Akit érdekel, elolvashatja, és számára is kiderül, hogy ez képzeletbeli beszélgetés, elég a leadet, valamint a PLT botrányára utaló címbéli „hekkelés” utalást szemrevételezni, házelnök úr azonban ragaszkodik hozzá, hogy ő ilyet nem mondott, holott ezt senki sem állította. Ennek ellenére a volt bajuszos helyreigazítási dörgedelmekkel jelentkezett, valamint természetszerűleg perrel fenyegetőzik, és ez rémületes. Már József Attila számára is az volt, aki félt „a játszani nem tudó emberektől”.

Nem volt olyan rég (negyvennyolc órája), amikor Scmidt Mária nagyságos asszony elfajzott gyermeke, Ungár Péter kifejtette, hogy elborzasztotta az ebben a körben fellelhető gondolattalanság. Most kiderült, hogy ennek folyománya is igaz. A delikát humor megértéséhez kell egyfajta intelligencia, s ha most a logika folyományaira gondol az ember, akkor olyan következtetést von le, amilyet csak akar, de azért képzelje maga elé parlamentünk padsorait, hogy ott milyen komoly képű organizmusok ücsörögnek Harrach vigyorival az élen.

Kundera regényideje jött el, ahol is Ludvik Jahn igencsak meggondolatlanul vicces képeslapot küldött menyasszonyának a pártiskolára „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” – szöveggel, aztán megemlegette a csehek istenét. A magyarokét pedig a Momentummal – az anti-olimpiásokkal – ismertetnék meg jónéhányan a mi valós időnkben. Lassan szakmányban rugdossák föl a standjaikat, és ezen jót lehet mosolyogni, más jelenségeken kevésbé.

Ezen a talmi tavaszi hétvégén ugyanis Ungváry Zsolt, a Demokrata újságírója is böfögött egyet „Aláírók” címmel, s ha tisztában van vele, ha nincs, egészen elképesztő tartalmat állított elő azokról, akiknek nem tetszik a rendszer. Ilyeneket mond: „A világ tele van mentálisan súlyosan sérült, a közösségre, annak értékeire és boldogulására komoly veszélyt jelentő alakokkal. Nagy problémája a pszichiátriának, hogy nem gyűjthetünk róluk anyagot. A személyiségi jogok és adatvédelmi korlátok miatt ezek az emberek észrevétlenek maradnak számunkra, és tovább mérgezik a környezetük, az ország levegőjét.”

Minden külön értesítés helyett, ez nettó nácizmus, éspedig annyira, hogy Mengele doktor sírva könyörög a receptért. És bár én is azt kértem az istenektől – Kierkegaard után szabadon -, hogy legyen velem a nevetés, sajnálatos módon arra a sivár vidékre, amelyet Ungváry úr fölvázolt – és ne legyenek kétségeinek, sok hasonló emberszerű képződmény akad itt minálunk -, nem adták nekem útravalóul. Az egészben pedig az a legaggasztóbb, hogyha melléje tesszük Bayer tagkönyv meg a többi írástudatlan árulását, akkor tényleg elérkeztünk József Attila homokos, szomorú, vizes síkjára. Tréfa, borzalom.

Nagy idők nem nagy embereket kívánnak már, ez a kiváltság kizárólag Svejket illeti meg, minálunk elégségesek a hatalmas szavak is, amiből a nemzeti oldal nem szenved hiányt. Rost művésznőt megszállta a szentlélek, tárcsázta hát az MTI-t, hogy gondolatait megossza a nagyvilággal, és erőt adjon az olimpia akarásához minden olyan honfitárs számára, aki amúgy szabadidejében imaláncot szervez a nemzet jótevőjének lelki üdvéért, mondjuk. Így válik szakrális csatatérré az egész nyüves ország.

Annak idején, amikor Churchill harcba hívta a briteket, ezt találta mondani: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!” Ezt a tempót irigyelte el Rost művésznő, midőn így nyilatkozott: „Ha egy kisebb ország adhat otthont egy ilyen eseménynek, az a lakosság véréből, odaadásából, büszkeségéből születik meg.” Ebből az következik, hogy a Momentum, és mindenki, aki aláírásával befekszik neki, minimum hazaáruló, mert nem adja a vérét, nem adja oda magát, sőt, még csak nem is büszke.

Összefoglaló néven sorosbérenc álcivil, aki még Trump úr ovális irodabéli arany függönyeinek is képtelen felhőtlenül örülni. Ezen túl még azt is óhajtja, hogy a felnövekvő generáció ne legyen pirospozsgás és stramm, hanem valami drogos, csámpás bölcsész, akivel egyfolytában csak a baj van, mert mindig csak gondol, pedig nem is Micimackó. Rost művésznő egy laza gondolati salto mortaléval egy kalap alá vonja a sportot és a művészeteket, amiből az az idea fakad a nemzeti érzelműek tudatában, ha nem lesz olimpia, akkor ledózerolják az operaházat.

Mert ezektől az is kitelik. Még továbbá az is kiderül nagykövet asszony eszmefuttatásából, hogy az olimpia nem egyéb, mint a jövő testnevelés óráinak záloga, mert: „Hozzájárulna továbbá a jövő generációjának az egészségéhez is azáltal, hogy az olimpia megrendezése után elérhetővé válnának a tárgyi feltételek, a különböző sportlétesítmények, ahol edzéseket lehet tartani és mindez beépülhetne a hétköznapokba.” Akár a stadionok, azokban is már az ingyenebéden kerekedett kölkök ugrálnak, ledolgozni a menza kalóriáit.

Itt tartunk most a magyarországi csatában. Viszont becsüljük meg a momentumosokat, akiket – ha már churchilli párhuzamot vontunk – így jellemezhetnénk: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Viszont erőteljes kíváncsisággal várom, mi lesz ebből az egészből. Pár napja megemlítettem, hogy elő fog kerülni az aktivisták rokonsága is, mint a jegyszedő anyjának malomtulajdonos kulák szeretője, s lőn.

Most is látni vélem a jövendőt, amelyben megszólal majd Pataky Attila az UFO-któl ihletve, és az összes többi díszlet is onnan a tribünről, veszélyben érezve a hazát, és nem utolsó sorban egyetlen csillagukat. A téboly tehát teljes bizonyossággal fokozódik az elkövetkező napokban, és kiderül, Rost művésznő sajátos gondolkodásával egyáltalán nincs magában, az új egység bőséggel mutatja majd az egyedül üdvözítő utat. Ami most történt: „Ez nem a vége. Még csak nem is a vég kezdete. De, talán, a kezdet vége.” Ezt is Winston mondta El-Alamein után. Ennek annyi köze van ehhez az egészhez, mint Rost művésznőnek a kalapácsvetéshez, viszont rohadt jól hangzik.