A vasárnapi magyarországi parlamenti választásokon a levélben érvényes szavazatot leadó 94 712 magyar szinte testületileg a régi-új kormánypárt listájára voksolt. Úgy néz ki, hogy a régi-új kormánypárt ezeknek a szavazatoknak a 95 százalékát kapja meg. (Ez 60 059 voksot jelent az eddig megszámolt 63 079-ből.) Mivel pártlistán mandátumot szerezni ötven-hatvanezer szavazattal lehet, a határon túliak egy fideszes politikust biztosan bejuttattak a parlamentbe a már bent lévő 133 mellé.

A kettős állampolgárságért érzett hálára jellemző, hogy ha a jelenlegi arányok maradnak, a Fidesz után következő Jobbik, a Kormányváltók és az LMP együtt összesen kevesebb mint négyezer határon túli voksra számíthatnak a 87 ezerből. A Jobbik most 1457-nél, az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP 777-nél, az LMP 274-nél tart.

Ennyit Mikola igazáról, a mienkről meg annyit, hogy amikor a kettős állampolgárságról szóló szavazás volt a parlamentben, akkor a kollégisták és haverjaik az életükre esküdtek, hogy szavazati jog az nem lesz, ez egy szimbolikus lépés, a hiszékenyek úgy nyolcvan százalékos aránnyal nyomták meg az igen gombot, és csak utána kis idővel kellett rádöbenniük, hogy egy dologban Orbán tényleg igazat mond, jelesül, hogy ne azt nézzék, amit mond, hanem amit csinál.

Aztán szokás szerint egyéni képviselői indítványra csak előkerült a szavazati jog is, és ha már fölütötte a fejét a gondolat, az úristen sem tudta megakadályozni, hogy abból törvény ne legyen, és a tökönrúgott ellenzék csak pislogott ki a fejéből, mint úgy általában az eltelt négy év alatt.

Most újabb etap elé nézünk a megálmodott húszból. Annyiból szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem ezer évre (vö: Hitler) terveznek, nekik elég ennek a töredéke is, nekem viszont ez is rohadtul sok, egyszerűen nincs ennyi időm. Viszont az ellenzék: már megint csipásodik a szeme, és frakcióalakításon bíbelődik, Mesterházy meg azon mereng, hogy a politizálást ki kell vinni a parlamentből. Ugyan már, királylány, miközben elevenen falnak föl. Befejezésképp idézzünk klasszikust:

„Mindazt, ami mostanában történik, és aminek következtében kicsiny hazánk a nemzetközi politikai élet sajátosan eszelős mellékszereplőjeként szórakoztatja a publikumot, hiba volna egy vagy több ember magánszámlájára írni. Mi termeltük ki őket magunkból, ők a történelmet nem alakítják, hanem megszemélyesítik, a tébolynak az a lángja, ami az õ szemükben lobog, 1804-ben gyúlt ki, amikor II. Ferenc császár odahagyta a német-római trónt. (Vö. Bibó.) Amit ők összedelirálnak, nem az ideiglenesen hazánkban állomásozó földönkívüliek performansza, hanem Magyarország kétszáz éve tartó kudarc- és katasztrófasorozatának mai adása, amit még sok-sok érdekes műsorszám követ.

Nézőszám van, tetszésindex van, sugározzunk.”
(Váncsa István, Önök kérték 2002.)

Ugyanaz történik kicsiben, és csöppet ártalmatlanabb módon, mint a történelembe oly gyászos véggel bevonult „Weimari” köztársasággal, megeszik, megemésztik mint oldott szart, és azonmód még csettintenek, és szájat is törölnek az aktus végeztén, amikor lesik, hogy ki miképpen kerül ki az össznépi zabálásból. Ha jól értettem a hosszú perceken – órákon – át tartó pártelnöki monológot, akkor az a baj, hogy ki a kutyafasza képviseljen valamilyen körzetet, hogy már megint ki a mi kutyánk kölke, hogy neki legyen jó, nem annak a másiknak. Borult a bili, OV-nek meg színültig telt a pohár, amikor épp örömapa kíván lenni, és hogy ez mennyire fontos számára, még egy elbaszott futball-meccsre sem megy el, pedig ez nagy áldozat tőle, ezt tudjuk.

Még tavaly ősszel lépett színre Bajnai, aki az akkori produkciójával még azt a képzetet is keltette a ’zemberben, hogy lehet benne bízni, úgy összefogásilag, volt valami tartás a ’zemberben, amely valljuk be őszintén: mára rohadtul megkopott. Így jött volna az MSZP-s borulás, mint rendszerváltó lehetőség, és erről derült ki, hogy megbránerezhetjük ezt is.

Itt lavázunk jelenleg, és hiába érkeznek a kármentő nyilatkozatok, hogy akkor a fentebb elálmodott egymásra borulás majdan – vagy mással – mégis csak bekövetkezik, ha a jóisten meg a csökött agyak megengedik, be kell látni – akárhogy is fájó -, itt a vége.

A jelek szerint élvezhetjük a narancsbirodalmat továbbra is, és az Isten legyen irgalmas árva lelkeinek, mert József Attila-i magasmélységek tűnnek föl a horizonton.

Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent; nem remél. / Én is így próbálok csalás / nélkül szétnézni könnyedén, ezüstös fejsze-suhanás / játszik a nyárfa levelén. / A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog; / köréje gyülnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.