És továbbá: „Politikai ízlésem, szocializációm és konzervatív értékrendem nem teszi lehetővé, hogy együtt emlékezzem egy olyan emberrel, aki politikai cselekedeteit tekintve a keresztény-konzervatív értékrend szerint sem erkölcsösnek, sem jó ízlésűnek, sem demokratának nem nevezhető.” – Ebben téved a hajdani ideiglenes elnök úr. Orbán Viktor Mihály nem a keresztény-konzervatív értékrend szerint szaralak, hanem általános emberi mércével. Annyi erkölcs sincs benne, mint egy hirdetőoszlopban vagy hóemberben, ez utóbbiaktól elnézést is kérek a hasonlításért.

Viszont érdekes jelenségek zajlanak kies hazánkban. Azok az emberek, akik a rendszerváltáskor hirtelen fölfedezték magukban az addig megbúvó keresztény-konzervatív értékeket, és ettől egycsapásra tiszteletre méltóvá szublimálódtak, mára, mint Herényi is, megtagadják azt, akivel tíz éve még olyan szívesen cseresznyéztek egy tálból. Szép ez a megvilágosodás és bizonyos értelemben becsülendő is, jelen helyzetben azonban annyi haszna van, mint halottnak a csók, és nem feledteti azt a bűnt, hogy a hajóágyú elszabadulásában mekkora szerepet játszottak maguk is.

Orbán Viktor Mihály 1998-ban sem volt jámborabb, mint ma, akinek szeme volt, már akkor látta, mire képes, milyen veszélyeket hordoz, ez azonban éppen Herényit nem akadályozta meg abban, hogy MDF-Fidesz színekben jusson be az országgyűlésbe, és aztán tevőleges részese legyen az ott végrehajtott dúlásnak. Sőt, halkan megjegyzem azt is, amikor párttársa, Dávid Ibolya igazságügy-miniszterként a zsidózásra annyit bírt megjegyezni, hogy nem ért a focihoz, akkor sehol sem volt benne a keresztény-konzervatív úriember, ami ma viszont annyira lobog.

Szóval, szép dolog ez a divat, hogy Orbántól fintorgunk, azt azonban soha nem feledjük, ki engedte büdössé rohadni. Másrészt, mielőtt ezek a keresztény-konzervatív urak a pápához folyamodnának Antall József szentté avatása ügyében, nem árt fénylő csillagukat egy kicsit visszarakni a földre. Aki nem tett egyebet, mint amit abban a helyzetben a történelem sodra kikényszerített belőle, de még azt is sikerült elcsesznie, ne legyünk már naiv hülyék. Hogy máma ilyen világ van Magyarországon, annak Antall rakta le az alapjait, mégpedig több módon.

Soha nem feledem, újságírói szempontból milyen fájdalmasan sűrű időszak volt az, amikor az ember naponta irkálhatott gyárak, üzemek, téeszek szétrohadásáról, a máig tartó mutyik kezdetéről, pedig nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Meg az uram-bátyám világ sarjadzásáról is mesélhetnék, de csak egy szimbolikus történetet rakok most ide. Egy hadgyakorlat VIP páholyában ücsörögtem, mint tudósító, és a frissen kinevezett Raffay államtitkár bemutatkozáskor úgy csattogtatta a bokáját, mint Noszty Feri. Már abból látszott, hogy ennek jó vége nem lesz.

Kultúrharc már akkor is volt, apák és fiúk, népiesek és urbánusok, mintha a Nyugat korába csöppentünk volna vissza. Csudálatos események televízióban, rádióban, megfejelve Pálfy G. István Híradóival és A Hétjeivel. Ráadásként Csurka meg Torgyán, nem részletezem. Viszont hozzájuk képest kellett jobbra tolódnia Orbánnak, hogy hatalomra jusson, és ez legyen belőle, ami ma itt van nekünk. Abban az időben Orbán még narancsokat görgetett a parlamentben és térdre csuhásozott, valamint éppen Antall segedelmével nem süllyedt el a történelem pöcegödrében a székházmutyi kapcsán.

Emlékeztetőül: 1992 áprilisában egy titkos kormányrendelet több ingatlant, köztük a Váci utca 38. alatti volt Tiszti Kaszinót adta oda a kormányon lévő MDF-nek és az ellenzéki Fidesznek közös pártszékházként. A két párt 1992 szeptemberében előszerződést kötött az épületek eladásáról az MKB bankkal, és meg is kapták a vételár kilencven százalékát. Ekkor egy kis kivárás után, amely idő alatt a parlament gyorsan még az áfamentességet is megszavazta az ilyen ügyletekre, 1993. január 11-én megkötötték a végleges szerződést.

Ezen a napon egy olyan szerződés íródott alá, ami gyakorlatilag kiütötte a Fidesz kezéből az 1994-es kormányzást, repedéseket okozott a tagság/szimpatizánsok és a pártvezetés közötti bizalomban, ugyanakkor megalapozta a párt gazdasági hátterét úgy, hogy túlélték az ellenzéki létet, és 1998-ra fel tudták építeni magukat a kormányzásra. És mellesleg például Orbán Viktor apjának kezébe tudta juttatni a gánti bányát. – Ma pedig már látjuk, hol tartunk, ugye, Herényi úr. Tudnék még ilyen mókás dolgokat mesélni abból a korból, de minek.

Felhorgadásom nem annak szól – hogy tisztába tegyük -, mert Herényi Károly köpedelemnek tarja Orbán Viktor Mihályt. Ebben közöttünk vita nincs, csupán arra óhajtottam rávilágítani, mennyire késő a bánat, amikor éppen ő is, ha nem is tevőlegesen, de jóváhagyólag részese volt a nyakunkba szakadt veszedelemnek. Pár napja már elmeséltem itt, hogy bennem zéró tolerancia működik, és vannak megbocsáthatatlan bűnök. Az Orbánnal való bármilyen jelen-, és múltbéli együttműködés pedig az. Így hát, kereshetik ezek az urak az elkúrt szüzességüket, az meg soha nem lesz. Sajnálom.

Úri passzióból? Játszásilag? Csakmerthogy? Ugyan már, királylány!

Mindenesetre miniszterelnök úr tegnap elandalodott, úgymond. Melankolikus hangulatba süppedt, kürtjét a sarokba állította, úgy elmélkedett el a világ folyásán, amely mindig próbára teszi őtet. Vagy megundorodott a vérszagtól, vagy épp cselez jó láblabdáshoz méltón, esetleg az ő Morellje elmérte az adagot.

Oly képet vágott hát, mint a végképp leépült Ferenc Jóska, vagy a megfáradt debilis és ágyba vizelő nagypapa, aki már tényleg túl van minden jón és rosszon, és a megváltó vég előtt már csak egyetlen dologra kíváncsi. Miniszterelnök urunk épp ilyesmire az ő halálos ágyán:

„A részvétel a magyar nemzet állapotáról és minőségéről szól, hogy valóban egy közösséget alkotnak a magyarok, vagy csak össze vagyunk hajigálva.”

Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy össze vagyunk hajigálva. Sőt, szét. És tudja mi a legszebb az egész idilli képben? Hogy épp miniszterelnök úr volt az a kantáros fiatalember a homokozóban, aki az összes lapátot, kisvödröt meg kisdömpert úgy szanaszét baszta, hogy az óvó néni sírógörcsöt kapott.

Én úgy alapvetőleg egy lusta dög vagyok. Ennek ellenére nem voltam rest jegyzetelni – ezt utálom a leginkább –, és kiplajbászoltam Bödőcs Tibor szavait, amely ugyan csak műsorajánló, ellenben mutatja a homokozó állapotját, miután miniszterelnök úr odaszart a sarokba. Ezt tetszik kínálni most imádott nemzetének:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Miniszterelnök úr ábrándozik, ámde nem találja a fekete lyukban az apró embert, aki elemlámpával keresi a biztosítékot. Fölhívnám azonban a kantáros fiatalúr becses figyelmét néhány egészen apró momentumra, amely tevőlegesen járult hozzá ahhoz, hogy össze legyünk hajigálva.

Ismeretesek tán az alábbi vezérmotívumok, mint a haza nem lehet ellenzékben, a baloldal ráront a nemzetére, egynéhány jól kifejlett hazaárulózás, ilyenek. Tovább is van, mondjam még? Pármillió nyugdíjas, pármillió szegény, néhány százezer cigány a Flórin kívül.

Soroljam még? Fölösleges, mert egy jól kifejlett entrópia kutyafasza ehhöz képest, ami keletkezett hat év alatt pitypalattyos hazánkban. Össze vagyunk hajigálva, bizony. Ám az én szívem kegyes, és mutatok példákat, hogy miért vagyunk elveszve, azt hiszem.

Hogy régebbre ne menjünk vissza: 1944. március 19-e, mikortól is vendégül láttuk a német elvtársakat, és Adolf Eichmann úrnak, valamint a jámbor Gestapónak még csak az ujjaival sem kellett malmoznia, mert közösséget alkotott a nemzet már akkor is.

Komoly feljelentések, géppel írva. Házmesterek, szomszédok, munkatársak vitették a magyart vonatozni, hogy aztán pár év múlva az ÁVH-nak se legyen túl sok dolga ilyen téren. Ilyen lélekállapotból köllött volna kilavírozni az országot, és voltaképp efelé tartunk újra és megint. Össze vagyunk hajigálva, és ölég szar állapotban van a homokozó.

Ismerős ez? „Ha ma megnézünk egy vidéki MDF-es társaságot, azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rossz közérzettel távozik az ember egy-egy összejövetelről.” Ezt miniszterelnök úr mondta boldogult úrfikorában, és most, hogy vénségre jutott, az országa van így. Nagyon rossz közérzettel távoznak belőle az emberek.

„…Befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik…”

Most azon panaszolkodnak az uniós a széplelkek, hogy ahol a magyar miniszterelnök megérzi a hatalmi vákuumot – lyukat észlel úgymond -, oda egyből benyomul. Ez történik most Európában, ahol ez a drága ember a véleményvezér szerepére pályázik.

Úgy mondják ezt nekünk, akik már a kezdetek óta élünk vele egy háztartásban, mintha valami nóvum lenne, pedig elég lett volna minderről továbbképzésre járni Torgyán Paprikajánoshoz, vagy Dávid Nemértekafutballhoz.

Most éppen Merkel nem jön mihozzánk, mert Orbán a zongorával vacakol. Ott tart immár a rózsás viszony, hogy a kancellárnak nehéz lett volna eladnia Németországban, hogy miért jön vendégségbe az „ősellenségéhez”. Berlinben ugyanis súlyos aggodalmat vált ki, hogy Orbán egy amúgy is kényes időszakban újabb árkokat ás az EU-n belül.

Ha mindehhez hozzátesszük a degenerált Sancho Panza, a külügyminiszterként eufemizált Szijártó egyre inkább ámokfutássá váló fungálását, akkor a kör teljesen bezárul, és újólag vissza kell utalnunk Váncsa jósdájához, mert most is épp ez van:

„…Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő…”

Hogy mért tartunk itt, az megér egy miatyánkot legalább. Orbán szemére vetik minduntalan, hogy folyamatosan váltogatja a színeit, akárha kaméleon, holott, lófaszt, mama, hogy a másik klasszikust, Gyurcsányt idézzük.

Orbán egyáltalán nem váltogatja a színeit, ő csak lukakat lát, amelyekbe benyomulva kielégítheti hatalmi tébolyát. Semmi egyébről nincsen itten szó. 1994-ben kezdődött ez a lukra futás, amikor az MDF földbe lett döngölve, a hullájára pedig pirosló arccal és piros zászlókkal hágott fel aviktor.

Olyannyira, hogy 1995-től már Fidesz – Magyar Polgári Párt lett a kiscserkészek friss neve. Rövid uralkodás után 2002-ben vereséget szenvedett, persze előtte még ez volt: „Az pedig, hogy a kisgazdákkal egy koalícióban legyünk, a legrosszabb álmainkban se kerüljön elő.” Torgyán azóta is árulja a cseresznyét Chilében.

Újabb lukat észlelve a vereség után jött az „Egy a tábor, egy a zászló”, meg a polgári körök, amelyből, mint fatörzsből gyönge ága, kisarjadzott a Jobbik névre hallgató elsőáldozós alakulat. Ez újabb olyan vákuumot generált, amelyet be kölött foltozni sürgősen.

Forduljunk ismét Váncsához bizalommal, aki az új lukbetömés ámokfutását, a fordulat aljasságát ekképp ábrázolta: „Finom úriember ilyet nem tesz…hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott…”

Valahol ezen a tájékon jár most szeretett vezérünk, és az Unió bambán néz ki a fejéből, hogy ilyen frappáns képzavart illesszünk a dolgozatba. Ők még nem tudják, amit mi már nagyon rég, hogy ez csak egy nyamvadt futballista. Azok szoktak lukra futkosni. Illetve módosítok: lehetett volna futballista, vagy lehetett volna ember. Lehetett volna, mégsem az lett.

Amióta Szabó Lőrinc szerelmetes költeményéből citált a Terror Háza avatásakor, azóta tudjuk, hogy minden előfordulhat. A dakota igazságok ideje is lejárt, ilyképp Szolnok sem Thermopüla, meg különben sem így szól a dolog, ezt már minden ötödikes tudja.

Ahogyan a szöveg kiüresedett, amint átadta a helyét a csatakiáltásoknak, akképp fogytak el a szimbólumok is. Hol van már a friss lehelet, amellyel a rendszerváltás hajnalán narancsot pakoltak az országgyűlés asztalaira, hogy véletlenül az gurultában szavazzon. Sehol.

Ezen túl az utolsó szimbólum, amellyel dolgozni tudott a Fidesz, a korona úsztatása volt, amely gesztusból – lett légyen bármilyen távol az időben – egyenesen következett, következik az, amit most szenvedünk el. A gesztusok nem hazudnak.

Mint ahogyan jelzés értékű volt az is, ahogyan taktikai megfontolásokból sajátították ki a kokárdát, amely alkalmatosság akkora maflást kapott, hogy jobb érzésű ellenzéki ember föl nem teszi azóta, legyen akármekkora idus is a levegőben.

Így kopott el minden. 1989-ben még az összes valamire való párt valamilyen szémeiont (ez de szép) használt, általa határozta meg magát. Ott volt a narancs, az MDF tulipánja, az MSZP szegfűje és az SZDSZ madara. Ezek mögé föl lehetett sorakozni, gesztus-szerűen használni. Közösségteremtő ereje volt mindahánynak.

MDF és SZDSZ nincs, narancsról már senki sem beszél, az MSZP meg már nőnapkor sem osztogatta a szegfűt, mivelhogy tetszhalott állapotban leledzik. Az új alakulatoknak már eszébe sem jut ilyen apróságokkal törődni, a politika személytelenné és gépiessé vált, nem véletlenül szólítja meg oly nehezen a polgárokat.

Pedig nekik valami elemi ösztön folytán szükségük van valamire, ami mögé oda lehet állni. Egy szimbólumra, amely jelzi az együvé tartozást, vagy ha azt nem, a szolidaritást legalább. Úgy látszik, sapiensi igény ez, a történelem csurig van zászlókkal, címerekkel, egyenruhákkal.

És a mai civilek is bizonyítják ezt. Az egész a netadós tüntetéskor kezdődött, amikor a fél ország tartotta magasba a világító mobilt. Amilyen felemelő és a hatalom számára félelemteljes volt ez akkor, úgy enyészett el egycsapásra.

De azóta is, sorban: fekete ruha, kockás ing, kockárda, esernyő, s ki tudja még mi minden, amelyek a pillanat ihletésében megszülettek, és hunynak ki sorra. Kellene már egy ellenzéki Habony. Neki nem kéne ötletelni, hülye plakátokon gondolkozni, csak kihasználni az istenadta nép spontaneitásában megbúvó teremtő erőit.

Ha van recept a jelenlegi rezsimet leváltani, akkor ez a közösségteremtő akarat az. Végtére be kell látni, nagyobb hatalom ez bármilyen szónál. Programokat adni és okosakat mondani lehet, csak terméketlen. Most, hogy a Fidesz kiüresedett, adott a lehetőség, hogy a tömeg képileg fölébe kerekedjen legalább. És ez nem kevés.

Egyébiránt most vagyunk tanúi egy új szimbólum születésének megint. Amióta a nénit a Kossuth téren vegzálták, és elvették a virágait, azóta áll sorba boldog, boldogtalan nárciszért, egymásnak adják, visszateszik, hogy mindenki megvehesse. A nárcisz kezd az elnyomatás és megaláztatás elleni kiállás szimbólumává válni. Ha most alapítanék pártot, ezt emelném a címerembe.