Az M4-volt kijelölve eddig a sportra. Miden lószart közvetítenek rajta, ami a kutyát sem érdekel, vízi szánkózástól Holdon ugrálásig, és ezen is van meccsek között, szünetekben és hosszabb labdamenetek alatt közélet. A gyűlölet egypercesei, hogy a nemzeti jódógos kisember agya ne lazíthasson. Verik bele ott is a Gyurcsányt, Sorost, migráncsot, nemzeti családi autót meg a nemzeti CSOK-ot. Műfaji keveredés van, most meg a Bayerek közé rakják a gombfocit, de nemzeti formában.

Persze a szándék érthető, ha hamis is. Az M4-en élőben mennek a dolgok, ott a nemzeti csapatok olykor – sokszor – vereséget szenvednek a liberális futballistáktól és tekézőktől, míg az M1-en, a Nemzeti Sporthíradóban utólag úgy hajlítják a valóságot, ahogyan jól esik, illetőleg ezzel, hogy deklaráltan foglalkoznak „határon túli magyar sporthírekkel”, elébe mennek egy újabb bécsi döntésnek, amit Salvini hoz meg, és Orbán Viktor aztán fehér lovon beüget Kolozsvárra.

Mielőtt azzal vádolnának, hogy a revizionizmus bűnét alaptalanul olvasom nemzeti köpcösünk fejére, igazolásomul felhozom, hogy a Nemzeti Sportban már például a DAC (Dunaszerdahely-Dunajská Streda) futballcsapatának eredményeiről úgy tudósítanak, mintha az Budapest valamely kerülete volna. De politikusaink is úgy viselkednek, oda járnak szotyolázni a meccsekre, aztán csodálkoznak ha utálják őket is meg a magyarokat is. A csíkszeredai hokicsapattal ugyanez van, hogy csak a jéghegy csúcsait emlegessük.

A Nemzeti Sporthíradó arra szolgál, hogy Erdélyt, Vajdaságot és Felvidéket naponta háromszor vonják ne a nemzeti köztudatba, erősítve a leszedált szavazórobotokban Trianon gyalázatát, és irredenta, soviniszta érzéseket plántáljanak beléjük. Ezt szolgálja majd a Nemzeti Alaptanterv Takaró-féle megreformálása is, mint ahogyan erre utalt a Kossuth tér átépítése, meg az összes cirkusz és színház, amit palotaőrséggel, bocskaikkal, előadnak a korona úsztatásától elkezdődően.

Nemzeti köpcösünk olykor el is szólja magát, amikor például Kárpát-medencei élettérről ábrándozik, s amikor ez valakinek feltűnik, akkor nem azt mondta, nem úgy mondta, illetőleg nem is mondta, holott dehogynem. A nemzeti dohányboltokkal kezdődött az átnevezési őrület, illetve tán akkor tűnt fel először, és az ember azóta ilyen ambivalens érzésekkel viseltetik a jelenséggel. Először röhögött, aztán csendben sírdogált, hangtalanul, most meg a kettőt együtt, amit groteszknek nevez a szakirodalom.

De ez bővebb és mélyebb sírás annál talán. Ahhoz lehetne hasonlítani, mint amikor a malacot ledöfik, átszakad a hangszalagja, visítani már nem tud, csak csendben rugdalózik egyre gyengébben, miközben a böllér rajta térdel, a vájdlingot odatartja a vérnek, az asszonyok pongyolában már főzik a rizst a hurkához, várják a máját sütésre, körben a svájcisapkás, szaros gumicsizmás alakok isszák a házi főzésű felest, és ők röhögnek. Ez a malac vagyok én, és vagy te is. Te sírsz, ezek röhögnek, ez a magyar groteszk.

De most, hogy kirándultunk kicsit a költészetbe, nézzünk körbe azért újra a magyar ugaron. Rákosi alatt Kádárig áthúzódóan minden nép volt. Népszabadság, Népsport, népbíróság, népfürdő meg a kiskutya kacskaringós népi farka. Ezekből lett mára nemzeti, minden nemzeti már, egyik dolog nemzetibb mint a másik. A tudatalatti szándék azonban nem egyéb, mint, hogy megmutassák, melyik diktátor honnan eredezteti a hatalmát, s innen nézve nem is meglepő az Ukrajnából megvett szavazat sem.

Sőt a vásárolni óhajtott levegő-levegő rakéták sem, ha valamelyik szomszéd megunja, hogy Orbán az ő országában izeg-mozog, lázít és föllazít, aztán odacsapnak neki, s egyben nekünk. De mindeme tragédiák mellett tényleg kabaréba illő, amit ezek hótt komolynak gondolnak, és például Rétvári így cifráz még rá, és ezt is tegnap bírta mondani: „Ha büszke magyarokat nevelünk, a magyarság sorsa felvirágzik.” – Ez úgy, ahogyan van, böszmeség, a tanyasi falvédők nemzeti nívója, de nekünk ez jutott. Ezek dirigálnak, és ez a nemzeti tragédia.

Ki beszél itt már Kubatov listáról, ami rég kész, aláírásgyűjtésekkel, mindennel. Engemet is megkérdeztek nem is egyszer itt a bolt előtt, hogy nem írnám-e alá a rezsicsökkentő őrületet, nem tettem, így tehát hozzám nem jön önkéntes, de bánja a fene. Igaz, az elhíresült nemzeti konzultációs levelekből se kaptam, már akkor sem voltam a nemzet része, a dolog ilyképpen bevégeztetett. Homeless lettem, mint még vagy hatmillió állampolgár, aki nem őket választotta, a csecsemők, óvodások, kisiskolások egyelőre nem tudni, hová soroltatnak. Igaz, meg-, és átnevelésükre kész a „hoffmaneráj, a rendszer felállt, működik, csak a finomhangolás van hátra. Csak hát a határon túliak, akik szinte száz százalékban szavazták meg az újabb négy évet – mintha az a másik negyven éledt volna újjá -, hogy azokkal mi lesz, hogy eljut-e hozzájuk a százezerből valaki, azt nem lehet most még tudni.

Igaz, e-mail címeik is vannak, amiket úgy szereztek be, amikor annak volt az ideje, hogy kitalálták, neten is lehet támogatni a rezsi csökkentését, így jutottak el a legtávolabbi zugokba is, ahová esetleg az önkéntesek keze sem ért el. Ez már nem lista, ez térkép. Annak idején így ment ez: azt mondta a vezér és a vele szimbiózisban élő rokon-, és ezzel egyúttal megmásíthatatlan vélelmű udvartartása, hogy eljött az idő. Felkéri a nemzetet, a magyart, a magyart önmagára halmozó emberkupacot, hogy adja becses nevét, egyéb adatait, meg mindenét Pártunkért a neten szerte a világon. Nem kevesebbre kért, minthogy éljek bárhol az elcseszett bolygón, támogassam őt, és hogy mondjam el – akár Polinéziából -, hogy az jó, amit kitalált már megint hatalmát-mentendő. Meg, hogy nyilvánítsanak véleményt az én távhőmről akárhonnan is, használva a netet, meg gazdagítva nyilvántartásukat.

Nem tudhatom, mennyien tették meg ezt, nem is mondták el senkinek, pedig a számokkal – jó nagyokkal – szeretnek dobálózni, és ami baj, lassan hinni is lehet nekik. Csak ezzel az általuk használt nemzetfogalommal van bajom. Én itthon hazátlan vagyok, akik a határon túlról a javukra eldöntötték a sorsomat röhögve – mert semmiféle ódiumát nem viselik a Fideszt támogató x-nek -, magyarabbak, mint én, meg te, meg még oly sokan. Nem kellene ennek így lennie, és másképpen is van a józanabbak mindennapjaiban.

Annak idején Rózsi néni isteni pálinkával – nem ötvenliteressel – köszöntött minket Gyergyószentmiklóson, és gazdagon tartott sok napig. Megkapta érte a pénzét, mi a szeretetét, jól volt. Amint az is melegséges volt, ahogyan ott, helyben, a Rozmaringban kiszolgáltak minket függetlenül attól, hogy honnan a búbánatból keveredtünk abba a világba. Akkor nekem eszembe sem jutott Rózsi néni rezsije. Ősz volt, szép és jó volt. Viszont hozzátoldom: nem, köszönöm. Nem kell Rózsi néni szignója arról, hogy nekem jó legyen, sem az, hogy neki. Mindenki saját magának: hogyha elmegyek hozzá, akkor nála legyek abban a völgyben, ami neki adatott hazaként, és soha a büdös életben sem teszi fel nekem a kérdést, hogy mennyi néked a gázszámlád, fiam? Sokkal inkább megölel, és azt mondja: Isten hozott. Isten hozott, mondaná ő, és valahogyan nem tudom felfogni, mikor ment szét ennyire az egész. Most – ha lenne tehetségem hozzá – visszamennék, kérdeznék, és bizonyosan azt a választ kapnám: Le van ez az egész szarva fiam. Ezt akarják tőlem elvenni nagy igyekezettel, most már sikerrel is olykor.

Harmincvalami évvel ezelőtt pedig ott nem szolgáltak ki, mert turul nyelven pofáztunk. Tényleg ez volt a dolog nyitja, mint kiderült. (Ó áldott Musil) Nem volt az úgy jól sehogyan sem, mert a túrát, amelyet egyébként román állampolgár edzőnk aki magyar névre hallgatott, Bécsben kezdte meg, ahol fölszakadt a homlokom egy jól bevitt könyökös során, ömlött a vér, és mi óvtuk a közöst, mert ahogy patakzott belőlem a nedű, a csapatkapitányom óvott engemet, lehajtotta fejem, hogy be ne vérezzem a csodálatos mezt, amelyet ránk aggatott a rendszer.

De nem ez a lényeg. A bécsi Práterben minden további érdeklődés nélkül tették elénk a horribilis számlát az ásványvízről, amely fecni a régi jó schillingben mutatta az elképesztő összeget, amibe az az óriáskerekes kirándulás fájt. De ott nem kérdezték: honnan jöttél ember, ott működött a dolog, másutt valahogy nem.

Komarnoban sem. Ott nem adtak sört. Ez baj, mert nem lehet jóravaló népeket magyar volta miatt teljesen hülyének nézni, ám azok miatt az idők miatt ez folyik itt a csapból: kéretlenül vagy rendelésre, azt nem tudom.

Azt igen, hogy innen nehéz visszacsuszamlani a mába, és erre teszek kísérletet azért, hogy ez az állampolgárság mégis ez hogyan is van akkor, mert bonyolult egy menet ez a sörös dologgal, de azért talán egyszerűbb a tétel mintsem vélnénk. Mi, komcsik – mondjuk én – bűnösök vagyunk, hiszen megnépszavaztuk, hogy nem óhajtanánk, hogy azok az emberek, akiknek semmi köze, semmi akarata, és semmi elszenvedni valója nincsen ebben az országban, mégis eldönthessék, hogy Orbán Viktor legyen-e az uram. De eldönthetik, hiába ment a maszlag nekünk még, hogy egyesítik a nemzetet, szavazás az nem lesz, hóttziher, és máma azért mégiscsak itt tartunk, úgy, hogy nem tudni, hány honfibú kesereg szerte a világban, mert az titkos és veszélyes.

Egy lényeg volt: aki mozog valahol a Föld nevű bolygón magyarnak mondva magát bármely indokkal, az voksolhasson, persze titkosan, mint süldő lány naplójába oldott mondatok. Máma ez az egész „magyarvagyoknemturista” valami fideszbiznisz lett, és hibák is előfordulnak, mivelhogy senki és semmi nem lehet teljesen tökéletes.

Máma állampolgárságot adunk, és elveszünk, mint akciós banánt a piacon. Aztán be is jön a dolog, így egységesítve a nemzetet, csak közben elveszik a haza, amely nincs ellenzékben, csak én vagyok.

Én vagyok?