Nagypapának lenni nagyszerű dolog lehet. Ahogyan az ember kebelén ott szuszog és nyüszkölődik a kisded a keresztelő után, akkor elönti Isten bárányának szívét valami melegség. Ilyen élményekkel gazdagodott Orbán Viktor a napokban, és nem volt olyan szerencsénk, hogy megmaradt volna ebben a kegyelmi állapotban, rágyújtott volna egy pipára a teraszon veresbort szopogatva, vagy valami ilyesmi.

Aki örökös miniszterelnök, az örökös miniszterelnök, ez olyan átok, amiből képtelenség kikecmeregni. Zárójelben fölhívnánk a keresztelést végző pap bácsit, mindezek után legyen résen, és vigyázó szemeit Iványi Gáborra vesse. Tudnia kell, miért. No, mindegy – nekem legalábbis -, viszont amidőn a nagypapa visszavedlett miniszterelnökké, legott eliramlott Krynicába egy kicsit visegrádozni.

Nos, innen jöttek a bajok, mert meg is szólalt, amely őnála az utóbbi években már semmi jót nem jelent. Most azt találta delirálni, hogy az európai álom Nyugat-Európából Közép-Európába költözött. Továbbá: az európai politikusok egy nemzedékének volt egy titkos álma, amely szerint az Európai Unióval el lehet érni azt, hogy a tagállamok elfelejtsék nemzeti és vallási identitásukat, meggyengüljön a történelmi identitásuk, és mindezt egy európai identitás váltsa fel. (Csupa egy kibaszott identitás ez a rohadt élet.)

Az ilyen kijelentések miatt sorolta őt Zeid Raad al-Husszein ENSZ főbiztos meglehetősen illetlen társaságba, kijelentve a nagypapáról és cimboráiról: „Eltérő módon, de mindannyian arra vágynak, hogy olyan tiszta és csodálatos formában támasszák fel a múltat, amelyben a napsütötte mezőket a nemzetiségi vagy vallási alapon egységbe tömörült népek lakják, ami ebben a formában valószínűleg soha nem volt igaz. Ez fikció, az ilyen leegyszerűsítő és féligazságokat használó vezetők pedig az aggódó emberekben szunnyadó félelmet táplálják.”

Egyébiránt éppen a prime minister születésekor, amikor különös módon álltak az égen a csillagok, más embereknek is voltak álmaik. Pédául: „…A mai és holnapi nehézségeket ugyan még le kell küzdenünk, de nekem már van egy álmom, amely mélyen gyökerezik a nagy amerikai álomban. Van egy álmom: egy nap ez a nemzet fölkel, és méltó lesz régi hitvallásához: az pedig magától értetődő, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett…”
(1963. augusztus 28. – Martin Luther King)

Aztán mára meg ide jutottunk. Mert további álomképekről is beszámolt ez a jóember, mármint OV, és arról elmélkedett, hogy húsz éve azt mondták a fiataloknak Európában, ha rendesen járnak iskolába, tanulnak, tiszteletben tartják a törvényeket és szorgalmasan dolgoznak, előrébb jutnak, teljesebb lesz az életük, mint a szüleiké. A legtöbb régi uniós tagállamban azonban ma már a fiatalok kinevetnének, ha ezt mondanánk nekik. – Így vélekedett.

És milyen igaza van. Őrajta is hangosan röhög az a párszázezer fiatal, aki Londonba indult megkeresni az álmokat, amelyeket Orbán és kiszolgáló személyzete jó alaposan eldugott itt, Közép-Európában, viszont ezek szerint csak kutakodni kell a víziók után. Ám ezek a mai fiatalok, ezek semmire sem valók, nem keresgélnek a ládafiában, hanem menne, ki merre lát. Egy dologban viszont nem tévedett ez a mi vajákosunk, a kebelén aldogáló kisunoka az nem megy innen sehová. Itthon van már ő ebben a világban, amit a papi összegrundolt neki.

A csillagokból indul ki, meg az ősrobbanásból, és egészen váratlan helyeken képes kilukadni. Legutóbb például Endehuannáról mesélt, hogy megértsük a magfúziót, de ugyanolyan természetességgel ábrándozik a légben illó orgonáról, vagy egy biciklin mutatja be, hogyan lassul le az idő fénysebességnél. Túlfejlett Öveges professzor ő a mai kisemberek jódógára, akik viszont nem nézik őtet, mert vasárnap esténként máshol járnak.

Nem is róla akarok azonban misét írni, viszont, ha már szóba került, utána kellett nézni ennek az Enheduannának, hogy okosan a seggemben legyen a fejem. Azt lehet kihüvelyezni róla, hogy Enheduanna hercegnő, a holdisten főpapnője volt az első néven nevezhető költő a Föld kerekén, és nem én. (A francba.) Ötezer éve feküdt be a szövegeknek.

Máma Iraknak híják a régi sumér helyet, ahol ez a némber éldegélt, Neil szerint éppen most, mert az a trágya ötezer év semmit nem jelent, és, ha belegondolunk, igaza van a csillagdásnak. Apró pöttyek vagyunk egy porszemen, ha mást nem is, de ezt igazán megtalálhatjuk vasárnap esténként a dobozban. Ehhöz képest némely emberek kurva fontosnak érzik magukat.

Nézzük ezt a szöveget, amelyet valamely fidesznyik böfögött, és azt hitte, hogy ő kurva okos, meg jófej: „Amikor az elmúlt egy évet kell értékelni, akkor nemcsak a gazdasági mutatókat kell nézni, hanem az emberek véleményét is. Ez az elmúlt egy évben megosztó dolog lett, nem sikerült meggyőzni az embereket, hogy ez egy sikeres intézkedés.”

Én nem tudom, hogy mi baj lehet velem. Enheduanna érdekel, az elébbi szöveg nem. Nincsen neki tartása, veleje, érce. Semmije sincsen neki, csakcsupán a sóhajtás, hogy szavazz rám, de ezt is elbassza. És mindeközben ráébredetem arra, hogy nem vagyok én evilágra való, vagy a világ nem való énbelém.

Júlia Hajgató Jávor testvérem tett közzé valamit, ami igazolja, hogy nem vagyok teljesen hülye. Tőle idézem: „Ha egy embernek utcaseprő a munkája, akkor úgy seperjen utakat, ahogy Michelangelo festett, ahogy Beethoven komponált, vagy ahogy Shakespeare írt verseket. Olyan jól seperje az utakat, hogy a mennynek és a földnek minden lakója megálljon egy percre s azt mondja, ím, itt élt egy nagyszerű utcaseprő, aki jól végezte a munkáját.
(Dr. Martin Luther King Jr.)

Ha érted, mit akarok elmesélni, akkor jó. Ha nem, rásegítek:

„Fülelt a csend – egyet ütött./ Fölkereshetnéd ifjúságod;/ nyirkos cementfalak között/ képzelhetsz egy kis szabadságot -/ gondoltam. S hát amint fölállok,/ a csillagok, a Göncölök/ úgy fénylenek fönt, mint a rácsok/ a hallgatag cella fölött./ Hallottam sírni a vasat,/ hallottam az esőt nevetni./ Láttam, hogy a múlt meghasadt/ s csak képzetet lehet feledni;/ s hogy nem tudok mást, mint szeretni,/ görnyedve terheim alatt -/ minek is kell fegyvert veretni/ belőled, arany öntudat!/ Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, apja,/ ki tudja, hogy az életet/ halálra ráadásul kapja/ s mint talált tárgyat visszaadja/ bármikor – ezért őrzi meg,/ ki nem istene és nem papja/ se magának, sem senkinek.”
(J. A. : Eszmélet)