Mentünk a zutcán a zoviba, mindenkin ijen maksz vót, rajtam is, hogy alig kaptam a levegőt, de asztán odaértünk és lelehetett venni, jó vót. Örűt az Ibojnéni is, a dadus is, a Pityu is meg a Kisböske is, monta az Ibojnéni, hogy meséjjünk, micsinyátunk a karantémumba, de senki semmit se tudott mondani, micsinyátunk vóna, unatkosztunk. Montam neki, hogy majnem megtanútam olvasni, hogy tuggyak olvasni Vasabértot, örűt az Ibojnéni ennek nagyon, és aszonta, ha télleg megtanulok, ad nekem Vasabért könyvet, mer neki van nagyon sok. Asztán monta, hogy na kinek lessz a születése napja, de nem tuttuk, és monta, hogy kis buták, háta a minielnök bácsinak.

Hogy mijen jó is most, hogy vége a karantémumnak is, a minielnök bácsi születése napja is lesz, meg pláne pümkösd. Kérdeszte, tuggyuk-e, mi az a pümkösd, de senki se tutta, erre monta, hogy a szenlélek megy a mennybe akkor, mire a Pityu kérdeszte, hogy mi az a szenlélek, lufi vagy röpülő, és má mehetett is a sarokba. Rendbe jött az Ibojnéni. Amikó utojjára láttuk, habzott neki a szája, ahogy vitte el őtet a mentő, mostmeg csak vihogott, pont úgy, minda Kisböske, valamit csinyáhattak vele a doktor bácsik a karantémum alatt, de mindeggy. Monta most, hogy rajzolunk a minielnök bácsi születése napjára, asztán eküggyük neki, majda a képviselő bácsi eviszi neki.

Az, amejik a pöttyös labdát meg a zimakönyvet is atta nekünk, meg evitt miket a migráncsnézőbe a kerittéshöz. Adott az Ibojnéni pappirt meg ceruzát, hogy rajzojjuk le, mit adott nekünk a minielnök bácsi. A Kisböske csak űt ott, meg nézett, és kérdeszte az Ibojnéni, micsinyál, mér nem rajzol semmit se, mire monta neki, hogy ő nem kapott semmit a minielnök bácsitó, nem tud mit rajzóni. Monta az Ibojnéni, hogy akkor rajzojjon virágot, az is jó lessz. A Pityu tankot rajzót, mer mindig aszt rajzol, de az Ibojnéni most nem szitta megezér mind máskor, sőt, aszonta, hogy annak bisztos örűni fog a minielnök bácsi nagyon, mert a tankot aszt szereti.

Én se kaptam semmit a minielnök bácsitól, nem is gondótam róla semmit se, amikor legutóbb a tévébe láttam, úgy nézett ki, mind egy ürhajós a fehér ruhájába meg a makszáva, úgyhogy rajzótam egy ürhajót, és az is jó vót. Amikor ekészűtünk, az Ibojnéni összeszette a pappirokat, összerakta, átkötötte nemezeti színü szalagga, meg masnit is rakott rá, hogy így küggyük el a minielnök bácsinak majd. Hogy ügyessek vagyunk, eszt is monta, és vigyorgott furcsán akkor is, és bevett egy gyóccert. Pont ekkor jött meg a papbácsi a szoknyájába, hogy akkó most beszégetünk a pümkösdrő, és a Pityu monta is egybő, hogy ő tuggya, mer az, amikó a szenlélek ürhajós lesz.

Elilút az Ibojnéni feje ekkor, nem is vigyorgott má furán, és bevett még egy gyóccert, hogy monta is neki a dadus, pihenny le, Ibojám, így monta neki, meg aszt, hogy lélegezzen nagyon. Gondótam, na, csak az kéne, hogy megin evigye a mentő, de a papbácsi is lenyugtatta, hogy nincsen bajj. Nem is vót, csak ekezdett meséni Jézusró, atyáró, fiúró, hogy megzavart teljessen, a Kisböske is úgy etátotta a száját, hogy kifojt a nyála, a Pityu se bírta tovább, hogy vihogott, a papbácsi meg véletlenű ráburitotta a kávéját a rajzokra, amit a minielnök bácsinak készittettünk, hogy az Ibojéni most má sikittott és leesett a székrű. Na mondok, akkó mindeggy, engemet vár a dömperemmegyek.

Államférfi, ja. Ilyen jelzőkkel illetik és illették ezt a szerencsétlent, miközben csak ganajszagú parasztgyerek. Az is volt mindig, és az is marad a futballbéli buzgalmával együtt, amely számára kulturális kérdés, és ezt a nívót védi most az araboktól, vagy hogy is van ez. Három ismérvet sorolt föl, hogy milyen kívánalmaknak kell megfelelni leendő utódjának. Ezek pedig a következők: nyelveket tudni, érteni az ultihoz, és jól tűrni a karaktergyilkossági kísérleteket. Ezt a bölcsességet még frühlingkor mondta, csak épp most került napvilágra.

Jé, tudok osztrákul, akkor már beadhatom a pályázatomat én is a koronára? Az önéletrajzomban szerepeltethető még: nyolc évig jártam orosz tagozatra, igaz, tudásom kissé megkopott, de rövid gyakorlással szintre hozhatom magam, úgyis aktuális ma ez a lingua. De tudok, emberek, de rohadtul tudok. Pláne latint is tanultam, mégis elvadultam. Ebbéli lehengerlő ismereteimet majd kamatoztathatom, amikor misét celebrálok, és pláne a karaktergyilkosságot is jól tűröm. Igen cizellált kommentelők ugyanis naponta többször hajtanak el a jó kurva anyámba, mint libsibolsi buziállatot, és még mindig itt vagyok.

Aztán: edzőtáborokban olyan karakánul mondtam be a negyvenszázat, hogy beleremegett az egész rohadt Tata meg Dunavarsány. Akkor én már egy született miniszterelnök vagyok? Egy lófaszt, mama. Mellesleg egyetlenünk egyáltalán nem felel meg az általa meghatározott kívánalmaknak (sem). Nyelveket, azt nem tud, a karakterét sem nagyon hagyja gyilkolászni, mivel csak a Kossuth Rádió gumival bélelt falai közt érzi otthon magát, semmi más nem játszik. Ultibéli képességeiről meg csak a felcsúti hajdanvolt láblabdás csapattársak tudnának nyilatkozni, de ezt még nem tették meg.

Viszont életének egyetlen szerelméhez, a futballhoz is hűtelen. Azt is megvallotta, hogy ő ahhoz nem ért, csak szereti. Érteni a Gáspár kölök ért hozzá – mint elrebegte -, ebben a kontextusban pedig világos már, mit keresett a kölök a VIP páholyban a VB-n: az apjának magyarázta, hogy mit lát. Azért feleim, ne legyünk elégedetlenek. Ilyen lehengerlő tudással bíró prime ministerünk ellenére még mindig egész jól van az ország a maga lélegeztető gépén. És kiderült, az Unió is azért mehet el a jó francba – na meg az Obama -, mert fingjuk sincsen az ultiról, még egy rohadt terített betlit sem képesek az asztalra csapni kopogós kézzel. Azt csak az ilyen mély, oder übermagyarok – csak ne tudnék ennyire – képesek virítani, mert náluk a bölcsek köve: a gémes kút, a malom alja, meg a fokos. Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, hosszú volt az út, de legalább megérkeztünk. ’Álamférfi, meg az ’álamfő. Ez a világ.

„Mivel a drága miniszterelnök úr kedvenc kibeszélőshow-jában, a Bálványosi Szabadegyetemen megint olyasmit mondott, hogy a magyarok fölhatalmazták a liberális demokrácia helyén egy új államszerveződés kialakítására, amely nem egyének puszta halmaza, hanem egy közösség, amelyet szervezni kell, ezért az alábbi képletet ajánlom a szíves figyelmébe.

2 142 142 < 8 047 695

Persze a drága miniszterelnök nem a letűnt liberális demokráciák államalkotó polgárainak (akik csak és kizárólag arról döntöttek áprilisban – mégpedig trükkök százaival –, hogy az ellenzék nagyobb balfaszokból áll) nevében beszélt, hanem a nemzet nevében, ám így még kevésbé állnak meg a szavai. Ugyanis a drága miniszterelnök úr arról handabandázott a határontúliakat illetően, hogy az valamiféle morális egyensúly kifejeződése, hogy a sajnálatos 2004-es népszavazás után most a határon túliak szavazatával lett meg a kétharmados többség. Azonban, ha a drága miniszterelnök számára legkedvezőbb interpretációt vesszük, és föltételezzük, hogy az a 122 638 levélben érkező szavazat mind a ténylegesen a környező országokban élőktől érkezett, az akkor is messze elmarad (Szlovákiát nem számítva) a Kárpát-medencei alhangon 1 600 000 választókorú magyar számától. Tehát nem a határontúliak, hanem a határon túli fideszesek döntöttek, és valószínűleg ők sem arról, hogy a drága miniszterelnök úr a liberális demokrácia helyett egy nemzet- és munkaalapú lázálmot álmodjon a nyakunkba.

A fentiek figyelembe vételével, és a drága miniszterelnök úr logikáját követve a magyar polgárok közel háromnegyedének és a határon túli magyarok több mint kilencven százalékának a fölhatalmazásával, illő tisztelettel arra kérem a drága miniszterelnök urat, hogy menjen a picsába.”

Ámen.

Szép volt a koronázási ünnep VIP listája is. Az ülésen jelen volt Schmitt Pál volt köztársasági elnök, Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke, Darák Péter, a Kúria elnöke, Polt Péter legfőbb ügyész, Erdő Péter bíboros-prímás, esztergom-budapesti érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke. Az egyik páholyból követte az eseményeket Lévai Anikó, a miniszterelnök felesége és gyermekeik. De ez nem volt elég, még gyűlés is volt utána a téren, ahol kétmilliónyian férnek el, meg aztán zártkörű buli a Gundellben. A tököm kivan.

Lehetett volna ezt cifrábban is fogalmazni, egyértelműbben azonban nem hiszem. Unom, ez volna a lényege. Nem kívánnám harsonaszóval ismételni magamba zuhanásom lényegét, amely a körülölelő világban leledzik, de hát mi tegyek, ha benne van. Orbánvilág van, és mint máskor sokszor, most is a jó öreg katonához fordulok, aki képes volt rá, hogy hülyére vegye a világot, nem azért, mert előnye jutott volna belőle, hanem mert azt csak így lehetett elviselni. Aztán sikerült neki, ami jó volna, ha a mai gyakorlatba is bekerülhetne. Bár ez csak ábránd, ám nem minden tanulság nélkül való, hogy a jó Jozef miképpen fingatta az aktuális hatalmat, ahogyan nekünk is kéne. Svejk a hősöm most épp, megmutatja viszonyomat a felsőbbséggel, recept, túlélésre:

„Dub hadnagy felindultan nézett a derék katona gondtalan arcába, és dühösen megkérdezte:
– Ismer maga engem?
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat.
Dub hadnagy szemei forogtak egyet, a lába nagyot dobbantott:
– Én pedig azt mondom, hogy maga még nem ismer engem.
Švejk megint ugyanazzal a gondtalan nyugalommal válaszolt, mintha raporton volna:
– Alázatosan jelentem, hogy ismerem a lajtnant urat, a mi menetzászlóaljunknál tetszik lenni.
– Maga még nem ismer engem – kiáltotta megint Dub hadnagy -, lehet, hogy a jó oldalamról ismer, de majd meg fog ismerni a rossz oldalamról is! Én veszedelmes ember vagyok, mit képzel maga, én megríkatok mindenkit. Nahát, ismer vagy nem ismer?
– Ismerem, lajtnant úr.
– Utoljára mondom magának, hogy nem ismer, maga szamár. Van magának testvére?
– Lajtnant úrnak jelentem alássan, hogy van.
Dub hadnagy végképp dühbe gurult Švejk nyugodt, gondtalan tekintetétől, és magánkívül ráordított:
– Biztosan az is olyan nagy marha, mint maga. Mi volt civilben?
– Tanár, jelentem alássan. Aztán őt is behívták, és letette a tiszti vizsgát.
Dub hadnagy úgy nézett Švejkre, mintha át akarná fúrni. Švejk méltóságteljes nyugalommal állta Dub hadnagy gonosz pillantását, úgyhogy a beszélgetésük egyelőre véget is ért, ezzel a szóval:
– Abtreten!
Mindegyik ment a maga dolga után, és mindegyik azt gondolt magában, amit akart.
Dub hadnagy azt gondolta, hogy szól a kapitány úrnak, hogy csukassa le Švejket. Švejk pedig azt gondolta, hogy ő már sok hülye tisztet látott, de az ilyen, mint Dub hadnagy, mégiscsak ritkaság az ezrednél.”

Bizony, így megy ez.