Már kikészítették a teát, leporolták a széket, hogy kezdd el a mesét szépen, ámde azt hiszik, ellátogat a fatornyos Brüsszelbe ez a Polt? Á, dehogy. Mint valami nyüves kígyó, úgy csúszott ki a baráti ölelésből, mondván, ő nem, az ő szűzi teste és lelke nem politizálhat, éspedig ez az lenne. A soroskampány része, s ha azon ő megjelenne, akkor elkárhozna, kénköves tűzön égne ő, és most az egész nagy Unió néz ki a fejéből bután és röhejesen, míg pedig ez a Polt csak göcög magában meglehetősen gonoszul.

Ketzalkóatl (Tollaskígyó) az azték mitológiában a tudás istene volt, Kleopátra ölebként tartott pár jószágot, mert őnála az ureuszkígyó a védelem szimbólumaként fungált. A mi, Németh Szilárd által besorolt és meghatározott, más diszciplínák számára azonban ismeretlen zsidó-görög-római és még keresztény kultúrkörünkben a gonoszság szimbóluma a lábatlan jószág, olykor maga a Sátán, ami kritériumnak a fiúk meg is felelnek, és képtelenség bármit is kezdeni a nyúlós-nyálkás, gonosz és undorító testükkel.

Erre a Poltra visszatérve azonban még egy pöttyet, mint az egyik vezérkígyóra, arra lettek volna kíváncsiak a tehetetlen uniósok, hogy miért van az, ha az OLAF átadja a bizonyítékokat a lopásokról, azok a NER útvesztőiben szublimálódnak, vagy, ha nem, értéküket vesztik, fiókok mélyén tűnnek el, ilyenek. És egyáltalán, a már az első bekezdésben emlegetett nem evilági dolgok történnek velük, ami előtt érthetetlenül állnak a bürokraták, akik joghoz vannak szokva, és nem mesterséges káoszhoz, ilyen vadkeleti posványhoz.

Tudatlanok is maradnak, valamint tanácstalanok. Még az esélyét is elveszik tőlük, hogy a cinkelt lapokba lássanak, mert, ha már – mint a nemzet veje lámpás ügyében is – tarthatatlan a helyzet, akkor a fiúk lemondanak a kinti pénzről, és nem az Unióét lopják el, hanem a tiédet. Ez ellen Brüsszel tehetetlen, korai volt tehát megint az öröm. Csak házon belül kell megoldani a tolvaj karjának levágását, vagyonának elkobzását, s minden olyat, amit a feudális jog a jobbágyok számára egy parasztlázadás keretében lehetővé tesz és megenged.

Ez az Unió egy rakás tehetetlenség, ha arról van szó, nevezhetnénk egy kupac bélsárnak is, csak sok a finnyás ember. Mert a másik végéről meg a Polt főnöke, amúgy pedig cimborája és tettestársa elkezdett politizálni nagyon. Szidja az uniót, mint a rosseb, miközben azért a lehető pénzeket, amiket az OLAF szabadon hagyott, rendíthetetlenül, nagy szuszogások és nyögések közt lapátolja zsebre, ami így együtt oly mértékű romlottságot és züllöttséget mutat, amivel szemben ilyen töménységben szintén védtelen minden jobb érzésű ember.

Megint választás lesz, megint indul a mandula, így „A kormány tájékoztató akciót indít a bevándorlást ösztönző brüsszeli tervekről. Mindenkinek joga van tudni, melyek azok az aktuális javaslatok, amelyek alapjaiban veszélyeztetik Magyarország biztonságát.” Jönnek a plakátok újra, amelyeken a kormány arra fogja felhívni a figyelmet, hogy Brüsszel be akarja vezetni a kötelező betelepítési kvótát, gyengítené a tagállamok határvédelmi jogait, és „migránsvízummal” könnyítenék meg a bevándorlást.

Ilyen koncentrált, összerázott hazugságra nincs mit mondani, Natasha Bertaud, az Európai Bizottság szóvivője is csak hápogott, és ennyit bírt kinyögni: „A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság hitet tett amellett, hogy harcol a dezinformáció és az álhírek ellen, és ez az eset sem kivétel. A magyar kormány kampánya egyszerűen hihetetlen a számunkra. Sokkoló, hogy egy ilyen nevetséges összeesküvés-elmélet ilyen mértékben elérte a politika fősodrát.” – És folyik tovább a takony zavartalanul, az elhülyítés és lebutítás.

A sűrített jellemtelenség, a napon érlelt romlottság ellen védtelen mindenki. Hogy az állampolgár egymagában, az nem vaszisztdasz, de, hogy egy egész kontinens is, hogy a XX. század, München 1938 után is, az legalábbis érdekes. Ilyenkor az emberen eluralkodik a Nirvana nélküli nihil, ha festő lenne, Bosch lenne, így azonban csak dudorászik a bibliai átkok helyett, és pediglen Menyhárt Jenőt, akitől tudhatjuk, hogy : „Élni és visszaélni vele, nekem minden egyformán popzene…” – Ezek mennek, meg az Ottó, a Tótottó.

Mert nekem semmi se tetszik, semminek se tudok örülni, sőt, még ütemesen tapsolni se, pláne. Megtörtént hát a csoda az este, az univerzumban soha nem volt sokmilliárdos Káel-cirkusz nemzeti nagylétünkről, hogy Orbán megint elmondhassa, na, ugye. Csak olyan volt ez az egész, mint a Nemzeti Színház épülete is a parton, megfoghatatlan egy valami, csak egy a biztos, hogy nem komilfó. Minden a szentkoronaszent hajókáztatásával kezdődött, aztán ide jutottunk, valami, valami, nem tudom kimondani hová.

Itten a felszín fecseg, drága polgártársak. Arra szolgál a cirkusz, amely már nem a plebsnek szól, hanem a nagyvilágnak, hogy képeslap legyen, giccses anzix, föladva a kétkedők számára bizonyítékként, hogy ez egy élhető ország, itt bőség van és mérhetetlen boldogság. Csak hát, minden időkben az összes kedves diktátor így adta el magát, figyelmes szemeinket 1936-ra vetve, ahol a drága berliniek fogsziszegve tapsoltak Jesse Owensnek, hogy aztán két hét múlva folytatódjanak a pogromok. Itt is foggal és körömmel kaparták le a Sorost, de, mint hírlik, már készen van a következő szeretetcsomag terve. De addig csobbanunk.

És erről momentán ennyi elég is. A második napirendi pont a nemzet göcsörtös tagjainak nagyközös összeborulása, amire itt már hetek óta kapacitálják az elfekvőben lévőket is, hogy egyesüljenek az örömben. Az egész tavaly kezdődött, amikor csillogó szemű lakájok hetekig mantrázták szerte a világban, hogy a futball hogyan hozta össze „Az éjjel soha nem ér véget” jegyében az összes rajongót. És ez a Soho Party – vagy mi a rosseb – tákolmány lett az új „Nemzeti összetartozás dala”, és a talpnyaló média mondta, hogy na, ugye, és Orbán dörzsölte duci tenyerét, hogy na, ugye.

Most két hetes ilyen happyt vizionálnak a gonoszok, hogy az ezerszer átkozott Katinkától és a pólósoktól alél egymásba az egész ország, és aki ezt nem teszi, az hazaáruló, mert nem ér véget az éjszaka megint. A vizes nyolcasból már kilopták, amit lehetett, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, de a tavalyi éjszaka is lopott volt, Menyhárt Jenő, amikor még volt remény, már elmesélte nekünk, hogy „…egy őrület fogságában/ a buja pesti éjszakában/ elmondom az imát és bedobom a vitaminokat/ az igazi élet nagy kaland/ a sok jóból jó sokat!/ Ez az éjszaka sosem ér véget,/ gyönyörű vagy és én szeretlek téged…”

De, ha már ezt elkezdtem, folytassuk azért okulásul, hogy aszondja „…én nem tudom, hogy hol a határ,/ és szeretem azt is, ha valami fáj!/ Mért lennék jó, mért lennék kedves,/ én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!/ Itt vagyok és elmegyek,/ és semmit se adok csak elveszek./ Egy darab jövőt, egy darab jelent,/ hagyd, hogy elveszítsem a fejem…” De ilyenek máma már nem játszanak. Itt és most álhappy, álnyuszi ájlávjú van, a sikerekben egyesült nemzet, míg el nem fehérül a száj is, hogy nagy vezérünk mondhassa, na, ugye, pedig lófaszt mama. Szóval, nem vagyok én boldogtalan, csak végtelenül szomorú, de nem a sírás szorongatja a torkomat, hanem a hányinger lüktető kényszere. Lehet vinni akasztani.

A próféta tévedett. Jártak már így sokan, Jesus, Sziddhartha, Mohamed, és más hasonló alakok. Most az van megint, hogy rossz van nekünk. Egészen és tisztára. Ücsörgünk egy világban, amelyet amúgy Magyarországnak hívnak, és nem tudjuk, hol vagyunk.

Földrajzilag befogható, Szombathely, Kinizsi 21. Aztán, amikor kinézek, hordák jönnek szembe velem. Szeretem a levegőt, és így nyitva tartom az ablakot a mostani mínuszokban is. És hát hallom, hogy mi zajlik az utcán, amit pedig érettebb elmék életnek hívnak.

Elmondom én tehát, hogy mit mutat a tapasztalat. Végtelen gyűlöletet, óriási bajokat. Itt a nők a párjuk farkát akarják letépni, ők meg viszont meg a mellüket. Fölzabálnák ezek egymást früstökre. Mindez kitetszik az ablakból beszűrődően. És akkor persze, hogy fölvetül.

Hogy akkor mi is van, mi a rosseb? Ezt kéne a feladat szerint eldönteni. Haladjunk azért módjával. Tessenek ellazulni kurvára. Megvan, jóvan. És mit tetszenek látni párás pilláik alatt? Naugyehogy semmitse. Mindezt a szóközi szösszenetet azért buheráltam össze amúgy, hogy bemutassam: Orbán átbassza az agyadat. Hogyha ez fajsúlyos állítás, akkor én farnehéz vagyok.

„Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Ezt a Füst Milánt már ezerszer elmondtam, hogy elmeséljem, amit akarok. Most épp arra hívnám föl a figyelmet, hogy Orbánt el lehet küldeni a picsába is, ha jól odafigyelsz.

Az történt, hogy elfogyott az ellenség. Időnként még felbukkan a tablón Gyurcsány kezében véres karddal, de Bajnai libái a feledés enyészetében, az eeemúttnyóc már sűrűen zajló öt, ami itt történik a szemünk előtt. Minden belső ellenség a porban, a civilek éppen csak készülődnek a piros sarokban, és az összes fellelhető kommunistát is fölszívta a Párt és folyománya, a keresztes vitézek gyülekezete. Harcolni azonban muszáj, így találtuk magunkat egyenest a Negyedik Világháborúban, Kövér László sajátos történelem-értelmezésében, ami ideától az embernek visítva kéne röhögnie, ha olyan kedve volna, de éppen nincs. Ilyen alakok miatt nincs. Meglelték minden magyarok ősbaját, az idegen érdekeket, amivel nyomorgatnak minket, igazán ideje volna már egy alapos békamenetnek, szólít a haza, fiúk.

Mindez azonban elveszik a szavak rejtett varázsában. Mert ízlelgessük csak azt a gyönyörűséget, hogy országvédelem. Mintha erősen hajazna a nyugdíjak megvédésének aktusára, meg a nyugdíjpénztárak garázdálkodásától való megóvás könnyed bájára, amiből láttuk, mi kerekedett. Jobb lenne felejteni, legális házipálinkába folytani az emlékeket. Meg egyáltalán, ami megvédődött eddig a NER-ben, az minden a köpedelem aljává vált legott. Munkahelyek, oktatás, egészségügy, etc. A szegényeket annyira sikerült megvédeni, hogy éppen már büntetőjogi kategória, ha valaki a templom egere, cincogni minálunk nem komilfó foglalatosság. Így megy ez errefelé, ha valamit megvédenek. Amit el lehet szabni, azt elszabják.

Ilyen rálátásból az ember gyereke nem sok jót vár attól az országvédelmi programtól, amelyben szó lesz majd a kitiltási ügy válaszlépéseiről, amibe bizonyára bele fog remegni az imperialista bagázs, nem lennék most a helyükben. Meg azért sem, mert ez a direktíva arról is gondoskodni szeretne már megint, hogy azt a lóvét, amelyet a saját pénzükből megtermeltek a megszentelt magyar földön, azt hagyják már itt, a Fidesz-zsebekben. Meg ilyeneket terveznek, ami így első ránézésre maga a téboly, de ez a létbeli állapot már egyáltalán nem újdonság. Ilyképp be kell látnunk, hogy Menyhárt Jenő maga volt a vátesz, amikor a szép új világról ordibált hajdan, még messze azelőtt, hogy Orbán kizavarta azokat az oroszokat, akik akkor már rég útra keltek. És most hívja őket édes altatókkal.

„Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, / Egy palackba zárjuk a szellemünk, / Én örülök neki, hogy itt lehetek, / Mert itt tervezik az isteneket. / Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, / Csak előbb lágyan tönkremegyünk, / Te se engem, én se téged, / Minket már a bűn se véd meg./
(Európa Kiadó)