Mer’ le vannak rohadva az autói a B. I. G. G.–nek, azér’. Mindebből kitetszik, hogy milyen Isten áldása is a rezsicsökkentés, amelyért Velőspacal Szilárd volt a felelős, és sikerült neki, ezt is tudta, és ezt is megcsinálta. Ilyen örömökkel egyébként az egész ország szügyig van, nincs messze az az idő, amikor a lerohadt autók miatt a keményen dolgozó kisember belefullad a mocsokba, vagy agyoncsapja egy leomló kémény.

Nem lesz baj, amikor alámerül a szarkupacba, pirosló szemmel, mint Svájcinéger bácsi terminátorként, elordítja magát, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és a nevünk megint szép lesz. Ez is perdöntő adalék a bizonyításhoz: a NER nem azért jött erre a világra, hogy a benne élők életét segítse, vagy elképzelhetetlen módon a javukra váljon valamiképp, hanem, valami egészen más céllal és indíttatással.

Erről most bővebben nem elmélkedek, arról viszont igen, hogy hasonló, B. I. G. G.-s állapotban van szerte a hazában a távhőszolgáltatás, az ivóvíz-, és csatorna vezetékek, csupa olyan imperialista luxusholmi, ami miatt Európában érezheti magát a választópolgár. Viszont az is tudvalévő, hogy a NER az ilyen elfajzásokat nem szereti, mert piros pötty van a seggén.

Sőt, a NER nem igazán bírja a bamba polgárokat. Egyáltalán, csak a gond van velük, hogyha elhagyják a választófülkét. Erre utal az is, hogy még huszonnégy óra sem telt el a világra szóló újabb kétharmad után, és a kórházak vezetői bájos levelet kaptak, hogy rohadt sok milliárdot azonnal fizessenek vissza a büdzsébe, amit kampányilag kiutaltak nekik.

„Elmúltak az ünnepek, fába szorulnak a férgek.” – mondanák a NER atyafiak a KFT alaptételét, ha ilyenhez lenne eszük, de az sincs. Nem érnek rá magas filozófiára, mert kormányoznak, ami az ő olvasatukban – mint a kórházi példa is mutatja – a pénztár kezelését jelenti. Innen elvesz, oda rak, viszont háziasszonynak is pancserek, amit ki nem szarna le, ha nem a drága nép farkával klopfolnák a csalánt.

Hogy mégis miért hugyozik állva tőlük az a kétmillió, akinek földagad a pöcse, az a magyar élet megfejthetetlen nagy kérdése, de nyolc év után és a még kinéző négy előtt foglalkozni sem kell vele, egyszer elmúlik ez is. Tán előbb, mint gondolnánk, és teljesen váratlanul, ám mégsem előzmények és jelek nélkül. Ezek a lerohadt autók már most repedést mutatnak a falon.

Ideig-óráig az ilyeneket gumicsizmás tűzoltómunkával még kezelni lehet, gyorsan tapaszt ragasztani a pörsenésre, de a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, hogy használja is a ’zmeber a tudszoc ismereteit, ha már komcsi, ugye. Egyszer majd nem lehet Virág elvtárs habitusával lerendezni a dolgokat: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!”

Azért, mert kibukik úgyis, hogy a bajok nem lokálisak, hanem rendszerszintűek. Lehet, hogy a B. I. G. G. most még valahogyan elviszi azt a kurva szemetet, aztán hirtelen, váratlan ott marad a trutymó a Bélák nyakán. A stadionok roskadozni kezdenek, az utak árkaiból víz fakad, az egész országot beborító térkövek között pedig fölüti a fejét a gaz, meg a dudva és a muhar. Egyszer így lesz vége.

A módját és idejét momentán nem tudom, de lehet, előbb, mint gondolnánk, mert bele van kódolva (ó, germán szívem) a kócerájba a bukta. A szívemnek oly igen kedves csillagok sorsával írhatnám le az aktust érzékletesen. Hülye fizikusok szerint az egyik lehetséges vég a Nagy Reccs, ami pedig a következő: a Nagy Bumm után az egész redves Univerzum bőszen tágul, egy ponton aztán a gravitációs hatás miatt visszazuhan önmagába, így a világ ugyanolyan szingularitásban ér véget, mint amilyennel elkezdődött.

Így megy ez minálunk. Viszont a Nagy Suttyról, sötét anyagról, sötét energiáról, pulzáló világegyetemről majd máskor beszélgetünk. Érdemes, mert egészen elképesztő dolgok vannak odakint. Mármint a kerítésen túl.

Ebben élénk üzem indult, magfúzió, és elkezdte szórni bele a táguló mindenségbe csalfa fényét. Körötte apró labdák tömörültek egybe, hogy keringve szolgálják őt, ezek közül az egyiken, amely ma a Föld névre hallgat, ha füttyentünk neki, mindenféle szervetlen dolgokból egyszer csak megszületett az élet az evolucionisták boldogságára. Még maga az Úr sem értette, mi a rosseb folyik itt.

Nos, okos férfiak mindezt, amikor a káosz egy csapásra eltűnik, emergenciának nevezik. Ez az emergencia a „Váratlan Rend”.

Ehhöz képest hétfőn Mórahalmon egy tizenhat éves máttós fiatalember szórakozásdiból huszonkét frissen ültetett kölökfát tört derékba, megteremtve az ellentettjét az emergenciának, ami az őstulokság maga. Ebből is kitetszik, hogy az idő elkezdett visszafelé forogni, ergo, mindjárt eljő a Nagy Reccs, amikor minden önmagába zuhan vissza, és így pusztul el a világ.

Pintér Sándor, a jóképű belügyminiszter magára vette a dolgok ilyetén megszűnése elleni harcot, amikor meghirdette hat évvel ezelőtt programját, amely így szólt: két hét alatt rendet teszünk. És lőn. Ebben az értelemben ül már hónapok óta előzetesben egy fiatalember, aki elemelt egy kakaós csigát. Lássuk be, ez oly mértékű kibillenés, amely ellen minden más előtt egy Torquemada buzgalmával köll föllépni.

Másra alig is marad idő. Ha szertenézünk a hazában, ehhöz képest kutyafasza, amit a jóképű belügyminiszter párttársai, sőt, maga a főnöke, Orbán elvtárs is művel. Jelesül, hogy szétlopják a lángoktól ölelt kis országot. Tovább megyek, ez nem is üldözendő, ha belegondolunk, hiszen nem lóg ki a dolgok természetes menetéből, mert ez maga a Rend, ha nem is váratlan.

Esetükben másfajta természeti törvényszerűségek érvényesülnek. A szublimáció, amikor huss, a közpénz egyszer csak minden átmenet nélkül elveszíti ebbéli jellegét. Ez vegytiszta fizika, amely ereje ellen más tudós elmék – példának okáért Lázár János – szerint egyszerűen nincs mit tenni. Ezt a korántsem eretnek tant osztja például Polt tanár úr is, de legfőképp Matolcsy professor emeritus, akit valamikor, a távoli jövőben, messzi galaxisokban is oktatni fognak.

Vagy a Jobbik. Szomorú szemű vizslakölköket simogatva, sikongató, ájuldozó háziasszonyok minden érzelmi rezdülésére utazva elnökük, a jólfésült Vona káplár is megmondta, hogy ha kormányra kerülnek, akkor elszaporodnak majd a poros utakon a Magyar Gárda seregei. Mindezt ő is a Rend szükségszerű helyrebillentése érdekében vizionálja. Mindezekből kitetszik, hogy ami köröttünk folyik, az nem valamely gonosz elmék szüleménye.

Newton fektette le az alapjait a tanoknak, amelyek meghatározzák a világ folyását. Olyan törvényszerűségeket mutatott be nekünk már négyszáz évvel ezelőtt, amelyeknek képtelenség, s emiatt fölösleges is ellenállni. Más aspektusból viszont: bár determinisztikus világban élünk, ennek ellenére minden ember rendelkezik szabad akarattal. Ezt kell majd figyelembe vennie a tekintetes bíróságnak, ha annak jön el az ideje.

Mindezt még csuklyás pillái mögött révedezve döntötte el, és azt is tudta, el kell hagynia megszokott hűsijeit, mert ezek ugyan segítik az utazást, ellenben megzavarják a tiszta gondolatot – ahogyan ő nevezte álmodozását a reá törő fennköltségben -, ezért váratlanul így szólt: – Adj egy kávét!

A fröccsök ura értetlenül nézett rá, mert ilyennel, ilyen óhajjal már nagyon régen nem találkozott barátjától, mégis szó nélkül sziszegtette a gépét, aranyozott alumíniumra rakta az üvegpoharat, meg a két mokkacukrot. Visszhangzott a koppanás, ahogyan az asztalon landolt a készség, amely jelezte, hogy új időknek új dalai következnek, beláthatatlan kimenetellel.

Béla – a bádogbánostól ellesett rituálét utánozva – a két édesítő szert koszos szalvétával takarta le, hangtalanul mozgatta ajkait, majd egészen váratlanul a fröccsbe dobta a cukrot, a poharat fölemelte, az ajtóhoz lépett, és egy határozott mozdulattal öntötte ki az utcára az egészet. A hülye, bárgyú és pofátlan galambok alig tudtak odébb iszkolni a maligánzápor elől.

A kocsmáros hosszan, értetlenül nézte a megmagyarázhatatlant, attól tartott, hogy valami eszetlenségbe torkollik az egész, aminek a végén vagy a mentőautó, vagy a rendőrök jelennek meg, mint az mostanában szokásban volt. De ránézve barátja őszbe hajló tekintetére azt kívánta, bár csak így történne, és ne valami eddig ismeretlen cirkuszi előadás vegye kezdetét.

Erre minden esély megvolt, mégis egészen váratlan fordulatot vettek az események. – Kéne papír és toll. – Ezt böffentette bele a világba Béla uralkodói hanghordozással, aminek lehetetlenség volt ellenállni. A fröccsök ura eléje tett egy papírszalvétát, de ezzel nem volt megelégedve a leendő időutazó. Kapott hát egy szép nagy spirálfüzetet, hogy semmi se szabhasson gátat révedezésének.

Vasárnap volt, amikor visszaérkezett a temetőből, és amikor megszállta a révület, mert csak annak lehet nevezni, ahogyan Bélából fokozatosan szállt el a józanság, holott épp kerülte a fröccseit. Majdnem egy hétig tartott az ihletett állapot, ami terjedelem a kocsmáros számára maga volt az örökkévalóság, Bélának azonban csak egy múló pillanat volt az egész.

Megvárta, amíg kihűl a kávéja, fölhajtotta és újat kért. Szemben vele, a falon ott ketyegett, dübörgött egy légyszaros óra, amely gyerekkorában valamely vasúti váróban szórakoztatta az utazókat. Már senki nem emlékezett rá, hogyan került ide, zakatolt csak, és Béla belefeledkezett. Véreres szemekkel meredt rá, a fröccsök ura látta, hogy egy percig lesi, majd csukott pillákkal fejét másodpercenként ingatva utánozza a ritmust, amit az óra vert.

Le akarta igázni az időt, és amikor végzett vele, kinyitotta a füzetet, írni kezdett, szuszogott. Innentől kezdve szűnt meg számára a világ, egészen elképesztő, váratlan dolgokkal lepte meg barátját. Az órát leste, a harangot hallgatta, mindenbe belekapaszkodott, amiből valami ritmust lehetett kifacsarni. Szemei lázban égtek, arca beesett, ősz borosta lepte el, alig lehetett ráismerni.

Mindeközben nem szólt senkihez sem. A fröccsök ura néha eléje tolt egy zsíroskenyeret, amely fél nap múlva kőkeményen, érintetlenül állt ott, mégis, folyamatosan főzte neki a kávét, egyre erősebbre, mígnem olyan lett az ital, mint a higany. Béla a harmadik napon szó nélkül fogta a székét, és hátra vonult vele a kertbe.

A füvek erdeje mögött magányos, rozzant budi kókadozott, a fás sufni összerogyni készült, éppen úgy, mint százezer éve mindig. Rigók kergetőztek, ugráltak és futottak, hangyák rohangásztak, ahogyan millió éve tették, ugyanúgy. A megvilágosodni készülő rájött, hogy itt találja, amit az óra ritmusában hiába keresett.

Motyogott, a kocsmáros úgy vélte, Ferencet játszik, és a madarakkal társalog, pedig csak a saját mantráját mondogatta, amiből néha-néha kiszüremkedett egy kósza fél mondat. – Semmi értelme. – Ezt ismételgette, mígnem hátra nem szólt a barátját kérdve: – Milyen nap van ma? – Csütörtök. – felelte a fröccsök ura, de Béla csak a fejét ingatta. – Vasárnap van. – Jelentette ki határozottan, majd ellentmondást nem tűrőn ezt: – Gyere ki!

Valami történni fog, ezt mutatták a rezgő levelek, de nem zuhant le a mennybolt, csupán annak jött el az ideje, hogy Béla elmesélje, mire jutott a több napon át tartó áttetsző gondolkodásával. – Nincsen idő. – Ezt mondta ellentmondást nem tűrően, majd miután barátja semmit sem szólt, csak várta, hogy mire akar kilyukadni, így folytatta.

– Illetve nekünk nincs. A rigóknak sincs, a hangyának sem. – A madarak megszokták már, nézték az embert, aki rájuk mutatott. – Ezek itt raptorok, mi meg cickány-szerű lények vagyunk az avarban. – A kocsmáros szeme elkerekedett, de Béla nem állt le. – Az idő csak óriási távlatokban létezik, felülről. Veled meg velem mindig ugyanaz történik. Reggel, délben, este, ma, holnap, holnapután. Körben forog minden, vasárnap van örökké. Fingok vagyunk a porban, az egész hülye világ is az, országok, népek, handabandák, ennek semmi értelme. Itt, a székem alatt valamikor tenger volt, aztán megint az lesz. Az egész elcseszett falu elsüllyed, miközben a Föld száguldozik az űrben. Kétszáz millió évvel ezelőtt mi volt? Gondwana. Meg ázalékállatkák. Tudtad, hogy akkor ugyanott voltunk, mint most? Ez a rohadt Nap ennyi idő alatt megy körbe a Tejúton. Mire újabb kört tesz meg, a majmok lesznek az urak, vagy a gépek, vagy egyik sem. Négymilliárd év múlva a Nap fölfúvódik, és eléget mindent, aztán kihűl és jégként száguldozik tovább, de ez sem elég. Ötven milliárd év múlva jön a Nagy Reccs, az összezuhanás, vagy a Nagy Szakadás, amikor az atomok is széjjel hullanak, egyik sem rózsás, de legalább messze van. – A fröccsök ura furán nézett a barátjára, aki nem állt le. – Ezért mondom, ez itt, amit látsz, nem idő. Ez csak egy kimerevedett pillanat, a sötét anyag…

A kocsmárosnak nagyon hirtelen lett elege. – Tudom, cseszd meg. Én is nézek tévét. – Béla elhallgatott. A józanság, ami épp készült elvenni az eszét, hirtelen nagyon távolinak tűnt. Barátja még ennyit tett hozzá. – Amikor iszol, normálisabb vagy. – Béla fölállt, megfogta a széket, és visszasétált a valóságba. – Adj egy fröccsöt! – Adta meg magát, és már nem hallotta az óra kattogását, helyette a kölkek műanyag dömperei zúgtak odakint, a melegítősök cívódtak, ugyanúgy, mint akkor, amikor hősünk odahagyta a világot napokkal ezelőtt. – Mondom, hogy vasárnap van. – Ezt gondolta, de nem mondta ki, csak kajánul nézett a pult mögé, mint a pajkos óvodás. Így kezdődött el újra minden.