Székely Jánostól tudjuk, hogy „Mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki, egyetlen nagy félelem, egyetemes rettegés fogja és markolja össze ezt a szomorú Földet.” Körbefélünk. A menekülő fél a fegyverektől és a haláltól, az eccerű polgár fél a menekülőtől, a hatalom meg fél a panelnépektől, és stimulálja őtet, belehajszolva a kifulladásig tartó delíres dervistáncba csak azért, hogy a főnök még egy csöppet királykodhasson.

Hírlik, holnap indul a plakátkampány újabb fejezete, amelyre felfokozott várakozással tekintünk. Hogy mi van még Cipolla batyujában, mivel cukkolódik október elejéig, és mennyi pénzt kúr el még a közösből, bár ezt soha nem tudjuk meg. Ámde bizakodhat, hiszen készülnek felmérések, jelenleg pedig ott tartunk, könnyen lehet, hogy érvényes és eredményes lesz az úgynevezett kvótanépszavazás, amelynek amúgy értelme nincsen.

De ezt hiába pofázza akárki is, mert úgy tűnik, az emberek nagy hányada vevő a kormányzati kampányszarra, és készen áll nemzeti sorskérdésként tekinteni a migrációra, illetve a népszavazásra. Erre futja a rajongók horizontjából. A legtöbben a propaganda mindent elsöprő intenzitásának tudják be, hogy ilyen sokan lennének hajlandók szavazni, más okosok szerint viszont épp fordítva működik az egész.

Eszerint nem azért bevándorlás-ellenesek az emberek, mert mindent elborít a kormányzati kampánytrágya, hanem azért van kampány és népszavazás, mert ez egy bevált eszköz, a prolik pedig vevők rá. Tehát minél jobban retteg a magyar, annál inkább tolják a képébe a baromságot, mintegy négyzetre emelve a reszketést. Kit érdekel, hogy ezzel voltaképp lenézik a bázist, a cél szentesíti az eszközt, ugye.

Viszont ez az egész a mi friss, feudális társadalmunknak megfelelő középkori tempó. Boldogult úrfikoromban – tehát rohadt régen – ámulva lestem Paskai László bíboros elvtársat, aki arról értekezett, hogy a papneveldében az ő hitét tudományosan megalapozták. Ami kijelentés annyira nonszensz, hogy szólni róla nincs mit, viszont ez folyik most is. Nagy komoly valótlanságok – hogy lájtosak legyünk – cseperésznek, illetőleg zubognak a csapból is, hogy féjjé má, baszd meg! Megalapozzák tudományosan a rettegést.

Vannak, viszont, akik előretolt helyőrségek, és megágyaznak ennek az egész cirkusznak, mint pédául Bayer Ötös Számú Tagkönyv a dolgozataival. Most is kitalált egy méretes ökörséget, és azt irkálja az ő – és Orbán – felemelő nyomdaipari termékében, hogy éjszakánként titokban repülőjáratokon csempészik be a németek a Törökországban dekkoló menedékkérők tömegeit. Aztán fölszólítja híveit, hogy terjesszék is az igét. Mondjuk, erre éppen az égegyvilágon semmi szükség, a búk csurig van primitívségekkel, és az elvtársak osztják is ezerrel, mert ők ilyenek, ilyen eccerűek.

Most pedig, hogy elmeséltem az életemet, és egyben valamennyiünkét is, oldjuk föl a görcseinket, hiszen a félelemről, mint ősi ösztönről lehet másképpen, egészen gyönyörűségesen is értekezni, mint teszi azt a Mester (Füst Milán), és ezt csak azért, hogy a föntebbi őrületet oldjuk valamelyest, elemelve magunkat mintegy az egész trágyahalomtól, amelybe nyomkod bennünket az ocsmadék környezetünk, hogy már a szájunkig ér a sár. Viszont vegyünk még egy utolsó nagy levegőt, mielőtt végleg alámerül az egész ország a mocsokba, a Fidesz, a fiúk, és a hívők szintjére. Kirielejszon.

„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak, és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem. – Vagyis a még rettenetesebb sorscsapások ellen alkudozik, önként magára mért, de elviselhetőbb csapással.”
(Ez mind én voltam egykor)

Akinek ez sem elég, olvasson Kierkegaardot, aki a vallási stádiumáról értekezik „Félelem és reszketés” című dolgozatában, de ezt tényleg csak az ínyenceknek ajánlom. Egy valamit viszont feltétlenül garantálok: ha végignyálazod én nyájasom, nem mész el népszavazni. Van rá egy ezresem.

A láblabdához nálam sokkal jobban értő alakok – miután a mannschaft végiggázolt a világon bő egy évvel ezelőtt – állították, hogy nélkülük nem nyert volna a csapat. Mint kifejtették, nekik volt köszönhető, hogy a németekre addig jellemző zakatolós, darálós játék megszűnt, a dajcsok nekiláttak játszani a futballt, ezzel pedig oly igen meglepték a világot, hogy a braziloknak legott gurítottak egy laza hetest.

Mi következik ebből? Semmi különös nem fakad belőle, hacsak az nem, hogy Németország milyen megfontolásokból kezeli ember módjára a menekültek ügyét. Nem most, már régen szembenéztek azzal, hogy egy másik kultúra, az abból származó emberek nem feltétlenül az ördög küldöttei, sőt. Ahogyan a gazdaságnak is hasznára válnak, és segítenek megtermelni azt a pénzt, amit itt egyetlenünk szétoszthat a haverjai között, sportjukra, kultúrájukra is pezsdítően hatnak.

Világbajnokok is lettek hosszú idő után, de ez mellékszál. Ennél sokkal fontosabb tán, hogy ez a belátás okozhatja a menekültekkel való humánus német bánásmódot. S míg ők mindent megtesznek, hogy embernek tűnjenek az embertelenségben, ergo, ha tetszik, európai módon viselkednek a fehérek között, a mi elcseszett országunk maga a sivatagos Balkán. Illetve az sem. Ott tartunk ma már, hogy a lövöldözésen kívül olyan állapotok fogadják itt a menekülteket, mint ami elől ezer kilométereken át futottak.

Ezen csak csöppet enyhít a civilek áldozatos segítése, az állam gyalázatát azonban már soha nem mossuk le magunkról. És most átmegyek cinikusba. Valaki elmesélhetné Habonynak – ha már az ő csecsén csüng egyetlenünk – ezt a német futball-históriát. Elmerenghetünk azon, hogy a láblabdába beleájult prime minister mit szólna ahhoz, ha a menekültek nyomán a magyar tizenegyben is föltűnnének a Mustafák meg a Mesutok, és ettől rögvest VB-t nyernénk. Beláthatatlan következményei lennének, egyből itt tartana pár tízezret a most üldözöttek közül. Adjátok neki tovább az igét, hátha.