Így és ezért fütyölt Béla és a rigó a kocsma udvarán, mint egy különös kórus, mikor is egyszer csak elhallgatott a madár, kukkot nem szólt már, és, amikor Béla kérdőn és rovón nézett rá, mi a rosseb van komám kiegészítendő tekintettel, a pimasz szárnyas csőrével a Napra bökött, ami magasan reszketett az ég tetején, és pöckösen kijelentette, kinyilvánította, hogy a pitymallat már oda, amikor neki előírt kötelessége, feladata dalolni. Igen sajnálja, de a megfontolás azt követeli, hogy most hallgasson, és csöndben dicsérje az urat, mintegy belülről, meditálva kifelé. Föl is vett valami lótuszülést, a vézna lábai, akárha drótok, úgy tekeredtek össze, csavarodtak, ficamodtak, és Béla nevetett is volna nagyon ennek a kivagyinak a pufók arcán. De akkor jött a szél, lesuhogott pörögve, és fölkapta a rőt avart mind, és Bélát, őt a fenekénél emelte el, így indult meg vele a csillagok felé.

Felkavart a rossz szél, gondolta Béla, fölkapott engem, mint másokat áprilisi estén. Így emelkedett tárt karokkal, így aprult el minden ott lent, lett térkép, és nem erdő meg füttyös gyümölcsös, hanem vasút és gyárüzem. Forgott Béla tárt karokkal, lobogott a gatyája, szállongott a rőzse haja, még csak kalimpálnia sem kellett, úgy lebegett, s ekkor balról, erre jól emlékezett aztán, egy nő ereszkedett mellé még magasabbról, kalapkában, csámpás cipőben, esernyővel igazgatva a repülését, és Béla megismerte, köszöntötte illőn, ahogy tőle telt, hogy csókolom a kezét Mary naccsád, jöjjön, táncoljunk együtt a fúvásban, nyújtotta felé a lobogó karját. És Mary elfogadta azt, kettőt flikkantott az ernyőjével, és Béla mellett volt máris, és csimpaszkodott karolt belé, mintha sétálgattak volna az aranyló alkonyatban, viszont most dél volt, hogy ne legyen annyira giccses azért.

Ingott, lengett, nem suhant a mátkapár egymásba karolva, Mary kormányzott az ernyővel de nem nevetett, nem beszélt, csak csimpaszkodott Bélába, és nézett alá a világra, ahonnan párologtak fel a színek, a plakátok kékje, süldő lányok rózsaszín sóhajtása, a misebor vörösse, és a lélek aranya. Így gőzölgött a falu a feledésbe, szakadtak fel a sóhajok, egészen Maryig, aki kereste gombszemével, kutatta tekintetével és az összes lelkével, hol a legnagyobb a baj, hol a kiáltás, de csak mindenünnen ugyanaz szállt felé, egyforma monotonul a szenvedés és a gyalázat. Nem volt egy, aki kitűnt volna, hogy neki a legrosszabb, és nem azért, mert a versenyt lefújták már, hanem, csak féltávnál volt a mezőny, így iramlottak örök éjben, és nem a kivilágított nappalok. Banks úr már rég meghalt, így Mary följebb vitte Bélát a karjával a hóna alatt, keresni azt az egyet, aki megérdemli őt.

Szálltak nagyon, röpülőknek integettek, ablakhoz tapadt utasoknak a magasban, annyira térkép lett a táj, hogy az erdők pacák lettek, ezüst csík a déli kerítés, kék pöttyök a plakátok, teleszórva velük minden, gőzölgött belőlük a gyűlölet, hogy Mary beleborzongott, érezte Béla a remegést a karján. És röpülő ért melléjük, ott, abban nagyhasú ember gombolt ingnyakkal, üveges szemmel újságot tartva, és olyan iramban jött az a gép, hogy Mary alig is tudott az ernyőjével kitérni, és eltűnt az a gép, Mary pedig megpihent, ráült a visszamaradott kondenzcsíkra maga mellé vonva Bélát, és szomorú volt a szeme, kezével élesen csíkot húzott a torka előtt, mutatva a véget, hogy befejezte. Mátkakezét kivonta Béla karjából, mézes csókot lehelve rá ellebegett, hogy itt neki dolga nincs, vagy meghaladja az erejét.

Bélát pedig ringatózva bocsátotta alá a szél, az erdőpacákból lombok lettek lassan, a szalagokból patakok, a kockákból házak, az ablakokból szempillák, az idillből gyalázat. Ingott lefelé Béla, lebegett már a közmunkások feje fölött, és a népek, a kajla népek, a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek, az olajos hajúak és a protkósok hada látva ezt térdre rogytak mind az összes emberek, vetették a keresztet, mondták a miatyánkot, a sekrestyés rohant a bádogbánoshoz, hogy ím, eljött újra, félreverte a harangot, amint Béla imbolygott lefelé második és végső megváltóként. Kipakolt a körhintás, a céllövöldés és a lacikonyhás, bucsu lett hirtelenül, dicsérve az urat, és így lebegve alá értette meg Mary döntését Béla, hogy tovaszállt, olyan vidékre, ahol van még remény, mert ezek menthetetlenek. Béla zökkenve ért földet a kocsma udvarán, a rigó csak intett neki, a fa éppenhogy bólintott, de csodálkozva látta Béla, hogy míg odavolt, a színek tényleg eltűntek, s visszavonhatatlanul.

Tanerő ő itt, a környékünkön a kerítésen belül, és a KLIK elvarázsolt szoftverje, amelyről már volt szerencsénk dalolni, és amely az ország pedagógusainak nagy részétől, távhőszolgáltatóktól miegyebektől megvonja a fizetést, neki, a kiválasztottnak duplán utal. Ezzel dönti bohózatba önmagát.

„Van úgy, hogy nem jön fizetés és útiköltség-térítés, de most például már az elmúlt két hónapban én egy-egy fizetéssel többet kapok. Utalom vissza a saját költségemen, mert rendes vagyok, és másképp nem tudják korrigálni a hibát” – Ezt meséli Horváthné Oláh Mária makói tanárnő.

És hogy, hogysem, véletlenül pont ő a mostani esernyős, kockás inges tiltakozások egyik vezéralakja, aki januárban elsőként csatlakozott a miskolci tanárok felhívásához, és írt maga is nyílt levelet a közoktatásban uralkodó állapotokról.

Senki ne mondja tehát, hogy a KLIK nevű dinoszaurusz szemét. Ő nem ilyen, ellenben teljesen életképtelen, már csak azt a rohadt aszteroidát várja, amely véget vet értelmetlen szenvedéseinek. Ám addig is működik, igyekszik életjeleket mutatni.

Szerencsétlen Balog tiszteletlenes mímelteti ezt vele, arról azonban – vagy mert ő születésétől fogva ilyen, vagy csak a NER áldotta meg, mindegy is – nem tehet, hogy lukra tologatja azt a biciklit minduntalan. Ez az aktus az amerikai fotballban áldásos, miniszterként töketlenséget, netán, ami valószínűbb, geciséget mutat, ha már a főnöke az.

Vannak nekem tudományos diákolimpikonjaim, ihaj. Így vélekedett az emberminiszter: mutogassuk hát őket hófehér blúzocskában a szentélyünkből, amely ez esetben nem a Pancho Aréna, hanem az országnak háza, s lőn. Viszont pofázni, azt nem nagyon kellett volna, de nem bírta megállni ez a rosszember.

Aszonta: “Ezek a fiatalok magyar iskolában tanulnak, és a világ élvonalában vannak. Ide mindenki fehér ingben jött, de nem az ing számít, hanem a teljesítmény”. És ezt nagyon nem kellett volna magunk közt szólván. Azóta száll rá az átok a kockás ingesektől, és ez nem divatszakmai kérdés immár. Viszont, hogy ő egy dinó, és nem is raptor, hanem a szerencsétlenebb sauropodák közül való, az bizonyos. Várja a becsapódást, de addig is működik.

És van neki hozzá pofája. Ebben az időben, amikor a normálisabbja – bár ilyen nem nagyon akad a fajtájában – fülét, farkát behúzva sunyít, ő megnyit egy újabb pofonládát. Bejelenti, hogy a magyar kormány a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház magyar gyülekezeteinek egymilliárd forint támogatást irányoz elő.

Előirányozta. A demagógiának azt a fajtáját még senki nem találta ki, hogy ebből hány mázsa krétát, uszkve hány guriga klozettpapírt lehetett volna vásárolni a magyar nebulóknak, tegyük tehát meg ezt most. Amúgy a KLIK tizenhét milliárdos hiányt ügyeskedett össze röpke és illetlen élete alatt, de ez senkit sem érdekel.

Mondom néktek hát: az EMMI bácsi és KLIK néni félrekeféléséből megszületett lelenc, ez a Klik Emmi nem egy életre való teremtés. Lányos zavarában söpröget meg dudorászik, magának való imbecillis fajta. És senki ne mondja, hogy jó, mégis csak a miénk. Rossebeket.