Ígértek neki valamit? Nem. Szerződtek vele, amit nem tartottak be? Nem. Történt jogsértés? Assenem. Az idióta főnöke jelölte őt, ami nem jogosítvány, csak egy masni a hajban, a klubban pedig azt mondták, kösz, nem. Persze, fáj az embernek, ha büdösnek találják – hiába glancolta ki magát -, de ez nem magyari NER, ahol minden nekik fütyöl. Trócsányi így járt, kár volt meginni azt az utolsó felest, amitől kiment a fejéből, mit művelt előző nap.

Szájer efendi politikai lincselést emleget, egyáltalán az egész bagázsnak habzik a szája, és ezen az ember eltelten göcög, de nem azért, mert örül a káruknak, hanem, mert látja, nem értik – vagy csak úgy tesznek – a világ normális működését már. Az itthoni úthenger módszerük annyira a génjeikbe ivódott, ha van egy kavics, amit akadályok nélkül nem tudnak elporlasztva kilapítani, akkor visítanak, mint a vett malac.

Az ember tehát annak örül, látva a nyomorúságukat, hogy egyáltalán létezik olyan erő az Univerzumban, amely képes ellenállni nekik. Mert, magunk közt szólván, a kirakati csillogáson kívül nem oszt és nem szoroz, hogy Trócsányi biztos vagy nem biztos, annyi jelentősége van, mint, hogy milyen színű a szemüvegkerete. Hazatérvén ott folytathatja ugyanis, ahol abbahagyta, s ami másutt törvénytelennek mutatkozik. Énnekem meg a Mari néninek attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy ő biztos oder nem.

Nem is foglalkoztam volna Trócsányival egyáltalán, mert nem érdemes, ha nem csúszott volna ki a száján egy félmondat, amiből kiderült, milyen reménytelenül mélyre süllyedt ez az ember, és az egész ország is. Olyan időket vizionált a sipítozásával, amikor szembe jött vele a jog és a nem fideszrend „amelyekről azt hittem, hogy többé már nem térnek vissza”. – mondta ez a szerencsétlen, burkoltan kommunistázva megint, moszkvázva Brüsszelt a mondat mélyin.

Ahogyan Marx a fejéről a talpára állítva a hegeli dialektikát óhajtotta meglelni az igazat, úgy kellene Trócsányi agyát is – és mind az összes csürhetagét – helyrepofozni. Orbán jelöltjével ugyanis a baj az volt, hogy a cége megbízást kapott egy olyan kormánytól, amelynek maga is tagja volt, továbbá, amit egyelőre még ki sem mondtak, hogy bájos személyében hathatósan vett részt a jogállam lebontásában, és most nem Polt stílusában foglalkoztak mindezzel, hanem szikáran és tényszerűen.

Az a helyzet, hogy a Trócsányi által vizionált visszatérő idő megtörtént, ámde nem odakint, hanem idebent, a történelem és az idő kereke nem Brüsszelben, hanem Budapesten forog visszafelé, és innen kitekintve tényleg furcsa lehet az a különös kinti világ, amelyet ezek szerint nem is ért, vagy pedig csak úgy csinál, mintha nem értené, mert a cirkusznak és az ámításnak menni kell tovább. Muszáj lesz megint Máraival megmutatnom, mi az, ami Brüsszelnek nem tetszik:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „kereszténymagyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Nos, ehhez képest, ha valakinek – most Trócsányinak – azt mondják, hogy ezért büdös, az lehet, hogy fáj, de ha fáj, akkor mindez azt mutatja, hogy a hiba nem abban van, aki őt büdösnek tartja, hanem benne, aki azt hitte, ha egy szarhalmot befúj némi kis parfümmel, már rendben is van minden. Hát, nem. Hiába a fodrász, a szép, új öltöny meg a cipő, a benne lévő ember maradt, ami és aki volt. Olyan alak, aki nem komilfó a normális világban. Nem a tükör rossz, ha a képed ferde, hogy ilyen dakota bölcsességgel zárjam le Trócsányit egyszer s mindenkorra.

Putyin cibálta oda egyébként, a rosseb se tudja miért. Egészen biztosan nem azért, hogy mint elvetélt Neymart köszöntse őtet – a habitusa ennek a nyikhajnak felel meg leginkább -, bár kapott egy udvarlást a KGB-stől, „mindannyian tudjuk, mennyire szereti a futballt, jó futballistaként ismerjük”. De, hogy ki az a mi, hány hacker, vagy az egész végtelen lelkű orosz nép, arra nem derült fény, de ez mindegy is. A lényegesebb, hogy mi a súlya az alaknak, nem kilóban gondolva természetszerűleg.

A mi vezénylő csillagunk védjegye a világban, hogy jó futballista volt. Nos, ez is annyira igaz, mint, hogy forradalmár lett volna, viszont azt mindenki láthatja, hogy most micsoda is. Egyeseknek isteni természetű megváltó, a többségnek patás patkány, de mindenképp egy szétfolyt, orálisan fixált, gyenge jellemű és nulla akaraterejű bábu, akit a gyógyszerei még összetartanak úgy-ahogy, de, ha az egyszer ez szétfolyik, medveanyám, mi lesz itt.

De máma nem erről beszélgetünk igencsak kedélyesen, hanem, hogy elöntötte a kultúra a csillagunkat, és megrótta az ő NER-i népét, hogy mért nem jár hetente Moszkvába operába. Pedig ő sem ott volt – pedig lehetett volna -, hanem meccsen volt a drága elvtárs. De aszonta az ő NER-i népének mintegy megrovón, „nem is érti azokat a magyarokat, akik elmennek a bécsi operába, de nem akarják megnézni a moszkvai Nagyszínházat.”

Ezt most hogy, akad fönn az ember szeme, mert ő ugyan ott volt, mégse ment bele a Bolsojba, akkor meg rajtam mér kéri számon, hogy büdös bunkó vagyok, ugye. Nem áll össze a dolog sehogyan. Azt még Lázár képes bécsi beszámolója után megérti az ember, hogy a bécsi opera az mért mellékszál, de azt nem, mért épp az opera jut az eszébe Oroszba’, s nem mondjuk a Tretyjakov Galéria, vagy akármi egyéb.

Sőt, és főleg, mint a kereszténység fénylő és óvó csillaga, mért nem a Megváltó Krisztus Székesegyházat ajánlja bámulásra, amelyet – úgy emlékezek – az ő moszkvai ura és parancsolója újíttatott fel. Akkor melléje tehette volna a bécsi Stephansdomot, rámutatva arra, hogy ez utóbbinak nincsen is hagymakupolája, s a magyarok, ahogy oda sem járnak misére, miért Moszkvába nem mennek inkább. Csapnivaló egy idegenvezető ez az alak.

Törökbe’ is vót, pláne a Gazsi gyerekkel párban, szultánavatáson. Hogy a Jézusokkal táncoló gyerek mit keresett ott, az egy nagy és örök rejtély, senkise érti. Tán a Hagia Szophiát akarta volna újraszentelni ezerötszáz év és Menas pátriárka után, vagy én nem tudom. De erről az útról szót sem ejtett a hívek épülésére, csak befalt egy tál baklavát, és már indult is, pláne vizes hajjal. Most meg Izraelbe ette el a rosseb, és aléló szívvel várom az ajánlatokat, mit érdemes látni, ha arra vetődök épp.

Mindenesetre tanulságos utazások ezek, mielőtt a facén összeáll az a kurva vakáció fölirat. Reszkető szívű népünk bizakodva tudósul arról a mindennapi örömhírekből, a’la emmeggy, hogy fénylő csillagunk, miközben elhozza a világbékét, elsimítja a Föld nevű bolygó összes gondját is, sőt, arra is van érkezése, hogy operát ajánljon miheztartás végett Moszkvából. Hogy ő sem járt ott, az nem baj. A baj az, hogy döglenek a nyulak.

Egészen elképesztő népek vették körül, és nem volt ott az Árpi sem, hogy tanácsot adjon, a biztonság kedvéért azonban gyorsan kezet csókolt egy fogatlan anyónak. Ettől felrémlett neki az az idő, amikor az ő ujjait nyálazta össze nagy rajongásában egy hasonszőrű magyar asszony, de mindez valami végtelen messzeségből derengett csupán. Majdnem elpityeredett, és a gyógyszerét kereste, amit ilyen esetekre írt föl neki egy tudós ember das grüne herz Österreich fővárosában, de rá kellett jönnie, hogy az bizony elgurult. Mégsem bánta igazán, egy szakadt alak szotyit köpdösött mellette, ettől azt hitte, hogy fedett sportlétesítményben van, sőt demizson is volt nála, abból vedelte a vodkát. Kezdte egészen otthon érezni magát, arról ábrándozott, milyen jó lenne elmesélni ennek a bátyuskának a kolbásztöltés örömeit, de nem beszélte a nyelvet.

Ezerszer megátkozta az időt, amikor ifjúi bohóságában hazazavarta ezt a jóravaló népet valami gyűlésen, és bánta keményen azt is, hogy Oxfordba utazott az aljas áruló Soros pénzén valami liberalizmust tanulmányozni. Most, hogy ötven is elmúlt, kiderült, hogy átverés ez az egész, és sokkal hasznosabb lett volna kelet felé pislogni csipáival, tárt karokkal várta volna őt az Unyiverszityét Imenyi Lomonoszova, Pozsgai még ösztöndíjat is tudott volna szerezni koszttal kvártéllyal együtt. De ezt már elbaltázta, eljátszotta úgymond a jogait, mint a szerencsétlen Estragon, ezért a jelenbe igyekezett belefeledkezni, és mi tagadás, volt is mibe. A demizsonos alak már az ülésen állt, daragije druzja, ordítozta, és OV kezébe nyomta a flaskát, aki hosszan ivott. Megrázkódott, otthon nem ehhez volt szokva, a házi kisüstire esküdött, amit népe a sparhelten gányolt neki köszönhetően rézcsöves fazokakban, és amit ő a saját lábon álló vejével szokott hörbölni. Szinte azonnal elveszítette az önkontrollját.

– Vikiii! Ordított felé sietve egy manus, mert magyarok mindenhol vannak, megölelte, és hadarni kezdett. – Moszkvából? Magam is. – nem engedte szóhoz jutni – Hányszor bejártam már Moszkvát. Keresztül-kasul, tekeregtem benne egyik végétől a másikig, de a Kremlt még egyszer sem láttam. Tegnap – bár egész nap a környéken kószáltam – megint csak nem láttam, pedig nem voltam nagyon részeg. Igaz ugyan, hogy reggel, amint felébredtem, átmentem a Kaljajevszkaja utcába és megittam egy pohár zubrovkát, de csak azért, mert tapasztalatból tudom, hogy ennél jobb reggeli gyógyitalt még nem talált ki az emberiség. Aztán felhajtottam még egy pohárral, de az már nem zubrovka volt, hanem korianderes vodka. Egy ismerősöm azt állítja, hogy a korianderes vodka antihumánus hatású ital, mert miközben erőssé teszi az ember tagjait, elgyengíti a lelkét.

Szédült a szózuhatagtól. A vonat csikorogva fékezett, kintről egy mahorkától érdes, mégis mazsolás üvöltés hallatszott: Petuuuskiii. Lerohant a vonatról, a magyar vele, aki hirtelen átváltozott az ő zselés hajú futsálosává, aki minden keleti titkok nagy tudója volt. – Gyere! – mondta neki, kézen fogta, úgy rángatta, ő meg kábultan botladozott mellette. Fogalma sem volt, mivel utazhatnának tovább, de a tarajos szerzett egy tankot, azzal csikorogtak éktelen hangon. Néha megállították őket. – Kudá? – Tették fel az obligát kérdést, de ez az alak erre is tudta a választ. – Donyeck – felelte mindig, és zavartalanul haladhattak, mígnem fel nem tűnt a felirat: Seremetyevo. Itt ez az álommanó feltuszkolta egy gépre – Neked béreltük – mondta, és útjára bocsátotta. – Ha hazaérsz, ne feledd el elzárni a gázt! – ennyit mondott még, és kámforrá vált, mint Azazello. Elájult, és itt tért magához egy tengerparton, amire a Nap arany betűkkel írta rá: Márvány. Megmosta az arcát, és most már eszébe ötlött, mit keres itt. Az illiberális demokráciát jött tanulmányozni, de csak a tengert kapta. Nem, ez nem Isztambul, ez Rodostó. – Világosodott meg végképp. Ceruzát, papírt vett elő, és levelet írt a nénikéjének. A tenger mormogott és futott a szél.