Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.

Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.

A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.

Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.

A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.

Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.

Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.

De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.

„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”

Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.

Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.

Ilyen nincs, és mégis van. Hirtelen bevillant, amikor magam jártam hasonló, ám fényes lakkos, fekete és fűzős cipőben, pöttyös labdás fehér ingben, és hajladoztam az óvó néni és a szülők előtt ugyanezeket a nótákat fújva. A hatvanas évek közepén jártunk, és nem terelt minket senkise semmilyen avatásra soha. Csermanek rájött arra az időre már, ha nem pofázik bele az emberek mindennapjaiba, akkor békén hagyják őt, űzheti kisded játékait, és zabálhatja a krumplilevest két sakkparti közben. Aki nincs ellenünk, az velünk van, ugye.

Ezt nem bírják megérteni ezek a mi új márciusi ifjaink, akik pedig ugyanazt építgetik kitartó szorgalommal, mégpedig a rosszabbik fajtából. Aki nincs velük, az ellenük van, mesélhetne erről most épp a gecik ura, Simicska eleget. Elemi erővel uszult rá a teljes csürhe, amelynek ezideig maga is tagja volt. Útépítéseket állítanak le, televíziós műsorokat szüntetnek meg, kiirtanák mindennek még az írmagját is, amelyhez valami köze van neki, a cégeinek, és az sem érdekes már, hogy eközben az is napvilágra kerül, mennyi pénzt pumpáltak bele, amíg cimbora volt. Megszámlálhatatlan milliárdokat: százakat.

És ha már nem forgat vissza belőle a párt épülésére, akkor vicsorgó foggal cibálnák ki a lóvét a kezéből még olyan áron is, hogy az Unió haragját – nem utolsó sorban – súlyos büntetéseit vonják magukra. Meg rajta keresztül az országra, de mint azt már régóta tudjuk, ez a lehető legkevésbé sem érdekli őket. A keményen dolgozó ’zemberek, azok igazán nem. Olyasfajta állapot ez, amelyet a jobb sorsra érdemes Michael Douglas formáz meg elemi erővel az Összeomlás névre hallgató thrillerben, amelyben először baseball ütővel, aztán meg jófajta mordályokkal formálja a maga beteg képére a világot. Ezek a mi Douglas-eink most a baseballos stádiumban vannak.

Óvodásokkal éltetik magukat, közben meg ütőkkel hadonásznak maguk körül, és egyre kevesebben vannak körön belül. Lecseréli a telefonkönyvet: ezt jelentette ki még 1998-ban sokat sejtetően Orbán, és meg is tette. Új világot kezdett építeni, amelyet nyolc év megszakítás után folytat egyre gyorsabb és egyre eszementebb iramban, aminek most vagyunk tanúi épp. Öt évvel ezelőtt megint új lapokat ütött föl abban a könyvben, most újra, de lassan elfogynak az oldalak. Már nem nagyon van kire cserélni a csókosokat, egyre többen válnak melléknevekké – tarsolyfélék -, az építmény elkészülte előtt recseg-ropog. Félő, hogy túljut ez a téboly a baseball-ütős fázison. Igaz, Douglas is belehanyatlott a kikötő vizébe a végén, de azért mégse kéne thrillert csinálni az országból. Nem erre szerződtünk ugyanis.