(„…Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik….”)

Tizenöt (15, XV) évvel ezelőtt a NATO-val volt a baj, és most is azzal van. Tizenegy tagállam, közöttük Németország, hivatalosan is jelezte: rossz néven veszik, hogy Magyarország blokkolja a NATO–Ukrajna bizottság ülését. Ugyanis a magyar kormány már korábban azt mondta, „nem aktuális” számára a külügyminiszteri szintű NATO–Ukrajna-tanácsülés.

Má’ megin’ az a rohadt zongora, amelybe ezúttal épp azért veretnek, mert zokon veszik az ukrán nyelvtörvényt, amely fölhorgadást talán nem ilyen módon kellene elintézni. De mit tehet az ember, ha nem volt nekik gyerekszobájuk. Ez a kisebbik gond, nagyobbnak tűnik, hogy ez a szarakodás olyan nemzetbiztonsági szintű monyák, ha jól odafigyelünk.

Mást ért viszont nemzetbiztonságon a NER, és megint mást a világ józanabbik fele. Két nappal ezelőtt, a 2004-es kettős állampolgárságról szóló szavazásra emlékezett megsebzett szívvel a bagázs, és ennek kapcsán Gyurcsány minden volt, csak jólfésült ember nem. Sőt, nemzetbiztonsági kockázat lett, mert a Fidesz szerint gyűlöletkampányt folytat véreink ellen, és migráncsokkal ültetné tele a virágzó rózsakertet.

2004-ben nem történt más, mint Gyurcsány meghallotta Mikola elsuttogott szavait szavazati jogról és húsz évnyi bebetonozott hatalomról, amelyből nyolc lassan letelik. És most már azt sem tudni, mennyi lehet hátra, hiszen teljesen elfajultak a történések.

„Egymillióval többek vagyunk, egymillióval erősebbek vagyunk.” Ezt is tartalmazza a Gyurcsányt – és Vonát – ekéző dokumentum, amely azt jelenti, hogy a rezsim ennyi levélszavazatot hazudhat magának, és most tekintsenek el attól, hogy választási rendszerünket bővebben bemutassam. Úgyis mindenki tudja, mi a baj. Az.

Ezzel az Ukrajnával csak a gond van mostanság, az ellenzéknek azonban hazaáruló módon nem a nyelvtörvény, nem is a pofátlan végkielégítések – ha emlékszünk még -, hanem a pofátlan nyugdíjak miatt fáj a feje. És megint csak a DK veri a habot Vadai Ágnes képében, tök fölöslegesen, mert, akiknek szól, azok úgyis süketek rá.

Ezt a mesét is ismeri mindenki. Egy Kádár-kori megállapodás alapján ukrán véreinknek magyar nyugdíj jár, amihez csak magyar lakcím kell. A keleti végeken exponenciálisan növekszik is a virtuális lakosság száma, ami egyáltalán nem érdekli Nerországot, mert egyszer majd kérnek tőlük valamit, olyan április tájékán, azt hiszem.

Ott tartunk jelenleg, hogy a NER kerítésen belüli bázisát – azt az uszkve kétmilliót – biztonságban tudja egyetlenünk, a többi nyolcmillió vastagon le van szarva, helyettük pedig erősen ez egymillió friss húsra koncentrálnak. Egészen addig hatalmi tébolyukban, hogy szembe mennek mindennel, ami él és mozog, legyen az Unió, NATO, akárki. Permanensen vizelnek a zongorába, hogy már semmilyen tennalédi sem segít a bajon.

A pöcsüket kéne levágni orvoslásilag. Addig is azonban, míg ez valósággá válik, térjünk vissza Váncsához, mert a dolog annyira eszkalálódott, hogy naponta vethetné papírra a tizenöt éves diagnózist. Viszont akkor sem változna semmi, de azért vigadjunk:

„…Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant, hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal…”

Mindebből az következik, hogy Pristinában nincsen parlamenti őrség, továbbá, hogy az ellenzéki honatya komolyan veszi a munkáját, és meglehetősen vérmes is. Mondhatni, mindent bevet, hogy érvényre juttassa az ő és nem utolsó sorban választói akaratát.

Egyébiránt nem sokra ment a pörformansszal. Ahogyan ez már lenni szokott, a bizottság elfogadta a javaslatot, és a Montenegróval megkötött határ-megállapodás ratifikálása – amelyet tavaly augusztusban írtak alá Bécsben – csütörtökön napirendre kerülhet a parlamentjükben.

A füstös fölhorgadás nem volt ok nélkül való, hiszen a balkáni ellenzék úgy véli, Pristina a megállapodással nyolcezer hektárnyi földet juttat a szomszédos országnak, ezért minden eszközzel tiltakozik ellene. Nálunk egyedül Mészáros Lőrincnek jutott ennyi – vagy több -, hogy a többi Kisgömböcről szó se essék.

A mi drágalátos ellenzékünk pedig hümmög, malmozik az ujjaival, és bárgyún lesi, amint fölépül a hűbéri rend az országban, valamint azt is, hogy elcsalják a választásokat a kollégisták. Már Kósa Lajos is elszemtelenedett, olyannyira, hogy cinikus mondatokat is fuvolázott ki az ő száján, és ez nóvum.

A kupakos azt mondta a külföldön dolgozó magyarokról, hogy aki voksolni akar, az jöjjön haza, vagy menjen el az adott külképviseletre, és ott mondjon nemet a kényszer-betelepítésre. Ezzel szemben idegenben senyvedő véreink levelezhetnek, és már kétszázhetvenezren vannak.

Ehhöz képest még Vona Gábor is csak les ki a fejéből a vizslájával, és eszébe sem jut bevetni a gárdát. Jó lesz az még a cigányok ellen, gondolja, és kussol. Pedig ő is – a többi ellenzéki kisasszonyról nem is beszélve – emlékezhetne rá, hogy az állampolgárság megadásakor mi volt.

Szavazati jog, az nem, á, dehogy, mondták a genyák. Egyedül Mikola István mutatta ki a foga sárgáját, amikor – ugyan nem ezer éves birodalomról, de – húsz évnyi hatalomról ábrándolt már akkor, és lám, milyen szépen haladunk álmának beteljesülése felé.

Ezt a célt szolgálja kies fővárosunk közigazgatásának tervezett átalakítása is, amely csak kevéssé szól arról, hogy pártmuftikat ültetnek a kerületek élére – bár ez sem piskóta –, a titkolt, ámde kitetsző szándék a választókerületek újólagos átrajzolása 2018-as győzelmi céllal.

Ellenzékünk meg fészkalódik a székében, meg sajtótájékoztatókat tart. Erre futja neki, mert ő a Weltschmerz állapotában leledzik, amely amúgy világfájdalmat jelent, filozófiai szakszóként viszont azt, amikor a lelkünkben élő ideák találkoznak a véres valósággal, és ettől összezuhogunk.

Ez van most. Nemhogy könnygázgránát, még csak egy hangosabb visítás sem tör elő a mi választottjaink torkából, holott a Fidesz már annyi őszödi beszédet mondott el, mint égen a csillag, és, hogy emlékeztessünk, tulajdonképpen a 2006-os történések alapozták meg a narancsfiatalok máig tartó uralmát.

Mindenki tudta, a Wikileaks meg bizonyítékokkal is előállt, hogy az akkori zavargásokat a mi egyetlenünk szervezte. Mindebből kitetszik, hogy kellőképpen gátlástalan, meg az is, hogy a drágalátos baloldal még hatalmon is töketlen. Tudták ezt, és mégsem váltak Erdoganná.

Amit viszont Orbán már nagyon régen, igaz, lightosan megtett. Mindent és mindenkit ledarált, amely folyamatokat most nem részleteznénk, mert valamennyien tisztában vagyunk vele. És mégsem ordít senki sem.

Minálunk még a tüntetések is szordínósak, két hónappal előre bejelentik, aztán annyit szervezkednek, egyeztetnek, módosítgatnak, alakítgatnak, amíg laza piknikké válik a fölhorgadás néhány ezer fagylaltozó, bambizó emberrel. Ennyit a civilek mindenhatóságáról, és arról, miért röhög a pofánkba a hatalom, valamint rajongói.

El vagyunk veszve, azt hiszem. Gyermeki lelkünk más vidékekre vágyik, északra, ahol teljesen más gondok nyomasztják az embereket. A norvégok például úgy döntöttek, hogy Finnországnak egy hegyet adnak szülinapjára masnival átkötve, és nem durrant gránát a parlamentben, nem csikorogtak a fogak. Azt mondták a honatyák, legyen. Mindenki örült, még a népek is, és hektárokról szó sem esett.

Az 1177 érvényes szavazatból 1174 vokssal választották újra pártelnökké Orbánt a Fidesz küldöttei – olvashatni az évszázad kongresszusáról. Tulajdonképpen ennél sokkal többet nem is kéne írni a tegnapi szeánszról, ez egy alkonyattal a habokba bukó Nap idilli képével fösti le, hol is élünk most. Hogy végleg, s visszavonhatatlanul beleájultunk az újkommunizmusba, amely folyomány egy csöppet sem meglepetés.

Mindaz, ami történt a kiállítási térben – hogy a sok jóból jó sokan elférjenek dicsérni az urat – egy időutazás volt, egy madeleine nekem, hogy felidézze rövidnadrágos koromat, amely megsárgult lapú időben aprócska – akárha Úrsula Iguarán, de ilyeneket minek is beszélek a Kárpátok alatt – dédanyám ücsörgött a dunna alatt, és okuláréját homlokára tolva tekintetét kiemelte a sajtótermékből, hogy föltegye az évszázad kérdését.

Így szólt az: „Mi az a kábé?” Köpni-nyelni nem tudtunk mi dédutódok, mígnem közülünk a legnagyobb, aki már úgy-ahogy otthon volt a világ ostobaságában, meg nem találta az egyedül üdvözítő feleletet: körülbelül. Elégedett volt a megfejtéssel dédanyó, szemüvegét újra az elrendelt helyre ugratta, és lefordította, amit addig nem értett. Csillogó hangon – mint aki megtalálta a bölcsek kövét – olvasott fennhangon, s ezt:

Kádár János ismét a körülbelül titkára lett.

Ezt abban a sajtótermékben találta az öregasszony, amelynek pártrovatát vezette hajdan a CÖF egyik élharcosa, a rossz tollú muzsik, de ez most mellékszál. Mindegy is, de ilyen korból származó alakok szundikáltak a vásártéren, amikor egyetlenünk azt is vizionálta, hogy ő még harminc évig itt lesz, és az ilyen kijelentéseket nem árt komolyan venni. Tíz esztendeje Mikola húszat saccolt a román szavazatok segítségével, mára azonban kiderült, arra nincs igazán szükség, elég hülye van a kerítéseken belül is.

Sajnálom. Igazán mélyen sajnálom, ha belegyalogoltam jobb hitet érdemlő polgártársaink oly igen érzékeny lelkébe, de más következtetésre nem juthat az ember, ha arra figyelmez, mi minden – uram irgalmazz! – hangzott el ezen a nevezetes eseményen. Mindezeket már azon melegében kivesézte az a sajtó, amely – egyelőre még – nincsen einstandolva a vénülő fiatalemberek által. Így maradt nekem a morzsa csak ebben a Futrinka utcában, amely mesében az ember elborzadva fedezi föl, hogy még a jeges leheletű Pokornira is nosztalgiával gondol, és ez bizony már sajátos nívót feltételez.

Amint ránézünk az új vezérkarra, látjuk, hogy mily vészesen hígul föl a mezőny, hogy az örökös miniszterelnök nem tesz egyebet pártjával sem, mint az országgal, azaz hatalmi tébolya szolgálatába állítja az egész rendszert, és eljutott oda, hogy a cselédek felállva tapsolnak neki. Ezzel a kongresszussal ért körbe az idő, bevégeztetett, készen van a nagy mű, igen. Igenigen. Hárman az ezervalahányból szavaztak ellene, és ez nem meglepő. Jó lenne tudni, ki az a három, aki még kételkedik, ám az is lehet, hogy csak játszásiból raktak oda három nemet, hogy valami látszata maradjon annak a demokráciának, ami végleg elveszett.

Tehát dédi, örvendj, semmi sem változott! Orbán Viktor ismét a körülbelül titkára lett.

Kirielejszon.