Elmúlt a vasárnap is. Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, a duplagyűrűsök levedlették ünnepi valójukat valószínűtlen kalapjaikkal együtt, és belesüppedtek a kilátástalan hétköznapokba. Béla kinézett a koszos ablakon, de a megszokás nem engedte neki, hogy felismerje, milyen reménytelenül szürke körülötte minden. A templom előtti téren ketten vakargatták a virágokat. Egy éve szütyögtek ott már elmaradhatatlanul, és bár mindig úgy tűnt, mintha tevékenykednének valamit, mégse csináltak semmit. A virágok kókadoztak vagy virultak annak megfelelően, ahogy a jóisten rendelte eső vagy szikrázó Nap formájában, a gazt már az első napon kiirtották körülük a kettők, tennivaló nem maradt. Néha böktek egyet a földbe, ácsorogtak, fütyörésztek, és ennyi idő elteltével olybá tűnt, hogy a templom részei ők is, a hitet vigyázzák eleven szoborként, pedig senki sem faragta ki őket soha.

Már jó ideje tették ott a nihilt, amikor Béla a mindent tudó kocsmárostól hallotta, hogy a kettők közmunkások, ásót kaptak segély helyett meg sárga műanyag mellényt, amitől olyan hivatalos külsejük lett, mint a határban traffizó rendőröknek, és mért is ne. Az én adómból zabál mind a kettő – motyogta maga elé hősünk, de már senki sem figyelt különös szokására. Na, a Bélus megint látja a tutit – így szoktak vihogni a háta mögött a népek, de senki nem szólt neki egy szót sem, mivelhogy ő sem részesített senkit ebben a kegyben. A kettőknek látogatója érkezett biciklivel, a polgármester, aki rendszeresen ellenőrizte, hogy azok ott párban mivel múlatják a megszentelt időt. Naponta kiment hozzájuk, hogy lássa, hogyan haladnak a semmit tevéssel. Mindez igen érzékenyen érintette a falu bádogbános melletti második számú szolgáját, de nem tehetett semmit. Jó képet kellett vágnia az abszurdhoz, ha nem teszi, még arra sem kap pénzt a község, hogy a lepusztult ’kultúrt működtesse. Így ment ez mostanság.

Megjelent a parókia nyikorgó kapujában a bádogbános munkaruhában, reverendában, biztosan dolgozni ment, utolsó kenetet feladni az egyik duplagyűrűsnek. Aktatáskát vitt, benne a kellékeket, szentelt vizet meg a számlatömböt, ezt csak a forma kedvéért, tudta, hogy nem lesz szüksége rá, úgyis zsebbe kapja a hókuszpókusz díját. A sekrestyés a sarkon várta. – Mint Svejket Katz száz évvel ezelőtt. Ezt a túlművelt kocsmáros gondolta, és annyira megtetszett neki a frappáns hasonlat, hogy még ő sem vette észre, hogy a paplak ajtaja újra nyikorog, és egy kurta szoknyás alak a kerítéshez lapulva oson kevésbé gyanús vidékek felé. Mindenki megkapta a magáét, és mindenki igen elégedett volt. Béla pláne nem figyelt fel semmire, éhes volt, és indult haza, jönnie kellett az ebédhordó embernek. Naponta döngette a pléhkaput, átadta az alumínium éthordót, vakkantott egyet és már indult is, mintha most mosta volna meg a haját. Nem falubéli volt, furgonnal rohangált az utcákon.

Béla megnézte, mivel akarják máma megmérgezni. Csalódnia kellett, valami zöldségek voltak, némi hús. Régen sem főztek jól, de amióta ilyen központi rendelet szerinti oly igen egészséges elemózsiára álltak rá, végképp ehetetlen volt minden. Marad a szalonna. – Gondolta hősünk, kanyarított egyet az avas zsírból, tömte magába, majd lefeküdt. Bólintok egyet – szabta meg ténykedésének irányát, és már majdnem négy óra volt, mikor megriadt, mert erősen pisálnia kellett. Ezzel végezve a kocsmába indult, elfoglalta recsegő trónját, fogta fröccsét és a tévére meredt. Ebben egy szemüveges ember gecizett erősen, és arról delirált, hogy valakik le akarják őtet puffantani, amire egy másik ember rendőri védelmet kért neki, de azt a fakabátok megtagadták. Bélának már majdnem zúgni kezdett a feje a rá szakadó információözöntől, amikor éles hangokat hallott a sarokból. A kettők végeztek a virágok nézegetésével, levetették a sárga mellényt, ettől úgy tűnt, mintha tényleg emberek volnának.

A poros műanyag virág mellett vitatkoztak, a téren való hosszas álldogálás végképp összenövesztette őket Isten eme teremtményével, legyen az a szén szerves vagy szervetlen vegyületéből. Béla nem jutott el a lételmélet izgalmas kérdéséig, csak azt tudta, hogy ezek a műanyag jószágok már rég megértek a cserére, viszont a kocsmáros hetekkel ezelőtt kijelentette, hogy újat nem vesz, mert rohadt drága lett. Valami adót pakoltak rá, magyarázta a fröccsök ura, de hősünk nem figyelt rá soha, ahogyan azt se vette észre, hogy a művirág problematika összefüggne a klozettban található szappanokkal, illetve azok hiányával. Januárban elfogytak, azóta azt sem vett a kocsmáros, mert spórolós ember volt, fölöslegesen egy fillért ki nem adott volna, csökkentette a rezsit. A kettők a sarokban végleg összevesztek, az egyik panaszosan elordította magát: Te geci! – És kiszaladt a szürkületbe. Ez is veszélyben lehet, gondolta Béla, mert a tévé szavai még a fejében voltak. Rendőri védelmet neki! – dudorászta magában – Körköröset! – erről nem tudta, mit jelent, de jól hangzott. Kortyolt egyet, és nyújtózkodott, hátában recsegtek a csontok.

De mégsem a hirtelen jött hideg aggasztotta, hanem az, miből fognak ezután megélni hetven éves nagyanyjával, akivel már hét éve laktak együtt a másfélszobás telepi lakásban. Az öregasszonynak nagyon kevés volt a nyugdíja, azt is majdnem mind elvitte a gyógyszer meg a szomszédtól vásárolt pálinka, amire óhatatlan szüksége volt. Esténként abba mártogatta a kiflicsücsköt, azt majszolgatta fogatlan szájával, mert csak így tudott elaludni, amióta meg a Lajos legálisan főzhetett otthon, még jobban rákapott. A főzőember időnként kóstolóra hívta, együtt szopogatták a friss nedűt, Malvin néni – így hívták a nagymamát – ilyenkor döntötte el, hogy melyiket válassza altatóul. Ennek ellenére ha szerényen is, de megéltek, és békében. Lujza művirágban utazott, az utóbbi időben tisztesen ment is a bolt, a farháttól megtáltosodott nyugdíjasok vették a csokrait, mint a cukrot, azokkal indultak a temetőbe életük örökre hallgató párjához. Ki volt ez találva és dolgozva, de szar került a propellerbe.

Azt a kormány tette bele, amelyet pedig olyan nagy gyönyörűséggel juttattak isteni hatalomhoz a telepiek, de most már elhangzott néhány elégedetlen morgás is a szobák mélyén. Csak Lajos volt megszakítás nélkül boldog, virágos volt a kedve, konyhájában szünet nélkül főtt a cefre. A környék minden mozdítható gyümölcsét összeszedte, az egészet összekeverte, megdúsította az áfacsalt cukorral, így szinte ingyen állította elő a boldogság színtelen de szagos folyadékát. Egyszer még a szomszédba is becsöngetett. Az unoka a koszlott Teslán Süsüt hallgatott bakeliton, és amikor a vékony falakon átszűrődve Lajos meghallotta az egyfejű örökzöld slágerét, a „Jaj de finom a vadkörte..” kezdetűt, óvatosan megnyomta a csöngőt, hogy megtudja, merre van a vadkörte-telep, de csak az unoka nyitott ajtót szaros pelenkában. A vadkörtés fellelhetősége így titok maradt, de Lajos nem bánkódott különösebben, széles mozdulattal legyintett csak, és barackot nyomott a taknyos orrú gyerek fejére.

Lujza viszont vigasztalhatatlannak mutatkozott azóta, amióta kiderült, hogy portékája szilveszter után eladhatatlan lesz, mert a kormány kilónként közel kétezer forint termékdíjat vetett ki a művirágokra. Lujza nem tudta, mi az a termékdíj, de megérezte, hogy bár ez mindenkinek jó lesz, csak ő a kivétel, akivel magyarán ki lett baszva. Ettől valami szűkölő érzés költözött ártatlan lelkébe, azóta eredt el a könnye a legváratlanabb helyeken és időkben. A nyugdíjasok, miután megtudták, hogy Lujza kénytelen lesz drasztikusan árat emelni, lemondtak a művirág luxusáról, dühüket egyenest csirkelábba fojtották, mert haragudtak a lányra. Szidták, hogy extraprofitot akar, ez a fogalom átjött az emegyen, termékdíjról ott nem esett szó. Törődtek is azzal, hogy Lujza és a közkedvelt nagyi éhkoppra jut, szemernyit sem, helyette tőkés vérszívóról, idegen érdekekről pusmogtak a hátuk mögött.

Így érkezett el a szilveszter a lány számára, amikor el kellett döntenie, hogy mihez kezdjen szétcsúszni látszó életével, és egyetlen kiútnak a férjhez menés mutatkozott. Lujza azt is tudta, hogy ezzel az aktussal havi ötezer forint kedvezményhez juthat ő és élete párja is mint az ország első házas reményei. Lajos lett a kiszemelt, mint vidám természetű ember, hozzá a nagyanyó régi cimboraként csöngetett be férjkérés okán. Hosszan tárgyaltak, de a végén megszületett az egyezség. Lajos hozománynak nem kecskét kért, hanem jól tájékozott emberként bizonyos mennyiségű szappant, mosóport, meg ilyeneket, mert tudta, hogy ezeknek elsejétől megugrik az ára, ugyanúgy, mint a művirágnak. A felek egymás kezébe csaptak, Lujza a maradék művirágból menyasszonyi csokrot fabrikált, meg kitűzőt Lajos lukába. A selejtjét a pusmogó vénasszonyoknak adták, akik azt nyoszolyólányként a bádogbános istállójában szórták szét a földön az ifjú pár előtt. A lagziban Süsü szólt, de nem a vadkörtés opusz, hanem az „Üdvözöllek dicső lovag..”, a korai hiphop sláger, a szökőkútból pedig pálinka bugyogott, és áttáncolták magukat az új esztendőbe, eddig ismeretlen kalandok felé.