerepet, a Nemzeti Összetartozás Dala a maga barackfájával mostanra méltatlanul elfelejtődött. Pedig az a kincs tényleg pálinkába ájult tudatról árulkodott, de mára kiveszett a kötelező irodalomból, magam sem tudom mért: „Álmodtam egy barackfáról / Ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben / A puha fűben egy harmatos réten / Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég..” A mellőzés valóban nehezen értelmezhető, holott a talpaink egymásra lépnek szókapcsolat hűen fösti föl szinte fizikailag érezhetően a pálinkás állapotot, amitől most megfoszt minket Brüsszel. Már ettől is. Mindegy, van nekünk helyette Tormay Cécile, ugye.