Béla, aki alig egy perce öltött újra emberi alakot, arra vágyott, hogy kiderüljön, ki szögezte oda a Napot az éghez, mert a dárda még mindig ott rezgett benne, és, ami a legérdekesebb, még csak el sem égett. Pedig az ablakok zsanérjai úgy csöpögtek, mint tábortűznél az olvadt szalonna, az udvarban álló, possadt vízzel teli kanna gőzölgött és sípolt, mint valami rozzant kukta vagy a szamovár, és Béla hajlamos lett volna azt hinni, hogy a Pokol költözött fel a Föld magjából, ha nem tudta volna, hogy az már régen itt van, és ez a rossz előadás csak ócska díszlet, amit a dárdás embernek köszönhetnek. Ki kellet hát deríteni, ki is ő.

Ki a bűnös, és mit érdemel. Ilyen vágyak és szánások horgadtak fel Bélában, s ez a kettő, így együtt ifjúi erővel öntötte el nyamvadt izmait, kigyalogolt a nagyvilágba, és bár ne tette volna. Ahogy kilépett az ivóból, bokáig süllyedt az olvadt aszfaltba, hogy mozdulni sem bírt, és égette a lábát. Visító hangon kért segítséget a kocsmárostól, aki, mint valami hollywoodi pozőr, kötelet dobott oda neki, kivonszolta a veszedelemből, és éppen idejében, mert a fekete massza bugyborékolni kezdett, mutatva, hogy a fele sem tréfa már a történéseknek, tehát nagy a baj. Valami tervet kellett kidolgozni, hogy legalább kiderüljön, mi ez az egész, mert igaz, hogy nyár volt, de ennyire nem lehetett az.

A megfigyelőállást az ivó biztonságot nyújtó falain belül alakították ki, ami annyit jelentett, hogy odahúztak két széket az ablakhoz. A fröccsök ura letörölte az üvegről a légyszart, amitől a kocsma egy gótikus templom belsejévé vált, úgy ömlött be a fény a rongy nyomán, mint valami avítt ólomüveg ablakon. Béla már rázendített egy gregorián kesergőre, de a kocsmáros lepisszegte, mert attól félt, hogy mindjárt a mennybe megy neki, amit pedig igazán nem akart. Kinéztek hát a kerek világra, és látták, hogy a forróság egészen elképesztő dolgokat művelt a faluval. Mindjárt a Szentháromság szobor mellett a két közmunkás csontváza ácsorgott csupán, de róluk nem lehetett tudni, hogy a tétlenség, vagy a hőség végzett-e velük.

A kék plakát az utca végén feketén izzott és füstölgött, a templom csúcsán Szent Elmo tüze vibrált, amitől a bádogbános esze végleg elment. Az előbb még pucéran locsolta magát a plébánia kertjében a slaggal, most, hogy csodát látott, térdre vetette magát a gőzölgő pocsolyában, és olyan szaporán vetette a keresztet, hogy húsos segge csak úgy rezgett és ringatózott, amitől meg a sekrestyésben keltek életre bűnös gerjedelmek. Mindenki megzavarodott, a kisölkek műanyag dömperjei szétolvadtak, ők ordítottak, az olajos hajú traktoristák üstöke lángra kapott, ábrándos tekintetű asszonyaik letépték magukról a koszos melegítőt, csak úgy, mint a duplagyűrűsök a virágos otthonkát.

Általános volt a felfordulás, és akkora a hangzavar, mint valami meleghengerműben, és az árkokban tényleg folydogált az izzó acél, valamit tenni kellett tehát. Béla tudta, hogy az utcán foglyul ejtené a cuppogós aszfalt, ezért kerülő utakon, porzó ösvényeken igyekezett a templomba nyakában gukerrel, hogy legalább kiderítse, ki hozza az armageddont a falura. Ziháló, égő tüdővel kapaszkodott fel a lépcsőkön a toronyba, és, amikor már csak egy nagy, fehér fényt látott, akkor ért célba, megmenekülve a mennyország monoton boldogságától. Hörgött és fújtatott, ömlött róla az izzadság, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a filmbéli hősök, akik megmentik a világot, pedig neki most ez volt a küldetése.

Pár perc telt el, míg kiderült, hogy életben marad-e. Amikor nem hallotta meg a menet végét jelző gongot, remegő lábaira állt, amennyire lehetett megtörölgette csatakban úszó szemeit, és vigyázó tekintetét a gukkeren át a kukoricásra irányította. És aztán fölröhögött meg nyerített, hogy beleremegett az egész vacak torony a segge alatt. Ott állt egy alak, patákon ringatózott, és hol Gyurcsány, hol meg Soros feje volt neki, és okádta a tüzet magából, mint valami elvetélt cirkuszi artista. A kukoricaszárak már kezdtek migránccsá változni, hogy elözönöljék a keresztény világot, amikor Béla tölcsért csinált a kezéből, és kiáltott vidáman: – Ne má’, Gyuri bácsi!

Furcsa mód, ez az alak hallgatott rá, karjai megnyúltak, kihúzta dárdáját a Napból, ami egyből a mélybe zuhant, hűs fuvallattal fölkelt a Hold, a falu általános visítása megszűnt, a rigók életre ébredtek, és újra elöntött mindent a józan reménytelenség. A földöntúli alak patái eltűntek, a szájából ömlő lángok egycsapásra lelohadtak, előbb Süsü lett belőle, aztán meg Bodrogi Gyula, aki hívogatón intett Bélának, hogy menjen utána. Fékezett mellette egy sötét autó, amit egy fekete holló vezetett. Befelé invitálta, hogy elvinné a végtelenbe, de Béla nem szállt be, mert Margarita sehol sem volt, és azt gondolta, akkor meg minek.

A kisasszony egy ideig sírdogált, majd összerezzent, és hisztériásan felsikoltott: – Megint kezdődik! – és váratlanul énekelni kezdett reszketeg szopránján:

Ó, mily csodás-szép tengerünk, a Bajkál…A lépcsőn egy hivatalsegéd tűnt fel, láthatatlan valakit fenyegetett öklével, és repedtfazék baritonján a kisasszonnyal együtt énekelte: Mint himbálják hullámai a sajkát…

A hivatalsegéd hangjához most még többen csatlakoztak a távolból, a kórus egyre terebélyesedett, s végül a dal harsogva betöltötte a hivatal minden zugát. A legközelebb eső, hatos számú szobából, ahol a könyvelési osztály tanyázott, különösen kivált egy kissé érdes, de erőteljesen zengő , mély basszus hang.

Hej barguzin-szél, kavard a vizet…- bőgte a hivatalsegéd a lépcsőn. A kisasszony arcán könnyek patakzottak végig, megpróbálta összeszorítani a fogát, de a szája magától kinyílt, s egy oktávval magasabban együtt fújta a hivatalsegéddel: Utunk messze immár nem vezet!

A hivatal néma látogatóinak az is feltűnt, hogy a kórus más-más helyiségben elhelyezett, egymástól távol lévő tagjai olyan pontos összhangban énekeltek, mintha csak együtt állnának, és le nem vennék szemüket egy láthatatlan karmesterről.

Az arra járók megálltak a kapu előtt, és nem győztek álmélkodni, milyen vidáman vannak odabenn az albizottságban. Mikor az első versszak befejeződött, az ének hirtelen abbamaradt, mintha ismét a láthatatlan karmester intésére hallgattak volna el. A hivatalsegéd halkan káromkodott, és eltűnt.

Ekkor kinyílt a főbejárati ajtó, és tekintélyes úriember jelent meg; nyári felöltője alól fehér köpeny széle látszott ki. Egy rendőr is érkezett vele együtt.

– Segítsen rajtunk, doktor, könyörögve kérem! – sikoltozott a kisasszony hisztériásan. Az albizottság titkára megjelent a lépcsőn, s láthatóan égve a zavartól meg a röstelkedéstől, dadogva magyarázta:

– Úgy látszik, kérem, valamiféle tömeghipnózis áldozatai vagyunk, és azért föltétlenül… –

Nem tudta befejezni mondatát, a szavak a torkán akadtak, és hirtelen rázendített magas tenorján:

Silka és Nyercsinszk…

– Ostoba szamár! – Ennyit bírt kinyögni a kisasszony, de azt már nem tudta megmagyarázni, kit tisztel ezzel, mert kényszeredett futam tört fel a torkából, és ő is Silkáról meg Nyercsinszkről kezdett énekelni.

– Szedje össze magát! Hagyja abba az éneklést! – fordult az orvos a titkárhoz.

A titkáron meglátszott, hogy mindenét odaadná, ha abba tudná hagyni az éneklést, de nem bírja abbahagyni, így a kórussal együtt a járókelőnek tudtára adta, hogy „vadállat foga sem tépte szét, golyó sem érte, élve élt”! Mihelyt a versszak véget ért, előbb a kisasszony kapott egy jó adag valeriánát az orvostól, azután a titkárhoz sietett a második adaggal, és így tovább, a többiekhez.”

Mihail Bulgakov: A mester és Magarita (Fordította: Szőllőssy Klára)