Mint most is, midőn állam, bírák, bíráskodás és függetlenség vagy függőség sajátos szimbiózisáról ábrándozott, túlmutatva minden jogállami fékeken. Hogy, ha az uniós bölcsek ezt az egy gondolatkísérletet megcsócsálnák kicsit, legott írnák a pártjának, Kövérnek és az egész hóbelevancnak együtt az elbocsátó szép üzenetet kifelé nemcsak a Néppártból, hanem az egész nyüves civilizált világból is. Hogy a távoli sztyeppéken pihenjenek meg, ahol Orbán épp most tanulmányozza a diktatúra betonzásának alkímiáját.

Azt mondta ez a Kövér tehát az alkalomból, hogy százötven éve fogadták el a magyar bírói függetlenséget garantáló törvényt, hogy „a bíró nem lehet független az államtól”. Mindez sok mindenre magyarázatot ad, amin az ember eddig csak csodálkozott, hogy ezt most hogy. Mert – bár ez nem épp meglepő -, az alapizéjükkel is szembe megy, amiről Kövér elvtárs itt ábrándozik, abban ugyanis szerepel, hogy a bíróságok más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságok. S az is, hogy a bírói hatalom egyetlen korlátja a törvényeknek való alárendeltsége.

Továbbá még tíz alapelvnek is meg kell felelnie a bíróknak és bíróságoknak. Ezek között szerepel témánkba vágóan a bírói függetlenség elve és az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elve is. De nem találhatni ezek között semmiféle államtól való függésre utalást. Az államhatalom pillérei ugyanis a törvényhozó hatalom (nálunk egyelőre még országgyűlés), végrehajtó hatalom (kormány) és a bírói hatalom. Így, jól elkülönítve egymástól, mert ez a modern demokráciák működésének alapelve, s ha a három közül csak kettő is egy kézben van, az önkényuralmat szül.

Például, ha a végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket, vagy a befolyása alá vonja az igazságszolgáltatást, mint sajnálatos módon Magyarországon ez felütötte a fejét. És ha ezen túl Kövér nyíltan az államtól függő bírákról ábrándozik, akkor világos, hogy szeretne elevezni a modern demokráciák ingoványos vizeiről, hogy egyszerűbbek legyenek a dolgok, és ne ítélgessenek mindenféle felügyelet vagy instrukció nélkül a bírák. Mint például Czeglédynél kísérleteznek vele, ami szintén szembe megy egy alapelvvel, mégpedig a tisztességes eljáráséval.

Egyébiránt a legelképesztőbb, hogy Kövér elvtárs pont ez ünnep alkalmából ábrándozott a bírák korlátozott függetlenségéről, mert százötven évvel ezelőtt épp a középkori állapotokat szüntette meg a bírói függetlenséget garantáló törvény. Azt a kort, amikor a hatalom egyszerre jelentett igazságszolgáltatást és közigazgatást, amikor a gyakorlat szerint az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. Ennek megszűntét ünneplendő álmodta vissza magát ugyanoda ez a mi derék pedellusunk, hacsak nem közelebbi időkbe, amelyeket az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete munkatársaként módja volt tanulmányozni.

„…Cseri Jancsit, egy húszéves parasztfiút, a kocsmában tartóztatta le az ÁVO. Barátai, akikkel mulatni ment, régi katonanótákat énekeltek, mint például „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetűt, meg hasonlókat. De mindezt Cseri nem tudta, mert tökrészegen hevert az asztal alatt. Társait a helyi csendőrségen felpofozták, s aztán elengedték, őt pedig felküldték a budapesti ÁVÓ-ra. Cseri zsebében őrizte internálási végzését, mely így szólt: „Kocsmában mulatozott barátaival, akik demokráciaellenes nótákat énekeltek. Bár bebizonyosodott, hogy Cseri részegsége miatt a dalolásban nem vett részt, feltehető, hogy józan állapotban velük énekelt volna. Fentiek alapján úgy kellett határoznom, hogy Cseri Jánost a magyar állam biztonsága érdekében hat hónapra internálom…”

Ezt Faludy írja, viszont Bagi Veronika idézi (Koncepciós perek Magyarországon a kommunista diktatúra alatt, Bagi Veronika, Budapest, 2015.) annak alátámasztására, hogy az államtól függő bírák munkálkodásában hogyan jelent meg a rendes, alapelvekre épülő eljárás hiánya, valamint a rendszer kiszámíthatatlansága. Veszélyes dolgok járnak hát Kövér elvtárs fejében, ami kiderül, ha meggondolatlanul elszólja magát.

A gyakorlat azonban ennél is sötétebb, mert például az 1956-1963 között zajló politikai perek idején a kor „törvényalkotója”, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az egyszerűség kedvéért kivette ezt a terhet az Országgyűlés hatásköréből és törvényerejű rendeleteket alkotott.

Nem is kell annyira messzire mennünk, mert szintén Czeglédy esetében láthattuk, ahogyan a Fidesz, mint a kor törvényalkotója, a bíróság helyett kimondta az országgyűlésben a bűnösséget. Kövér sötét ábrándjai tehát nem is annyira ábrándok, viszont tényleg éjszínűek, és egészen közel vagyunk a százötven éve túlhaladott középkorhoz, amikor is – mint emlékezhetünk – az igazságszolgáltatási hatalom azt illette meg, akinél a hatalom egyébként is volt. – És ezek egyáltalán nem tréfadolgok. Nagyon nem.

Amióta odahagyta a kommunista pártot – az MSZMP különféle intézeteit -, mindenről ők jutnak az eszébe, akárha kamasznak a csöcsök, aki egyfolytában kefélni akar. A tudat beszűkülésének sajátságos állapota ez, ami házelnök úrnál már nem gyógyítható. Az ő éltes korában.

Ez a Halo-effektus különös egy jelenség, olyan torzítás, amikor egy benyomás valamely személyről, tárgyról vagy dologról befolyásolja a vele kapcsolatos érzéseket, gondolatokat, és így az adott dologról alkotott teljes ítéletet. Ezért elsőáldozó glóriás Orbán rajongóinak szemében.

Házelnök úr is így járt országos cimborájával, az örökös miniszterelnökkel, leendő királyunkkal, akiről volt egy tapasztalata még az idők kezdetén, és ez fixálódott úgymond. Attól fogva Orbán a helikopter, és mindenki más trogdolita, barlanglakó, alacsony nívón tengődő népfaj vagy egyed.

Ebbe a kategóriába tartozok én is, és mindenki más, aki nincs velük. Mert az ellenük van, és az kommunista. Ilyen derűs máma házelnök úr egyszerű világa. Előveszi a saját fejlesztésű brehm-jét, amelyben két faj szerepel: mi – máminthogy ők -, oder a többi, aki meg kommunista, és osztályoz.

Habony, Rogán és Vajna ugyan nem komcsi, ámde tele van velük házelnök úr töke, mert veszélyeztetik a Párt népszerűségét az urizálásukkal. Hogy lopnak, az nem baj, hogy lubickolnak az aranyban, valamint Palácsik Tímeában, az a baj.

(„Kapod? Vágod? Érzed? Érzékeled? Táncoljál, lazulj, megteszed?
Hallod? Fogod? Megvan? Kened? Tapasztalod? Frankón? Követsz?”)

Házelnök úr ezt a visszásságot szándékozik megemlíteni miniszterelnök úrnak a hírek szerint hamarosan, mert lát kivetnivalót ebben a szűk körben, ellenben Orbánban semmit ( az a kurva Halo-effect).

Mondjuk, az örökös miniszterelnök tesz is róla, hogy így legyen, mert mint az közismert, ő vagyontalan ember. A hetven évvel ezelőtti bajuszos is az volt, és neki még felesége sem lehetett, mert a Birodalom volt a jegyese. A mi vezérünk itt még nem tart, ellenben más, magasabb szintre eljuthat, amikor is a muzsik arról fantáziált, ha a cár atyuska erről tudna, minden más lenne egyből.

Viszont térjünk vissza a mi bajuszosunk elaléló tudatához, amely különös dolgokat hagymázol össze. Közreadom az egy igazat, amely ez:

Kövér László nemzeti érzelmű, ezért nem az ellen van elvi kifogása, hogy Orbán Viktor maga találjon meg vagy jelöljön ki nyolc-tíz nagytőkést Magyarországon. Arról is beszélt, hogy a piacon az így felfedezett nagyvállalkozók épp azokat a kapcsolataikat kovácsolhatják versenyelőnnyé, amelyek az ország miniszterelnökéhez és belső köreihez fűzik őket.

E térnyerésnek saját megfogalmazása szerint a kommunisták ellenében érezte szükségét, mert „azok kötelékben repülnek”, és készülnek a visszatérésre. És Orbán megtalálta a tőkéseit, ellenben az ország tragédiája, hogy az egész elcseszett hon működését ennek a felfedezésnek rendeli alá. Éppen ebbe gebedünk bele.

Ezek a kollégisták jogászok, és bizonyára beléjük verték a „Quod est necessarium, est licitum” bölcsességét, amely szűk magyarsággal így szól: ami szükséges, az törvényes. És látjuk a mi parlamentünkben, mit tartanak szükségesnek, következésképp törvényesnek is, az alapmicsoda megalkotása óta lavázunk ennek szellemében. Aztán ez sül ki belőle, ami van itt nekünk a pofánkban, ezek a gyönyörök.

Ellenben dicsekedek, mert úrfikoromban latint is tanultam (mégis elvadultam), és mindenféle haszontalan dolgok megragadtak bennem abból az időből. Például ez: „Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem”. Magyarán, bármit cselekszel, tedd okosan, és nézd meg, mi lesz a vége. Nos, erre a folyományra vagyok én nagyon kíváncsi. A végére a mi tébolyunknak. Annak.