A közös öröm oka az volt, hogy Alijev elvtársat immár harmadszor, ezúttal hét évre, s a jelek szerint mindhalálig választották meg a baltás elvtárs hazájának elnökévé, mert jobbat nála nem talált a helyi Népfront. Ennek az Alijevnek a neje az elnökhelyettes ott, és különben is, langymelegen illiberális az egész kóceráj, egyszóval haligali a cuccos.

A mi Medgyessynk azt írta a haverjának szagos, lila tintával, hogy „gratulációját szeretné kifejezni az újraválasztás alkalmából”, mert ez lehetővé teszi, hogy az országos cimbora folytassa „kitűnő és sikeres” munkáját. Sőt, a levél sarkában lévő behajtott kis fülből, amely kamaszlányok titkait őrzi már százezer éve, az is kiderül, hogy Alijev elvtárs a mi III/II-esünk igaz barátja.

Vannak az életben sokat mondó gesztusok, ilyen az is, amikor az ember pofán köpi saját magát. Ugyanis erre a nyalakodásra semmilyen diplomáciai kódex nem kötelezte Medgyessy elvtársat, az tehát vagy szívből, vagy aljas érdekből fakadt. Nehezen hihető, hogy szerelmes lenne ebbe az Ilhamba, következésképp az a vizsgálat tárgya, mi késztethette Medgyessyt arra, hogy levelezzen,

Nem gondolhatjuk, hogy jutalmul a nevére írnának egy kósza olajmezőt ott a messzi vidéken. Mást sem nagyon remélhet jutalomfalatként, így azt mutatja a megfontolás, ezzel az egésszel itthoni céljai lehetnek, ahogyan ekképp Orbán elvtárs lábai elé kucorodott, és odatartotta a hasát kis vakarászásra a gazdinak. Ebből is látszik, hogy ezek a régi vágású kommunisták nagyon jól elvannak az új vezérrel.

Elválik a szar a májától előbb-utóbb, mint azt Szily elvtársnő is példázza. Sőt, esetében az is kiderült, hogy nem a Freud által megénekelt lehengerlő életösztön működött benne, hogy Orbán elvtárs ki ne tekerje a nyakát neki, hanem valami született romlottság dolgozik a csajban, ami neki cikis és nem nekem. Medgyessy is halad a Katinka által kitapodott úton a biztos elkurvulás felé.

Kígyót melengettünk a keblünkön tehát, amíg Fletó ki nem csinálta őt. S mily érdekes, máma Gyurcsány a patás ördög, aki legalább hű önmagához, míg Medgyessy feredőzik a megszépítő messzeségben, közben meg növeszti körmét és fogát. Nem szabad viszont ellanyhulni, mert a mostaniak sem különbek, amit a majálisukon be is bizonyítottak keményen.

Ezen Hiller elvtárs a lufikból áradó héliumtól ellágyulva kijelentette, hogy május elsejétől kezdjük ellenállásnak nevezni az ellenzéket. Ne nevezzük inkább, ez az én javasolásom viszont. Az ellenállók becsületes nevét nem kéne bemocskolni, ők ugyanis akárminek is álltak ellen, a vérük hullajtásával tették, és nem kaptak havi egymilliót attól, akivel szemben ellenálltak.

Ilyen egyszerű ez. Az ellenzék – amely az sem – viszont ellenálló akar lenni, mégis, abban a pillanatban a NER része lett, amikor átvette a nyüves mandátumát, hiába veri itt a nyálát az összes. Már most potenciális Medgyessyk, akik hiába nevezik magukat forradalmárnak vagy partizánnak akár, ugyanúgy vakartatják a hasukat, mint a III/II-es. Így zabál fel Orbán mindent, ne is reménykedjünk másban.

Jogszerűen tiltotta meg a rendőrség, majd pedig a bíróság, hogy Orbán Viktor miniszterelnök háza előtt tüntessenek – így döntött az Alkotmánybíróság. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc háza előtt korábban állhatott a bál, Orbán háza előtt pedig azért tilos gyülekezni, mert „vannak olyan közterületek, ahol a gyülekezési jog gyakorlásának – a speciális körülmények okán – hátrébb kell lépnie. A kérelmezőnek is fel kell mérnie, hogy egy lakóövezetbe szervezte a rendezvényét, amely elsősorban és mindenekelőtt éppen a magán- és családi élet színtere”.

Ez meg a titok felfejtése:

„Ursulának az a nyomasztó érzése támadt, mintha a fia valami betolakodó idegen volna. Már akkor is így érezte, amikor belépett a házba: lármás testőrök csörtettek utána, és fenekestül felforgattak minden szobát, hogy nem fenyeget-e veszély valahol. Aureliano Buendía ezredes nemcsak tűrte ezt, hanem kérlelhetetlen szigorral parancsokat osztogatott, és senkinek sem engedte meg, hogy három méternél közelebb kerüljön hozzá, még Ursulának sem, amíg a kísérete őrszemeket nem állított a ház köré. Rangjelzés nélküli, egyszerű vászon egyenruhát és hosszú szárú, sarkantyús csizmát viselt, amelyet rászáradt vér- és sárfoltok borítottak. Bőrövéről nyitott táskában automata pisztoly lógott, s keze, melyet folytonosan a pisztoly agyán tartott, ugyanazt az éber és elszánt feszültséget mutatta, mint a tekintete. Fején kétoldalt erősen megritkult a haj, s olyan volt, mintha lassú tűz piritotta volna barnára. Arcát kicserzette a Karib-tenger sója, és acélosan kemény lett. A közelgő öregségtől még védte sajátos életereje, amely valahogy összefüggött zsigereinek hidegségével. Magasabb, sápadtabb és csontosabb volt, mint amikor elment, s már kiütköztek rajta a nosztalgia elleni küzdelem első tünetei. Istenem – gondolta magában Ursula rémülten. – Most olyan embernek látszik, aki mindenre képes. Olyan is volt.”
(GGM: Száz év magány)

Egyszerű világ ez.