Akik szívükben az érthetetlen rajongással a kedves vezető iránt élik szerencsétlen és nyüves életüket, de a sors úgy alakította, hogy ellenzéki vezetésű városban, kerületben, faluban vagy utcában élnek, olyan elbánást kapnak, mint akármely libsi-sorosista. Egy kaszasuhintással dögöleszti meg őket rajongásuk tárgya, és sóhajtozhatnak a keresztjükön, hogy az atyjuk mért hagyta el őket, miközben soha nem is volt velük.

Ha valaki bávatag módon abban reménykedett, vagy idealistaként el sem tudta képzelni, hogy az ország vezetője bosszút fog állni – mint ígérte is – minden apró választási vereségen és minden csöppnyi sérelmen, az most csalódik nagyot, miközben áll a vérzivatarban. A járvány ürügyén és indokával fosztja ki az önkormányzatokat a minielnök, szedi el a bevételeiket, és vet rájuk ki újabb adókat.

Ezzel nem csak azt éri el, hogy nem tudnak új játszóteret építeni, hanem egyáltalán működni sem tudnak, de valószínűleg a szándék is ez, csak épp nincsen nagydobra verve. A XVIII. kerület polgármestere, a DK-s Szaniszló Sándor például, amikor megtudta, három milliárdja bánja, hogy a minielnök megnöveli a szociális hozzájárulás címen kivetett sarcot, szóval, amikor ez kiderült, felsóhajtott: „Nem nagyon van más megoldás, mint a tömeges elbocsátás”.

Kicsinyes bosszút áll Orbán, és épp azzal sem törődik, hogy e beteges ténykedésébe netán emberek pusztulnak bele. De és persze föltehető az a kérdés, törődött-e ő élete során önmagán kívül egyáltalán valakivel is. Ha a válasz nemleges, és minden bizonnyal annak kell lennie, akkor Orbán a feladatra, amellyel a választók – a módon most ne mélázzunk – megbízták, nemcsak méltatlan, hanem alkalmatlan is. Akik momentán rajonganak érte, de őket is bármikor képen hugyozhatja, figyelhetnének erre. (Nem fognak.)

Mint ahogyan azt se feledjük, hogy március körül még a minielnök azt mondta, járványügyileg figyelő szemeit Bécsre veti. No most, Kurz kancellár pár napja jelentette be, hogy egymilliárd eurót oszt szét a települések között, enyhítendő a járvány okozta károkat, munkahelyeket tartani meg, és más, ilyen felesleges úri huncutságok. Ez a mi minielnökünk meg sarcol. A koldustól elveszi a pénzét, a szomjazótól a vizét, az éhezőtől a kenyerét, az élőtől az életét.

Ilyképp működését embertelennek, istentelennek, kegyetlennek és aljasnak minősíthetjük. Kiegészítve föntebbi ítéletünket, egy ország vezetésére nemcsak alkalmatlan és méltatlan, hanem arra nézvést veszélyes is. Mert, mint kitetszik, ténykedése nem az építés, hanem a rombolás, sőt, háborús kifejezéssel a felperzselt föld taktikája, amikor a sereg kivonulván valahonnan mindent földig rombol, hogy a bevonulóknak semmi se maradjon.

Tett ilyet Kutuzov Napóleon ellen, Sztálin Hitler ellen, aztán Hitler a szövetségesek ellen, ami szép, csak mi most épp nem egy háború közepén ülünk, hiába képzeli úgy a nagyságos minielnök. Mi, akik enyhén szólva nem szeretjük őt, évek óta tudjuk ezt. Azok viszont, akik minden Fidesz-hitük ellenére ellenzéki településen laknak, most tapasztalhatják meg azt, milyen is Orbán ellenségének lenni, amikor ő hatalmon van. Üdv a klubban, kedves narancshitűek.

Mindebből természetszerűleg az következik, Orbánt el kell távolítani a hatalomból, mielőtt teljesen tönkre nem teszi az országot, ha már meg nem történt ez. De úgy vélem, igen. Viszont, ha valami csoda folytán ez megtörténne, erős a gyanú, hogy Kutuzovot játszana, vagy, ami rosszabb Hitlert, aki, mint emlékezhetünk letaroltatta volna egész Németországot, amely, mivel nem követte őt a paradicsomba, méltatlan volt arra, hogy éljen (Szerinte). Ezt a habitust látjuk csírázni a mi minielnökünkben is, az úr legyen tehát irgalmas hozzánk.

Hogy szavaimat egymásba öltsem tehát. Ide, s tova itt, ahol a kurta malac túr, a leginkább ondolált farkú egyiknek teljesen elment az esze, sőt, ha jobban belegondolunk, soha nem is volt neki igazán. Így aztán Süvi, sőt, később egyenesen Napóleon vált belőle, hogy vinné el a Devla.

Történt egyszer, hogy Napóleon – mert elfeledte bevenni a gyógyszereit -, meg legfőképp azért, hogy a többieket, Bandit, Rózsit és legfőképpen a tyúkokat meg a birkákat teljesen meghülyítse, úgy döntött: elmeséli, bemágiázza az éretlen agyú alattvalók reszketeg lelkébe, hogy más, idegenben született disznók el akarják venni a Bandi munkáját, nem utolsó sorban pedig föl akarják robbogatni a tyúkokat, miután jól megerőszakolgatják őket a hátsó udvarban, meg a filézett melleiket fogdossák.

Az egész nyamvadt baromfiudvart körbekeríttette vagdosós drótokkal, aztán terrort kiabált, holott egy rohadt idegen disznó nem járt arra. Hógolyóval, Süvivel, Minimus-szal, Pirosszemmel meg az Őrnaggyal megszavaztatta, hogy nem kérnek abból, miszerint Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be.

De ez sem volt elég, neki semmi sem volt elég. Küldötteket eresztett szerte országában aláírási ívekkel, miszerint az összes tyúk, kutya és birka egyetért az ő baromságával. És mivel ezek egyáltalán nem tudtak gondolkodni, sorban odatették a lábjegyüket a papírokra, és mint a központi harsona naponta ordította a hangszórókból, már százmillió – sőt, több – pata, kapirgáló láb és puha pracli szerepelt azokon a kurva papírokon.

És itt kezdődik minden gyalázat. Az egyik városban, amelyet Steinamangernek neveztek, vagy egyenesen a Nyugat királynőjének boldogabb időben, szóval ebben a városban volt egy közgyűlés az állatok között. Mit ád isten, ebben is a disznófélék voltak alig túlsúlyban, olyasfajták, akik állandóan Napóleon valagát nyalták jódógukban, vagy csak azért, mert az stadiont meg minden kutyafaszát ígért nekik. Végül is, lényegtelen.

Ebben a közgyűlésben pedig megszavazták ugyanazt a dumát, amely az íveken szerepel, miszerint nehogymá Mr. Pilkington mondja meg nekik, hány idegen disznót fogadjanak be. Tökre ugyanazt a szöveget, így senki sem értette – aki még nem kapott trafikot, azok -, hogy erre mi a jó francnak volt szükség. A Macska szerint tán azért, hogy egy hét múlva ne rúgja valagba őket személyesen Napóleon maga, vagy, mert tényleg ennyire barmok.

Ez az utóbbi lett aztán az igaz. Kiderült abból, hogy volt ennek a városnak egy alapítványa hajdanvolt szelíd lelkű költőjószágról elnevezve. Nos, ennek élére olyan főszerkesztő alattvalót neveztek ki, aki az utóbbi időben azzal tűnt ki, hogy Mr. Pilkington kivégzéséről ábrándozott, és ezen – uram ne hagyj el! – a fél ország kiakadt, mondván, furcsa egy elképzelése van a világról a főszerkesztő alattvalónak. Olyan „der springt noch auf” beütésű.

És ez is megtörtént, pedig ezt még Napóleon sem rendelhette meg. Mindezek után a Macska megtörölte bajuszát, kiköpött, és a számítógép elé ült, ami működött még. Bár Napóleon arról ábrándozott, hogy kikapcsoltatja azt is.