– Nekünk? – értetlenkedett Béla – Utoljára azt az óvodás csoportot láttam, még az enszesek se jöhettek ide. – szúrt oda kicsit, de tényleg csak egy csöppet.

– Ne pofázzon, másszon. Nem hozzánk jön, csak be kell engedni. – magyarázott Erős tizedes.

– Akkor meg ki a rossebhez jön? – értetlenkedett Béla, s amikor a tizedes csak intett egyet felfelé a fejével válaszul, teljesen elcsodálkozott, és nagy gonoszan kérdezte.

– A jóistenhez? – tette fel a képtelenséget, vihogott, de nem tudta zavarba hozni a tizedest, aki csak kitartóan mutogatott a fejével felfelé.

– Még nála is feljebb? – csodálkozott már el Béla, és igenlő bólintást kapott, amire érthetetlen okból kifolyólag úgy elkezdett káromkodni, ahogyan csak az anyósától hallotta, ha nem lett kellően szalagos a fánk.

– Most meg mi baja? Ő nem fogadhat vendéget? – így mondta, ki sem merte ejteni a nevet, csak utalgatott, mint hajdan az elvakultak Jehovára.

– Egy hónapja ülök azon a szaron. Lefagy a tököm, az asszony elhagyott, rohad a lábam, de egy kibaszott embert nem láttam errefelé, se ki, se be. Még a madarak is elkerülnek minket, most meg lukat vágjak, mert így jön hozzá – és fölfelé intett – valaki? Így?

– Konspiráció van. – felelte a tizedes – Minden kilométeren vágnak egy lukat a kollégák, senki nem tudja, melyiken érkezik az egyes számú menekült.

– Milyen egyes számú menekült? Mi ez a baromság? – akadt ki Béla teljesen.

– Így írták a napiparancsban, de nem tudom biztosan, sifrírozva volt. – védekezett a tizedes.

– És még mi a szart sifríroztak? – akadt ki Béla már teljesen.

– Hogy bolgárul fog beszélni, arról ismerjük meg. – válaszolta a tizedes.

– És honnan az anyám valagából tudom, hogy bolgár, orosz vagy másfajta?

– Megadtak egy számot, hogy hívjuk fel azt, azzal beszéljen ez az egyes számú, az majd megérti. – suttogott már a tizedes, de nem lehetett tudni, miért.

– Kié az a szám? – vált érdeklődővé Béla. A tizedes pedig körülnézett a ködökben, az avarban, és utána még halkabban mondta, úgy préselve ki a szavakat az ajkai közt.

– A Dobrev Kláráé. – és körülnézett nagy óvatosan.

– Azé? – intett a fejével Béla, feledve a dühét, mert ez már izgalmas volt nagyon.

– Azé. – suttogta a tizedes – Ha aztán beszél vele, akkor kompromittálva lesz, és az egészet a Fletóra lehet kenni. Mindent, a kerítés átvágását, a migráncsszöktetést, mindent, aztán a stopsorossal lecsukhatják végre.

– Hát, ez kurva jó. – vette suttogóra már Béla is – Perfekt. – mondta, de, hogy miért, azt nem tudta volna megmondani – Aztán honnan ismerjük fel, ha jön? – oktalankodott azért.

– Nem maga mondta, hogy nem jár erre senki sem? – vágott vissza a tizedes.

– Igaz, igaz. – nyugodott meg Béla, de azért értetlenkedett kicsit még – de ha mégis, véletlenül rossz embernek vágjuk azt a lukat?

– Ne izguljon. – sutyorogta a tizedes – Nem lehet eltéveszteni, női ruhában lesz.

– És? – akadt fönn Béla ezen – Mi ebben az érdekes?

– Mert férfi lesz, maga barom. – vált elégedetlenné a tizedes.

– És ezt honnan tudjuk meg ebben a genderes világban? Megfogjuk a tökeit? – gonoszkodott Béla.

– Ne őrüljön meg. Ha jön egy mélyhangú nő, aki bolgárul beszél és szőrös a lába, az lesz az.

– A bolgár nőknek amúgy is szőrös a lába, nyaraltam ott eleget fiatalon. – sóhajtott Béla, és elérzékenyült.

– Maga szerint menekülne ide máma egy bolgár nő? – vitte be a végső érvet a tizedes.

– Igaz. – nyugodott meg Béla – Hát, akkor vágjuk azt a lukat. – de nem bírta ki, és még odaszúrt egyet a felesége miatt, a lefagyott tökei miatt meg a rohadó lába miatt is – Jöhetne ürgebőrve kötve, hogy biztosak lehessünk. – de a tizedes ezt már elengedte a füle mellett.

Dolgoztak, szuszogtak, káromkodtak, tépték a vasat, mígnem elkészült a be-, és kijárat. Végezvén fölmásztak a magaslesre, ami majdnem összedőlt alattuk, így várták az egyes számú menekültet, amikor megcsörrent a vonalas telefon. A tizedes fölvette, vigyázzba vágta magát, úgy hallgatta, és élénken bólogatott, meg értemezett, majd letette a kagylót.

– Na, mi van? – érdeklődött Béla, csak úgy csillogtak a szemei a várakozástól.

– Autóval hozták be. – felelte csalódottan a tizedes, Béla pedig úgy káromkodott, mint az anyósa, de nem úgy, mint amikor nem kellően szalagos a fánk, hanem, ha a csupasz bütykével belerúg a budi sarkába. Úgy.

– Ezzel a lukkal meg mi lesz? – kérdezte aztán, amikor elnyugodott.

– Nem mindegy? – zuhant apátiába a tizedes – Majd benövi a gaz. – és ebben maradtak.

Csodálkozunk ezen, testvérek? Egy percig sem ámulunk, kies országunk számos vidékén vezettek már be a „senkit sem hagyunk az út szélén” című népi rigmus szellemében foganatosított keresztényi intézkedést, sőt, Pécsett még a templomok környékéről is kiűzettek a megalázottak és megnyomorítottak. Mondhatni, ez a bevett szokás.

S bár itt élek már több mint fél évszázada az egyáltalán nem szeretetre méltó szülővárosomban, azt is csak most hallottam – meg nem erősített forrásból -, hogy az itteni éves dzsembori alatt, amit karneválnak neveznek, ezeket az embereket az össznépi hejehuja idejére a helyi börtönben pihentették, hogy ne zavarhassák az ünnepi forgatag fényét. Ilyen elkülönítésre is volt már példa a történelem hosszú folyása alatt.

Ennek mintájára alakítottak már ki például Miskolcon „cigánymentes övezetet” nem is oly rég, mint arra emlékezhetünk, sőt, cigány honfitársainkkal annyi baj van, hogy még az ősellenség Európai Unió is kötelezettségszegési eljárást indít hazánk ellen, mondván, hogy itt minálunk meglehetős a szegregáció. Az is van, ezen kívül azonban még előszeretettel születnek „Csak a szél” szituációk is nemzetvédő honfitársaink jóvoltából, akik amúgy és ezen kívül még a határokon is járőröznek lovuk nyerge alatt puhított hússal.

Ja, a határok. Ezek első számú vezetőnk jóvoltából immár több mint egy éve kapnak kiemelt közfigyelmet híg-, és mélymagyar honfitársaink jóvoltából, mostanában olyannyira, hogy ott a mezőkön és réteken dupla kerítés épül majd az eddigi egysoros helyett. Nem mintha már ezzel a szimplával sem lehetett volna ember alatti sorban tartani az ott tartózkodó nemzetidegen népeket, akik mindent szétkúrnak, fölzabálnak, és még ki tudja mit nem tesznek a sok-sok magyar Völkischer Beobachter szerint.

Hiába, meg köll védeni az ezer éves tiszta, valamint szittya magyar fajt, amely mai felsőbbrendűségének letéteményese a kereszténység, képzettebb honatyák szerint a latin-görög műveltség. Eme kiváltságok oka és indoka a fentebb emlegetett kultúrkör, amelyből a három – föntebb emlegetett – réteg kilóg, akár a hinduizmusban az érinthetetlenek, amely kaszt a félreértések elkerülésére: nagyon alantas, azaz páriaként értelmezhető. Így tán könnyebb fölfogni a róluk való közkeletű gondolkodást.

Nos, hozzájuk képest van a vasárnap misére járó, és talpait egymáshoz érintő magyar Übermensch, már, aki így értékeli, amit az Úr, valamint Orbán Viktor adott néki. A németség használta annak idején a fogalmat, mert úgy vélte, hogy egy nagy-nagy nemzetközi összeesküvés áldozata lett, ez is megvan már nekünk. Ennek a kisebbségi érzésnek a kompenzálására dolgozták ki drága eleink az Übermensch – felsőbbrendű ember – elméletet, mindez pedig olyan tartást és lelkierőt adott számukra, amely képessé tette őket a legelvetemültebb gaztettek elkövetésére is.

Viszont tévedésben tetszenek leledzeni. Az Übermensch – az emberfeletti ember – ugyanis a szifiliszes álmokban ringatózó Nietzsche kulcsfogalma, és az emberfeletti ember nem tévesztendő össze a felsőbbrendű emberrel. Míg a felsőbbrendű – náci – Übermensch neheztelés terméke, aki tétlen és tehetetlen, ezért gyűlöl, és a gyűlölt kisebbrendűségének kikiáltása által érzi magát felsőbbrendűnek. Az emberfeletti Übermensch viszont a múlt embereszményeinek tévedéseit kiküszöbölő új embertípus, egy olyan emberideált testesít meg, amely egyaránt viseli magán az arisztokratikus jegyeket és az ezzel járó nehézségeket. Nietzsche ugyanis a kiválóságot mindig egyfajta áldozatnak tekintette, amit az ember maga hoz meg önként.

Tessenek zongorázni a különbséget, és meghatározni, hol tart kies honunk e sok szenvedést és kiválóságot hozó fogalom, és eszme értelmezésében. Tartok tőle, hogy már megint a rossz oldalon állunk.