Ebből is kitetszik, hogy a Mikulásra égető szükség van így, december elején, mint ahogyan a halkan szálló angyalokra és a gőgicsélő Jézusra a hónap vége felé, amely díszletek görög-római identitásunk origója és gyökere némethszilárdilag mintegy, nemzeti nagylétünk fundamentuma, ha jól belegondolunk. Nem lehet véletlen tehát, hogy a Soros-féle nemzetközi összeesküvés ezt a talapzatot támadja, és az lesz itt, minálunk is, mint a veszte felé száguldó Ausztriában, ahol még csak nem is konzultáltak Soros incselkedéseiről, és úgy is jártak, magunk közt szólván.

Napok óta terjedt a facén a szörnyű hír, miszerint Bécsben betiltották a Mikulást. Erre rengeteg egyszerű világlátású polgártárs rákkattant, szidva a libsibolsik kurvaannyát Gyurcsányig bezárólag, ahogyan az már szokásban van minálunk, Neriában. Tegnap aztán, ahogyan a boltból hazatértem, az is kiderült, honnan a hagymáz. A hirado.hu hivatkozott a 888.hu-ra, mint autentikus forrásra, akik az Österreich című orgánum olvasói levelei közt találták a szörnyűséget. A florisdorfi iskolában – így az összegzés – a karácsonyt már télünnepnek nevezik, Jézuska sem érkezik, a Mikulástól pedig állítólag félnének a gyerekek.

A nép eccerű gyermekeinek hangját még a Lajtán túl is meghalló oknyomozó lakájslapaj idéz is, utalva a szörnyűség eredetére: „Ez az integráció teljes félreértése, kérem, segítsenek. – írta egy névtelenséget kérő apa.” Célnál is vagyunk. Mielőtt tovább elmélkednék az őrületek fölött, meg kell jegyezzem, hogy nem sajnáltam nyomorult életemből legalább két órát, hogy végignyálazzam ennek az Österreich című lapnak az online változatát. Ilyesmit én abban nem találtam, olyat viszont igen, hogy örvendtek az ott bevezetendő melegházasságnak, meg vigyorogtak a karácsonyi receptek fölött a borvirágos orrú Mikulások is.

Hogy hazudnak ezek, az egyáltalán nem nóvum, viszont, hogy a labancok Mikulása mért fáj nekik, az egy érdekes történet. Ugyanezek az orgánumok fújják már napok óta a leckét, miszerint soha nem látott, hatalmas lánctalpasok támadják Brüsszelből a hazát, előttük Soros lovagol kivont karddal, hogy leváltsa a nemzetvédő kormányt, és olyat ültessen a nép nyakába, aki lebontja a kerítést, és niggerekkel toszatja szanaszét a bimbózó magyar szüzeket. Ha O. V. veszít – irgalom anyja ne hagyj el -, másnap a Duna-deltából fertelmes nagy uszályokon milliószám indulnak Budavára felé a terroristák, betiltják a Jézust és janicsárok űzik el a Mikulást.

Nem vagyok hülye, csak egy kicsikét. Épp annyira, hogy konokul böngésszem azt a gondolatvilágot, vagy a gondolat-nihilt inkább, ami süt Orbánból, a sleppjéből, a sajtójából, amiből így egyben valami elképesztő őrült massza kerekedik azt mutatva, hogy égető pokol lehet ezeknek a fejében. Ha következetesen végigvinném a lázárjukat, akkor tegnap reggel a boltban zokogva borultam volna a Mikulás nyakába, siratva őt, aki végleg elveszik, Rudolffal, csengőszóval és manókkal együtt. A Mikulás pedig bambán nézett volna rám, hogy ki ez a barom, mert azt sem tudja a szerencsétlen, ha jövőre nem a Viktor győz, akkor cseszheti, nem fotózkodhat a boltban, nem mondhatja, hogy hohohohó, mert mindennek vége lesz. Legalábbis a hirado.hu szerint, ami nem semmi egy delírium, ha jól belegondolunk.

A kocsmáros megszokta már, hogy Béla jelenlétében különös dolgokat művel az idő, és akár a hinta, iramlik ide meg oda, de olyan még nem történt, hogy pár perc alatt négy évszak söpörjön át a falun úgy, hogy a jámbor lakosok semmit sem vesznek észre belőle. Most is, ahogyan a jégvirágok megjelentek az ablakokon, odakint a pelenkás-csapat dübörgött kantáros nadrágjában, az olajos hajú férjek atlétában álmodoztak el csámpás feleségeik mellől, és senki nem fázott. Nem is volt rá okuk, fecskék röpködtek a fejük fölött, és akár valami glória, egy szivárvány is megjelent a tavaszi zápor után odafönt.

A fröccsök ura észrevette, hogy a Bélában gomolygó bonyodalmaktól csak azok szenvednek, akikre csuklyás szeme pillantása vetül. Ahogyan már nem nézett a közmunkásokra, azok pólóban ácsorogtak izzadt homlokukat törölgetve, de a templom mellett, ahová a mágussá vált vendég pillantott éppen, föltűnt egy mamut, hogy lépteitől remegtek az ablakok, és, mielőtt begyalogolt volna az ivóba, hogy mindent cafatokká taposson, a kocsmáros remegő kézzel egy napszemüveget rántott elő a fiók mélyéből, és Béla szemére nyomta hirtelen, aki semmit sem értett, de azért tűrte. – Nem vagyok én Abadonna – Ennyit motyogott csupán.

Pedig az volt. A kocsmáros megszokta már barátjának elképesztő dolgait, ez azonban, hogy nézésével irányítani tudta az időt, annyira új volt, hogy megrémült tőle, mert rájött, hogy valami elképesztő módon, ahová Béla pillant, az történik, amire éppen gondol, vagy csak keresztülsuhan rajta. Imádkozott, hogy ne valamilyen kósza neutroncsillag jusson az eszébe, mert akkor agyonnyomja őket az iszonytató gravitáció, és egy pillanat alatt válnak hamuvá az elképesztő hőségben, úgy, hogy tőlük tíz méterre észre sem veszi a kataklizmát senki, még a sunyi bádogbános, sőt, a mindent tudó duplagyűrűsök sem.

Most pedig, hogy megfejtette a veszedelmet, azt is tudta, hogy a menekülésnek három útja mutatkozik: a megáldotton tartja a szemüveget, de ez bizonytalan kimenetelű dolog, esetleg Béla gondolatait szelíd tájakra tereli, vagy, ami a legbiztosabbnak tűnt, addig itatja barátját, amíg minden érzés, minden emlék és értelem ki nem hullik likacsos agyából, hogy végül szabadjára engedje ezt az elátkozott világot. Nem sokat tépelődött, egyszerre vetette be mindhárom fegyverét. Deci vodkát csúsztatott elé, közben pedig, mint valami varázsigét suttogta Béla fülébe: – Mindjárt jön a Mikulás.

Amikor pedig barátja a szájához emelte a poharat, óvatosan lehúzta róla a szemüveget. Abban a pillanatban szánjával csilingelve siklott át iszonytató iramban egy piros ruhás az asztalok között, ordítozott, hogy hohoho, de benne akadt a szó, mert a fröccsök ura visszatolta a szemüveget a vendég szemére, amitől a Mikulás egyszerűen elpárolgott. A kocsmáros felfedezte iszonytató hatalmát, és egyszerre meg is rémült tőle, mert most látta meg, hogy azt tesz, amit csak akar. – Igyál csak. – Így tartotta nyitva a menekülés útját, és bekapcsolta a tévét, de semmi nem történt.

A dobozban a szokásos módon böszme emberek beszéltek hülyeségeket a világról, miközben azt hitték, igazuk van. Béla a hang irányába nézett, de nem igazán látott a sötét üveg mögül, orrára csúsztatta a szemüveget, és ettől a tévében az emberek úgy pattantak szét, mint a buborékok. Már az egész doboz rezgett, recsegett, a fröccsök ura alig is bírta kikapcsolni, hogy föl ne robbanjon. Újabb adag vodkát csúsztatott az asztalra, és azon tűnődött nyüszögve, milyen emlékeket varázsoljon elő, hogy Béla nézésétől ne zuhanjon az ismeretlenbe ez az egész, rohadt, megveszekedett világ.

Azt látta, hogy a valósággal nem lehet szembesíteni, mert olyan indulatok gyűltek össze a barátjában, amelyek fölpörzsölnek mindent, ha rájuk szabadítja a nézését. Hirtelen ötlettől megáldva megint csak az életet mentő fiókjának mélyin matatott, és egy kifestő könyvet vett elő, amit a keresztfia félig-meddig már színbe borított. Ettől remélte, hogy Béla valami olyat delirál ide az ivóba, amitől nem kell behúzott nyakkal iszkolni, és nem is csalódott nagyon, de el kellett ámulnia. Béla belenézett a füzetbe, és máris rövidnadrágban ült az asztalnál, furcsa módon kocogtatva tejfogait a vodkás pohárhoz.

A mocskos pult mögött disznók röfögtek, az ablak alatt tehenek bőgtek, puli ugatott vadul, ahogyan Bélából előkúszott a gyerekkor, és a kocsmáros tehetetlen dühében olyat tett, amit soha, ráordított barátjára: – Igyál már, baszd meg! – És a vodkásüveget odacsapta az asztalra, öntötte a pohárba a feledés párlatát, de semmi sem változott. Amikor egy gólya kezdett kelepelni a szék mellett, a fröccsök ura erővel tolta vissza a napszemüveget barátjára, hogy legyen már vége, és hirtelen csönd lett így.

Olyan csönd, amiben nagyon fájt a templom harangja, mert látszott, hogy minden hiábavaló volt, hiszen Béla már olyan messzire jutott, ahonnan nagyon hosszú lesz a hazatérés. Hogy ebben segédkezzen, a kocsmáros úgy töltötte Bélába a vodkát, mint az élet vizét, és amikor azt hitte, mindent kimosott belőle, óvatosan lehúzta róla a szemüveget, hogy lássa, mennyi maradt meg benne a Földön eltöltött évtizedekből, és bár ne tette volna.

Belenézett barátja véreres szemeibe, amelyekből lassan megindult a könny. És ahogyan a patak elérte szájának szegletét, abban a pillanatban cunami szakította át a kocsma ajtaját, sodorta őket Béla fejének ismeretlen mélységei felé. Forogtak az áradatban, az egész ivó eresztékei ropogtak, s amikor beszippantotta őket a kanális, még azt is látták, hogy a közmunkások elképedve hallgatják a kocsmából kicsapó földöntúli zajokat, és amint takony-jégcsapjuk fölenged és cseperészik, gépiesen húzgálni kezdik a gereblét, mintha ez volna a világ egyedül üdvözítő rendje. De mindketten tudták, hogy nem így van.

Sutyorgot atakaró alatt, aszontahogy emlékszöl tavalya középsőbe mijenjóvót, bejöt amikulás, csupa pirosvót mindeneneki, nagyvót a szakállais, meg aputtonya televót cukorrameg csokiva, megojan télszagavót neki. Emlékesztem, demost nem tudtammilesz, mer nagyon sütötta nap.

Forgolódot apityu, megén se tuttam alunni, úgyizgútam. Asztán egyszercsak kopoktak. A kisböske, akia mútkó elájutt areggeli elött, akkorát visitott, hogy azibojnéni teljessen megijett, deöszeszette magát. Ahaját igazgatta, csilogotneki a szemenagyon.

Nemtudom, mérvisitott a kisböske, bisztos örűt, hogykap csokit, mera a harakbácsi nem küdött neki, hijába mondta aszt, hogy megvédiőtet. Aziboj néni kinyitota azajtót, és bejöt háromember, deegyiksevót mikulás, pirosakse vótak, mégcsak sapkase vótrajtuk.

A szonta azibojnéni, hogya lekkövérebb aza becsózsolti bácsi, aki képviselminket a paaramentbe, afideszbe képviselőbácsi. Nemértettem azegészet, már aszittemhogy énekeni köllnekiis, mint a mútkor annaka másiknak, de nemköllött. Atöbbiekis fölébrettek, ésnészték mivan.

Két pötyöslabdát hozott a becsóbácsi, megvalami kekszet asziszem. Valamitbeszét, asztán ementek. Hangossan köllött megköszönni alabdákat, mindenki csaknézet, hogyhát akkó ki isvót amikulás, de senkise tutta. Csak azibojnéninek vótjó, nagyon láccot aszemén, ojanvót neki, minatmikó migráncsnézőbe vitte minket.

Apityu nembirt magáva, aszonta, ijen pötyöslabdát a nyúlszokot hozni, mostmit mondjona azpukájának, ha emeséli, hogya képviselőbácsi vóta télapó, azapukája meginordittani fog. Nemvele orditt ijenko, csakúgy magába, káromkodikis, meg mindigvalami viktort emleget, aszonta apityu.

Énnem tudokijeneket. Azibojnéni odaatta alabdákat, meg tapsóthogy gyerekek mindgyá uzsonna. Akekszeket rakosgatta örüttnagyon, énnem. Apityu mégmindig sutyorgot valamit, hogy a zapukája, denem figyetemrá. Montamneki, haggyonmer, vára dömperemmegyek.