Annak idején ilyen indokokkal vezették be a nyugdíjat szélfútta, rozmaringos hazánkban, és nem fog eltelni száz év, amikor a mai rezsim szétveri a nyugdíjrendszert, hiszen egyszer már megvédte a háromezer milliárd einstandolásával, ami horribilis összegnek egészen egyszerűen lába kélt.

Mostani elöljáróink a kötelező szülőtartás bevezetésével nem csak azt demonstrálják, hogy gajra tették a nyugdíjak ügyét, hanem azt is, hogy eszük ágában sincs gondoskodni polgáraikról, holott, mint a fenti idézetből is kitetszik, a mára etalonná tett Horthy-világ ezt feladatának tartotta.

Azért jó, ha ezt tudjuk, mert látszik, hogy a vágyott ideából csak a külcsín érdekli őket, a szobrok, a Kossuth tér, meg a vár, az ájtatoskodás, és minden olyan, amely a kései feudalizmust idézi. Ha valami folytatható akad a száz éves csomagban – „szolidarizmus” – azt egy pöccentéssel teszik partvonalon kívülre.

Mindebből mutatkozik, hogy a rezsim megállíthatatlanul halad visszafelé az időben, jelenleg a hűbéri rendszer fölépítésénél tart, hamarosan eljöhet azonban a kereszténység vérrel és vassal való terjesztésének korszaka, mert az új állam megalapításán az Alaptörvény összegányolásával már rég túl vagyunk.

Meg farizeusok is, ezt el ne feledjük. Németh Zsolt államtitkár épp a minap fejtegette igen hazugon és hosszan, hogy ők mennyire nagyon erősítik a középosztályt. Pedig épp a szétverésére készülnek azzal, hogy soha nem látott mértékben zsákmányolják ki.

Ők azok, akik a legnagyobb adóterhet viselik, ők állják a gyerek iskoláztatását, a jövőben pedig a szüleiket is el kell tartaniuk párhuzamosan azzal, hogy fizetik a nyugdíjjárulékot. Ennyi bőrt nem lehet büntetlenül lehúzni egy emberről sem, mert belerokkan.

Az orbáni állam egyre inkább bebizonyítja, hogy képtelen ellátni a feladatát. Nem védi meg polgárait, nem nyújt szolgáltatást nekik, nem kínál biztonságot, nem segít és nem szolidáris. Hovatovább stadion-, és várépítő mulatságokban mutatkozik meg egyetlen tevékenysége, valamint egy egészen szűk réteg egyre jobb helyzetbe hozásában.

Ennél visszafogottabban nem tudtam lefösteni a lopást, pedig ez van. Vigasztaljon minket azonban az a tudat, hogy egyetlenünknek nem kell főjön a feje a szülőtarás miatt. Ő már előre gondoskodott mindenről, amikor bizonyos székház eladásával bányatulajdonossá tette szülőatyját, akit azóta is támogat gyarapodásában, meg gyermekei is saját lábon állnak, vagy ha nem, hát fognak.

A többieknek meg, akik magasról le vannak sajnálva, mesélek:

„Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.

– Gondolod, Ferkó?

– Én igen! – válaszolta apám.

Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét.”

Ismerős? Ez a citátum Sánta Ferenc „Sokan voltunk” című elbeszéléséből való. Úrfikoromban ezzel riogattak a tanár nénik, mert a nagyapa a novella végén elmegy a „büdösbe” meghalni, hogy több étel maradjon a háznál. Nem akarok én lelohadni most túlságosan, de ne adja Isten, hogy eljöjjön újra ez a világ, pedig mérföldes léptekkel közelít, ha jól odafigyelsz.

Pedig itt, a nyugati végeken permanensen szólnak a tamtamok, a Fidesz helyi televíziójában, amely álcaként – terepruhát nem is igazán viselve – városi televízió névre hallgat, két dolog szokott történni mostanság.

Vagy mártonoznak mindenféle formában, vagy a polgármester újraéleszt egy próbababát. A város vezetése annyira beleájult a libás szentbe – aki nem Bajnai -, hogy még egy birkózó verseny kapcsán is rá hivatkozó emléktáblát helyeztek el az Arena Savaria falán.

Ehhez az infantilis aktushoz rezsiszilárd asszisztált a kormányzó erő részéről, aki a karfiolfülűek elnöke, mert ahhoz is ért hirtelen már százezer éve. A kormánynak is nagyon fontos az itteni szentfazekazás, jó pár milliárdot adott a városnak a permanens ájtatos manó játékhoz, amelyben ezer éves kereszténységünk idei záloga leledzik.

Szent Márton év van reggeltől estig, hétfőtől péntekig és januártól decemberig, plusz még a stadion is épül. Ebből az aspektusból ez a hely most a lehető helyek legjobbika, ámde lófaszt mama. De a részletekbe ne menjünk bele, mert az országos népeket nem igazán érdekli a mi saját bejáratú nyomorunk.

Viszont tényleg Szent Márton év van, amit soha nem lehet megunni, és ettől pedig az egész elcseszett város – illetve annak orbánista, Hende bukottminiszterrel súlyosbított eleje – alámerült a szenteltvízbe. Nagy baj, hogy a fennköltségből itt, a piac mellett vajmi kevés mutatkozik meg, pedig csak egy pöketre van a Szent Márton templom, a dolgok mostani origója.

Ebbe az idilli és rózsaszínű emelkedettségbe gyalogolt most bele a szentatya, aki – bár hívták őt erős altatókkal – nem adja az arcát a bucsui hangulathoz, pedig milyen jól jött volna ez a városnak, meg a rezsimnek is.

Ám vannak itt kerítések, meg migráncsok, és a magyar papság néhány ótvar megnyilvánulása ennek kapcsán, amelyek nem igazán illenek bele a Vatikán – ahol most épp tíz menekült pecózik, mert Péter utódja meghívta őket – hivatalos álláspontjába és lelkiségébe.

A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy minálunk, a mi országunkban, a degeneráltak, akik vannak mintegy másfél milliónyian, nem Ferencet tartják a hit igazi letéteményesének, hanem egy dagadt diktátort, aki épp csuhában térdepel, mert ezt követeli tőle a haza, meg a bankszámlája.

Ha egyéb anakronizmus hozná a szavazatokat, amelyek illó hatalmát még úgy-ahogy fenntartanák, akkor Buddha szobrokkal rakná tele a várat, esetleg Visnuval, vagy épp Jupiterrel, tök mindegy. Mikor, melyik feji jobban az Aranyborjút, a hitetlen hívőség egyedüli hívószava a mammon ugyanis.

Németh Zsolt, azorbán egyik talpasa is épp tegnap tartott ünnepi beszédet. Abban az országban, ahol több mint egymillió alattvaló él mélyszegénységben, több mint négymillió meg a létminimum alatt, s ezt úgy orvosolnák, hogy a limitet szállítanák le, szóval ebben az országban a középosztály megerősítéséről papolt (hogy stílszerűek maradjunk).

Ez a réteg – mint az közkeletű – a lakosság rajongói szelete. Nos, ezek a jódógos emberek sajátos lélekállapotban leledzenek a vasárnapi mise és rántott hús után.

A hír napvilágra kerülését követően, miszerint őszentsége nem emeli a magyar delír fényét személyes megjelenéssel, igen élénk eszmecsere bontakozott ki az egyik honlapon, a következő színvonalon:

„…na jó, őszentsége leszophat, úgy tetszik, szépen befeküdt a liberálisok alá szexuális célból. Nem jön, mert a migránsok, meg a kerítés, meg akkor megbolygatja valaki a pénzügyeiket…vén latin genya…”

Ilyenből, ilyen dolgozatból annyi volt ott, mint hercegnő a Burgban (by: Svejk), amiből kitetszik, milyen nívón áll az a középosztály, amit Németh Zsolt éppen megerősít. Ide jutottunk röpke negyed század alatt.

Előtte sem volt jobb, ám akkor még hallgatott a sötétség. Most tohuvabohu van, és artikulálatlan ordítás, meg Szent Márton. Ennek a háromnak a bizonytalan, suttyó, alpári elegye: ez Magyarország, amit ők szeretnek.

Tegnap azt tudhatta meg az ott összegyűlt mélymagyar sokaság az államtitkár szájából, hogy Magyarország a stabilitás pártján áll. Be kell látnunk, hogy ez olyan súlyos, szinte a létet agyonnyomó mondat, amelynek komoly-komorságát oldani kell, hogy bele ne szakadjon az ember szíve. S legott el is hangzott mintegy zárásként, szinte összekacsintva – magunk közt vagyunk, elmondhatjuk attitűddel – az igazság: „Az asszony nem ember, a sör nem ital, a medve nem játék.” Ezt jelentette ki ez az államtitkár, akárha titkos jelszó lenne, a vérszerződés maga, ha már Erdély mi vagyunk, ugye.

Valami ilyen szándék mutatkozott meg ebben az elcseszett törekvésben, ámde ott voltak azok a kurva kamerák meg mikrofonok, mert ez valahogyan mégis a huszonegyedik század volna. És ez az, amiről a patriarchális farkukba belemerevedett fiatal demokrátlanok meg látszanak feledkezni. Mindenféle téren. Most ezt a faszságot, hogy ki a magyar, meg hogyan, hagyjuk a francba. Ezt már Antall Józsi elcseszte az indításkor, amikor lélekben tizenötmillió manus főnöke lett. Annyi mentsége neki még van, hogy azidőtájt teljesen más volt az ájer. Ma már, itt benne az Unióban olyan új a világ, hogy tíz év alatt sem sikerült megérteni a fiataloknak.

Ezért harcolnak ellene, ezért járnak Romániába magyarkodni. Ez azonban a medvés sztorihoz képest ez esetben mellékszál, hiszen voltaképp azért nem bírok magammal már megint, mert újólag kiderült, hogy ezek avas szagú parasztok, nem egyebek. Éppen csak az az örökbecsű nem fordult ki államtitkár úr szájából, hogy az asszony verve jó. Pedig ott lafogott a nyelve végén. Meglepődünk mi ezen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim? Egyáltalán nem lepődünk meg. Ez a múltba révedés, a Tisza Pisták, a Horthy Miklósok kora, az új feudalizmus, a földbirtokosok szellemi szintje, amely Orbán sajátos kézcsókjában manifesztálódik voltaképp.

Nem tudnak mit kezdeni az emancipált nővel, zavarnák vissza a sparhelthez meg a fakanálhoz. Szülőgépet látnak benne, aki, hogy az ura meg ne gyakja, gyereket kell pottyantson évente szinte. Maga szép lehet, de okos nem, ilyenek jönnek ki a szájukon a Parlamentben, meg más hasonlatos cukiságok. Mindez szánalmas, de félelmetes is egyben. Papolják itten a család szentségét, miközben cinkosan összekacsintanak, hogy az asszony nem ember. Ebben benne van minden. A szaros világlátásuk, Ilyenből fakad a szegénység kriminalizálása, a menekültek üldözése, a torz társadalom-építésük, minden ganajság, amit öt és fél éve farigcsálnak itten. Így válik szimbólummá Zsoltink szava, amelyen ugyan Tusványos népének jó része göcögött, de azért ott is volt, akinek fönnakadtak a szemei, és csendben föltette a kérdést: úristen, hol élünk? Egyszerű a válasz, hát itt. Ebben a mocsárban.