A testületi üléseken az ártó szellemek, a hazaáruló negatívság elhallgattatása érdekében gyertyákat égetnek, ha pediglen a haza és Aba üdvét, a mimagyarok gyarapodását és szaporodását elősegítő döntések születnek, tibeti hangtálakat szólaltatnak meg, hogy a rezgések, a szívet remegtető hullámok koronázzák meg a jól végzett munkát, hogy végezetül csak annyit kelljen sóhajtani, megazisten, és kerek lesz a világ visszavonhatatlanul. Szépen kérem a tisztelt közönséget, emiatt ne röhögje ki a megvilágosodottat, mert csöppet sem különbözik más nagyjainktól. Elég csak Kásler miniszter elborult ezotériájára vagy Matolcsy pöttyös valagára gondolni, máris kitetszik, hogy polgármester elvtárs csak beleállt a fő sodorba, aztán így járt.

Mindenki a maga módján üdvözül, mindenki másképp nyalja a segget. Kifogásunk, ha lehet, annyi csak, mint Ursulának Marqueznél, aki is azt vágta az ura, bizonyos José Arcadio Buendia fejéhez, ha meg kell őrülnöd, őrülj meg magadnak, de ő sem ment semmire az intelemmel. Ha hallja a hangot a fejében az ember, akkor cselekedni kell. Miniszterügynök elvtárs is épp tegnap ajánlotta magát a jóisten oltalmába, mert rájött a történelmi gyorsfosás, ami helyzetben a delikvens kényszerítve érzi magát, hogy túlvilági hatalmakhoz folyamodjon. Az eposzok is így kezdődnek, a zárt osztály is, egy ország szétrohadása pedig itt fejeződik be. Ehhez képest az abai muri csupán babazsúr, viszont lakmusz, már kékül-zöldül, mint a tévében összevert képviselők feje.

Ilyen túlvilági hókuszpókuszokat nem lehet felkészületlenül celebrálni azonban, mert bár a nagyközönség elalél a mérhetetlen misztériumoktól, következésképp összeszarja magát, úgy szavaz az istenek földi helytartójára, ámde az aktus után magára zárja a kamra ajtaját, és boszorkányságot emleget, aminek rossz vége is lehet. Ha polgármester úr az ellenszegülő képviselőket ártó szellemnek érzi, akkor, ha hű maradna a kereszténydemokrácia ideájához, a Malleus maleficarumot tanulmányozta volna, hogy kiismerje az eltévelyedetteket, és felvehesse velük a harcot a máglyák segítségével. Különös tekintettel arra, hogy a boszorkányság eme középkori szakirodalma még Himmler elvtársat is különösképp érdekelte, így ebből is látszik, mindennek megvan a maga előzménye.

Ha és azonban az ember felkészületlenül megy a csatába, abból jó dolgok soha nem sülnek ki. Miképp láthatjuk is, hogy polgármester elvtárs elveszett a felsőbb hatalmak kiismerhetetlen útvesztőjében, összevissza rendeli a szertartás kellékeit, amelyek ebben a formában nemhogy nem kompatibilisek egymással, hanem még nem is rendeltetésszerűek, következésképp áldásos hatásuk erősen megkérdőjelezhető. A gyertya a keresztény szimbolikában nem a gonosz űzésére szolgál, hanem Krisztus jelképe, ezen kívül a katolikus templomokban a szentháromságot testesíti meg és az örök életet is megjeleníti. A tibeti hangtálat pedig nem gongként, mintegy győzelmi jelentésként kongatjuk meg, hanem ennek hangjai jelentik a meditáció kezdetét, ahogy átjárják az elernyedő testet.

Lehet kurválkodni a hittel tehát, mint az divatos Neriában, főleg, hogy a célközönség affinitása csak az ájtatosságig terjed, a hamis pátoszig. És milyen szép is az, amikor minderről én, az ateista mesélek a tömjéntől bódultaknak, bár, felteszem, a magam módján még így is több bennem a hit, mint akármelyik pénzéhes cifra püspökben, ami felettébb szomorú. Nem nekem, az országnak. Mindez azonban csak mellékszál, mert ebből az egész történetből az vonható le, hogy lehet, az abai polgármester egy egyszerű, ostoba fajankó, vagy esetleg megborult tudatú organizmus, de, hogy az ország erkölcsi, hitbéli, szellembéli állapotának mintapéldánya, az biztos, és meglehetősen elkeserítő. Nincsen ezeknek semmi gyökere. Cirkuszaik vannak, handabandázásaik, és rántják magukkal a népeket a kilátástalan sötétbe le. – Meneküljetek szerintem.

Marcona alakokkal volt körülvéve, és én ilyet addig csak filmekben láttam, mert az előtte való időkben Lázár Jánoshoz nem igazán lehetett hozzáférni, ugye. Megkérdeztem a köztársasági elnököt, mit tennének ezek az alakok, ha, mondjuk, a belső zsebembe nyúlnék hirtelen.

Azt hiszem, lelőnének. – Ezt válaszolta, és hüledezésemet látva nem mosolygott már, hanem vigyorgott. De annyira új volt a világ, hogy találkozva vele megkérdezte, hogy mivel ő az öregebb, tegeződhetünk-e? Hát, mondom neki, egye rosseb, és ebben maradtunk.

Nem vittem magammal joghurtot a találkozóra, mint az a férfi, aki a minap Rogán Antalt kívánta megtisztelni a tejtermékkel, de, mint utóbb kiderült, kizárólag gazdasági megfontolásokból. Semmiféle terrorista szándék nem volt őbenne, hiszen nem migráncs, hanem igaz magyar hazafi.

Jó pályán mozgott, ha úgy vesszük, Orbán Viktor közelébe se jutott volna, ő ugyanis már rég meghúzta Aureliano Buendia ezredes bűvös körét, amelybe senki emberfia be nem léphetett. Ez Marqueznél csak három méter volt, a mi fiunknál az egész ország tartozik bele.

Tapasztalhatja ezt Büki úr is, aki már évek óta próbál legalább a miniszterelnök utcájába eljutni egy csöppet tüntetgetni, és nem sikerül neki. Legutóbb már azt mondta, hogy ő csak csöndesen álldogálna ott, még csak nem is suttogna, de ezt sem szabad.

Nem úgy, mint annak idején a Gyurcsányénál, ahol akkora palávert csaptak – nem a civilek, hanem jámbor Fidesz-es képviselők -, hogy Dobrev Klárának kellett kimenni rendet tenni. Igaz, Gyurcsánynak nem állt rendelkezésére egy TEK sem.

Őt még leköpni is szabadott, mint az 2013-ban történt a bíróság előtt, aztán senki le sem szarta magunk közt szólván, ellenben a joghurtos ember egy nap alatt megkapta a maga közmunka adagját a bíróságtól. Hiába, más idők járnak máma. Olyan félősek.

A hatalom néz mindig a háta mögé merénylőt keresve, ez a természete neki, és a reszketés egyre csak fokozódik. Demszkynek sem volt magánhadserege, csak pár fekete esernyős ember 2007. március idusán, meg is kapta a tojásadagját a plebs soraiból. Abból sem lett semmi.

Mert akkor liberális káosz ülte meg Budapestet meg az egész országot, most viszont rend van. Ezt Orbán Viktortól tudjuk, mert ő mondta, és ezúttal tényleg lehet valami a szavaiban. Van bizonyságom is reá.

A Kétfarkúak jámbor egy népség, mostanában leginkább föstögetnek. Csorba járdákat, padokat, ilyeneket, hogy örülhessen az a szürke szívünk. Viszont ezt sem szabad, épp tegnap indított eljárást ellenük a rendőrség, igaz, lakossági bejelentés alapján, de mégis.

Komoly, kézzel írt, névtelen telefon alapján, mert épp színesítettek egy gödröt a járda közepén. Ilyen országban élünk, és tudjuk, honnan jön a biztos narancsos pártválasztó. A függöny mögül, amint lesi az utcát. De remélem, a gyerekeknek még szabad ugrálóiskolát krétázni a flaszterre.

Ha nem, akkor azért szóljatok.

A postás ezt a szöveget olvasta fel: „A lelki adományok ugyan különfélék, a lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Ezekkel a szavakkal kérjük Isten áldását új templomukra és az ünneplő gyülekezetre. Soli Deo gloria.”

Ezen a ponton apró zavar támadt az erőben. Mindez úgy hangzik, mintha az örökös miniszterelnök mondta volna valamely zűrös ünnepen a mikrofon mögött. Legalább annyira zagyva duma, szinte látni véljük egyetlenünket, amint furcsán félrebillent fejjel, ajkait nyalogatva zengi a légbe az ökörséget.

Viszont aki ezt a szájába adta, vétkezett ellene. Istenre gondolt, közben meg rázuhant a mennybolt, vagy csak sok Bachot hallgat, aki kézirataira tette a szignót rendre: SDG, azaz soli Deo gloria, tehát, egyedül Istené a dicsőség. Persze a zenész méltán volt annyira szerény, amennyire Orbánnak nem kellene.

Az a lehető legkevésbé sem zavarta az üzenőt, hogy az SDG a reformátorok hittételeinek összegzésére szolgál, ezek meg itt görögkeletiek. Templom-templom, Isten-Isten, így vélekedtek az okosok közösen. Jó lesz ezeknek ez is, akik pedig még a görögkatolikus megnevezést sem szeretik igazán, mert ők ortodoxok.

Annyira, hogy Magyarország a konstantinápolyi ortodox egyházhoz tartozik, mint a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusa. Vezetője Arszeniosz Kardamákisz. SDG, ja. Semmi sem áll távolabb tőlük.

Ezek a nyugati és keleti keresztimádók nem igazán szeretik egymást. Olyannyira nem, hogy a hőskorban a keresztes vitézek, akik Jeruzsálembe indultak muszlimokat irtani, végül Konstantinápolyban kötöttek ki, ahol testvéreiket az Úrban kaszabolták.

Egyelőre béke van, viszont ezer évig a kölcsönös kiátkozás állapotában leledzettek, amit csak 1965. december 7-én oldott fel VI. Pál pápa és I. Athinagorasz konstantinápolyi pátriárka. Ennyit az SDG-ről.

De ugorgyunk! Ott volt a szeánszon Balog tiszteletes, aki szintén elmélkedett kicsinyt. Elmesélte, hogy az elmúlt hat évben 1018 templom újult meg a Kárpát-medencében, közülük 60 újonnan épült. Ez a több mint ezer imádkozó hely nagyon szép, tiszteletre méltó mennyiségű fatorony.

Mutatja, hogy Pártunknak milyen fontos az alattvalók lelki üdve, és mily nagy becsben tartják a szószékeket, ahonnan a papság nem Isten, hanem Orbán dicsőségét zengheti. Végül is, valahogyan törleszteni kell a rengeteg dellát, ami odacsurog és csepeg a kereszt tövébe.

Balog tiszteletes azonban – pedig nem is ivott forró csokoládét, mint Ricanor atya Marqueznél – mégis csak elemelkedett a földtől, és a lélek éhségéről értekezett. Szerinte az, hogy ontják a pénzt a vallásba bele, „lelki éhséget” mutat.

Bővebben: „Azt kívánom a Kárpát-medencei magyarságnak, hogy maradjon meg ez a lelki éhség, mert akkor egészen biztosan emelkedni fogunk, nemcsak gazdaságilag, kulturálisan, politikailag, hanem lelkileg is, és végül is abból indul minden.”

Ez a duma megint rohadtul ott van a szeren. Mutatja, hogyan hatványozódik az ökörség, amikor az ördög ájtatos képet ölt. Az éhes lélek emelkedik gazdaságilag meg politikailag. Ó én édes Istenem.

Viszont fölhívnám a tiszteletes úr figyelmét, aki az emberi erőforrásokért felel, hogy a Kárpát-medencében pár millió embernek nem a lelke, hanem a teste éhes kurvára, akik bizonyosan többen vannak, mint a bigottak, és velük is kezdeni kéne valamit.

Legalább hajszolja szerelembe a boldogtalanokat, mert mit nem olvasok egy ilyen coelhoi mantrákat közvetítő magyar honlapon a pszichológiai éhségről, ami voltaképp a léleké. Ilyeneket:

„Az evés hatása a boldogságérzetünk szempontjából nagyon hasonló a szeretet érzésére. A jóllakottság hasonló elégedettséget idéz elő bennünk, mint amikor szeretve érezzük magunkat. Megfigyeltem, hogy szerelmes állapotban nem is kívánunk enni. A szerelem a legtöbb embert olyan lelki energiákkal látja el, hogy megszűnik a biológiai éhség is, és sokan fogyásnak indulnak anélkül, hogy éhségérzetük lenne, holott tényleg alig esznek valamit.”

Bonyolult egy világ ez, az hétszentség, hogy stílszerűek maradjunk. De azért: SDG! Vagy Allahu Akbar? Teljesen megzavar ez az én éhező lelkem nekem.

Ne nézzenek engemet teljesen hülyének. Azok a szavak ott föntebb jegyzetek, de máris vázolom a dolgot. Nos. Éppen az volt, hogy balomon volt a tévé, itt szemben pedig velem maga Bill Gates ült egyenest. Képernyő, valamint billentyűzet formáját öltötte a kapitalista, de ez mindegy, maradjunk a forgatókönyvnél, amely boldog tudatlanságot ír elő az ilyen váratlan esetekre, és milyen igaza van. Azt mondja az első pont, hogy meccs. Röhejes eset, a Fradit vártam volna a placebóból, és egy tanévnyitó ugrott elő a nyomkodós készségből, bele a pofámba egyenest. Szép egy dolog volt, ültek ott férfiak, nők, és emberek is talán.

Szeánsz készülődött a kamerák össztüzében, tanévnyitó-szerű, országos pörformansz. Fiatal férfi állt a fókuszban, nyakkendője ide-oda, valamely – hát persze – szentéletű gimnázium tizenharmadik évfolyamos tanulója, a szegény. De mindegy is, beszélt, sőt, megnyilatkozott nékünk a’la Pilinszky, amely szöveget a vezénylő atyák gyömöszölték a szájába, hogy onnan folyjon ki manna-mantraként egy egész szezonra szóló áhitat. Szegény kölök azt sem tudta, hol van, és ezért én felettébb sajnáltam őt. Előtte azonban fiatal leányok énekeltek tényleg nagyon szépen a színpadon, miközben a kamera pásztázott az ünneplő sokaságon, mutatva a meglett, a nemzetet komoly gonddal építő férfiak deres fejét, és az asszonyokét is persze. Ők a konyha mellől fölállva kicsinosították magukat, és odaültek fehér blúzban az éneklő süldőkkel szemben, mutatván nékik a kontinuitást, és jelezve, ti jöttök. Mi megszültünk titeket, ti pedig a szavaló fiatal hím karjaiba dőltök hamarost, hogy gyarapítsátok a nemzetet, meg hogy legyen nyugdíjatok.

Szép idő volt, a takony csendben folydogált az ajkakon. Ekkor, már későn, ámde még épp idejében rájöttem a cselvetésre. Színház ez itt, amelyet tán épp Kerényi rendezett mostani alaptörvény-asztalos elvek szerint. Megvolt ennek a matematikája. Szemben a színpad, ahonnan száll az ige, ezt vörös, ki tudja honnan szerzett gyönyörű párnázott székek puhaságából szemléli a nagyérdemű, aki mi is volnánk a kamerának köszönhetőn. Kétoldalt szeleburdi leendő – mától teljes jogú – elsős állampolgárok rajzolgatnak a szcéna szerint, de hát picik még testben és lélekben is. A szövegkönyv szétcsúszott, és a díszlet pulyák nem tökéletesen töltötték be a reájuk mért szerepet, inkább az őket vizslató kamerát nézgelődték, mint érdeklődő hódok, azaz kicsike kaka került a propellerbe.

Így volt ez fölépítve szépen, gyönyörűséges pántlikás falvédőképpen. Beszéltek, énekeltek, tapsoltak, megmentették és gyarapították a nemzetet a jövőre tekintve. Akárha magam itt száz éve a Petőfi Úti Általános Iskolában lázáros reggelen, amikor elhangzott, hogy aszondja: 498-as számú úttörőcsapat vigyázz, zászlónak tisztelegj! Közben pedig pörgött a dob, mint a kivégzéseken. Ez ment itt is, csak kifordítva. Ebbe a felismerésbe bele is nyugodtam volna, hiszen az idő – mint Marquez óta tudvalévő – körben forog. De akkor megjelent szpíkerként az MTV híradójának vezetője, és rá kellett jönnöm, hogy ez más minőség. Ez itt már a Kim Dzsong Orbán világának építése, és tényleg, a díszletek, meg az egész hóbelevanc ezt jelezte, csak későn kaptam észbe. A Fradi meg kikapott, de ez ki a jófrancot érdekel.

Ostoba ember, sikerült neki, pedig nem megy az olyan egyszerűen, amint a világból végképp való kilépéssel próbálkozó humaniodok elképzelik, hogy: akkor fordítod égfelé a talpad, amikor „ők” szeretnék. Ilyes hangulatba keveredtem, amikor – vesztemre – arra vitt rá a Szentlélek, hogy a dobozt, amelyet televíziónak neveznek bizonyos kultúrkörökben, nézegessem. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.

Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag.

Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés.

Annak idején, amikor tanítottam, egyszerűbb volt minden, hiszen a táblára írogatva és rajzolva mutattam be diákjaimnak, hogy a szó hangalakja nem fakad annak fizikai valójából, semmi köze sincs egymáshoz a kettőnek, és a mintám is magától értetődőnek mutatkozott, szembeállítva az ablak, az okno, a window, a vetro – de nem sorolom tovább – betűsorokkal, amiből levezetve láthatta a diák, a drága – mert már akkor sem érdekelte semmi -, hogy a hangalak és a jelentés nem egymásból fakad, mert konszenzuson alapul, magyarán kiegyezünk abban, hogy ha én ablakot mondok, akkor te az üveges jószágra gondolsz, ami kinyílik, ha úgy akarom.

Tehát a tévét bámulva világosodtam meg mostanában véglegesen, hogy itt valami jóvátehetetlen gebasz van, a betűsorok – szavaknak nevezve őket – nem jelentenek semmit. Vagy én nem értem őket, de ha így van, akkor vagy én vagyok a hülye, vagy mindannyian visszavonhatatlanul, és ez bajnak mutatkozott azon az éji órán, amikor megpróbáltam, kihüvelyezni, hogy miről beszél az a jóember ott, de nem ment. Illetve ment volna, ha el nem borul az agyam helye, amikor rájövök, hogy a félórás dumát két percben el lehetne mesélni, de akkor eltűnne a misztikum.

Mindegy.
Aztán rájöttem arra is, hogy ez nem is feltűnő igazán, hiszen a mai magyar fideszújbeszél szövegben a szavak jelentése vagy átalakul, vagy végleg meg is semmisül. Így jártak olyan közkeletű hangsorok, mint a kokárda, a nemzet, a megvédés-megóvás, a harc, a küzdelem, az ember, a polgár, és még számtalan fonéma, mindezek nincsenek, habár mégis vannak, ám tartalmuk akár a héliumos lufi, úgy szállt a semmibe. Nincs, kiüresedett. Tán nem is volt, mert ez egy új világ. csak az a baj, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. A századelő Kolumbiájában vagyunk, és ezt tapasztaljuk:

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”

Itt vagyunk. Elveszik a szavainkat visszavonhatatlanul, és ez leselkedik ránk.

„Lázas tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja felfedezését: – A föld kerek, mint a narancs…Ursula boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az utóbbi időben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és megkérdezte: – No, mi ez? – José Arcadio őszintén felelte: – Kutyaszar. Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye.”

Köszönöm mindezt Marquez bácsinak, aki nem futballista, és magyarabb, mint hihetnők. Számomra ő visszavonhatalnul turul vér, ez buzog benne bizonyára. Sajnálom magunkat nagyon, mert szomorú a vég,amely így tud szólni, párt és minden gyömöszölés nélkül, nem igazán tetszetős. Pedig virítják véget nem érőn, és nem köll a lego.

Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig.

Valóban nem szórakozok, ez ellenőrzött duma. Nem tetszik, föntről származik. Benne vagyunk a játékban, mi vagyunk a bábuk a jóegészségünkre. Most valóban fogytán a szó.