A pálinka fontos népélelmezési cikk, gyógyszer és altató, fájdalomcsillapító és búfelejtő. Ha rohad az ember foga s emiatt lüktet, leöblítjük, s kész a kúra. Ha ordít a friss szaporulatú magyar csecsemő, cumiját belémártjuk az isteni nedűbe, szájába gyömjük, s már alszik is, fél litertől a világ összes fáradtságát kipihenjük, ezen kívül a pálinka eleven alkotó erő, mint ismeretes. Tudjuk a népi igazságot ugyanis, miszerint a fröccstől hülye gondolatai támadnak az embernek, a pálinkától pedig meg is csinálja azokat. Például macsétével kiirtja a családját, fölgyújtja a pajtát vagy szíven lövi magát a vadászpuskájával, ilyenek.

A pálinka migráncsriasztó készség is, igaz muszlimok ilyennek a szagától is menekülnek, kombinálva disznóöléssel és szaros gumicsizmával a kerítésnél toporgó százezreket egy életre elriasztja, hogy már busókra sem lesz szükség ott. Mindeme áldásokat hordozza magában ez az ital. Hogy fölrobban tőle az ember mája, szétrohad a hasnyálmirigye és lekonyul a füle, az nem baj, egy ima segít a bajon, ha meg nem, csak a nyugdíjrendszerrel tesz jót az elhunyt, egy gonddal kevesebb, őt nem kell pátyolgatni az út szélén, tépelődni azon, otthagyjuk-e vagy magunkkal vigyük a csatába.

A pálinkafőzés összehozza a családot, közösségi program. Ha imádkozunk, hogy a készség föl ne robbanjon, maga a mise, a réztől kék első főzet egyenesen Krisztus vére vagy egy ufonautáé, az attól függ, mennyit kóstolgattuk kiskanálból, miután meggyújtottuk azt ellenőrizve, mennyire szaggatja a kerítést, lukasztja-e a gyomrot, oldja-e a fémet, és más cukiságok. Mindezeket belátva könyvelhetjük el, hogy a kedves vezető érti az idők és a nép szavát, s hogyan lehetne ez másként, hiszen ő maga is vagyontalan jódógos, jómunkás kisember, a nép egyszerű fia.

Más megközelítésben a pálinka erősen addiktív és pszichogén kábítószer, s ha valaki ennyire szívén viseli a sorsát, odafigyel arra, hogy az alattvalók bőséggel fogyaszthassák, akkor nehezen érthető és értelmezhető az a vallásos buzgalom, amellyel a mariskát üldözi, egy tő vadkender miatt tömlöcbe veti az embert. De ezzel ott lennénk a sehová sem vezető vita közepében, hogy melyik méreg a jobb, ám ebbe nem mennék bele. Felőlem mindenki attól tép be, amitől csak akar, és vagy mindegyiket üldözzük vagy egyiket sem, de ez már ontológiai gond.

Sokkal inkább arra lennék kíváncsi ebben a kontextusban, hogyha a kedves vezető ennyire tisztán látja és nyilvántartja a pálinka vedelésére vonatkozó lakossági igényeket, akkor bizonyára van tudomása másfajta óhajokról is, amelyek a magyarokban felbuzognak. Nem sorolom, mert nem jutok a végére (lakhatás, tanulhatás, egészséghez való jog, európai fizetség meg a többi), de elég volna egyre figyelni, amely mind közül a leghangosabb, a többség listájának első helyén szerepel, s mint ilyen, nemzeti programnak és kívánságnak is nevezhető, jelesül, hogy ő maga takarodna a francba.

Ebben elég széles körű konszenzus mutatkozik, egyre erősödik rá az igény, sokkal jobban, mint a házi pálinkára, ezt azonban nem tudja vagy nem akarja meghallani. Az a cuki kurvaság azonban, hogy mint tudjuk, a pálinkától egészen elképesztő dolgokra tudja ragadtatni magát az ember, az agya elkezd kiszámíthatatlanul működni, így soha nem tudható, a gumicsizmás zombitömeg mikor indul meg a vár és az erkély ellen. Persze sosem fog, csak ez is benne van a lehetséges kimenetelekben, mert Sheldontól tudjuk, hogy az ember determinisztikus lény, de mégis van szabad akarata. Ám ez már teológia, ha már keresztények vagyunk.

Namá’ megin’ összeálltak a kokósszipus-buzik, hogy ’bosszancsák a jómagyarembert, vélhette az Orbánt kézcsókkal, az egyetemistákat pedig némi kis savakkal kínálni óhajtó választópolgár, miközben visszaböfögte a vasárnapi kirántotthús maradékát a fogai közül.

Rendőröket azért még nem hívtak – mint a járdákat szivárványosító kétfarkúakra -, amikor egy koncert után egy kép erejéig összeállott a fő ligetvédő, Komáromy Gergely, valamint Damian Marley, aki „Respect” sityakban mutatkozott a ligetvédős transzparens mögött, mint nem is oly rég Manu Chao, aki mellékesen a Szigeten még a menekültekért is handabandázott.

Nem ismerik ezek a magyarok Istenét, se a gémeskutat, se a malomalját, a fokost meg pláne nem.

Mit lehessen tenni, ha ezek a dub, ska valamint reggae imádó mókusok már csak ilyen szelíd népek, most is azt üzente a nagy Bob Marley ivadéka, hogy: „A szeretet harcosait nem lehet megállítani…” Aki mindebből – és a zenéből – semmit sem ért, az úgy lehet, mint Fejes Endre Rozsdatemetőjében az egyik Hábetler, aki „Má’ megin’ sikongatnak!” fölhorgadással kapcsolta ki a rádiót, amikor a dobozból operát hallott.

Némi kis felvilágosítással szolgálhatunk azonban azok számára – bár ők meg úgysem olvasnak -, akik a krisnásokat nézik menekülteknek. Tegyünk azonban egy elhalványuló sóhajtást, hogy mi a rossebek ezek a pulihajú alakok, hogy mit akarnak azon túl, hogy coca-cola mámorban fetrengenek a megszentelt magyar anyaföldön.

Nem. A rasztafari nem furcsa bölcsészfrizura, és nem a reggae – bár hozzá tartoznak -, a rasztafari vallás, amely a jamaicai fekete munkásoktól és parasztoktól ered az 1930-as évekből Marcus Mosiah Garvey raszta próféta tanításaiból. Indulásakor I. Hailé Szelasszié etióp császárt tisztelte, a rasztafári elnevezés a Ras Tafari Makonnen névből ered, ez volt Hailé Szelasszié császár neve a koronázása előtt, de Szelassziéra ma már senki sem emlékszik.

Mindezek ellenére egy tizenöt éves felmérés szerint több mint egymillió raszta élt szerte a kerek világon, mára számuk megsokszorozódhatott. (Lehetne tenni kísérletet is talán, hogy a nagyságos magyar országgyűlés bejegyezné-e, ha amúgy megfelelne a törvényi előírásoknak. Bár ez csak olyan bilibe lógatós kósza gondolat, ha Iványi Gáborékat is nézzük.)

Ellenben egy valami teljesen biztos, a rasztafari nevében még egyetlen teremtett lelket sem gyilkolásztak le a Földön, nem úgy, mint a kereszt és a félhold igézetében, sőt, egyáltalán nem terjesztik erőszakosan hitüket, ehhöz elég volt egy Bob Marley.

Momentán egyébként a raszták szerint az igazi értékek a szeretet, egység, béke, egyenjogúság, és igazságosság. Ezek az élet valódi törvényei, és csak ezek betartása garantálja az örök életet. A rasztafári életet meghatározza az összetartozás érzése minden ilyen felfogású ember között. Ezt a rasztafárik „oneness”-nek nevezik, hazugság, lopás, gyűlölet, féltékenység, irigység, árulás elítélendő viselkedésnek minősül köreikben. (Kuncogva: nem egy magyar módi.)

Ám továbbá, a raszták mindenhol a békét, szeretetet, egységet és toleranciát képviselik. Kivétel Babylon, amely kezdetben a feketék elnyomásának ikonja volt, ma már azonban, hogy nem tipikusan fekete vallás, és a bőrszín lényegtelen, Babylon az emberi gyarlóság szimbóluma, ami egyértelműen mérgezi a Földet és az emberiséget. (Lásd Budapest!)

És még egy apró kitérő neked keresztényi Magyarország. Amikor a dohos templomokban a bádogbános magasba emeli a kelyhet, és Isten véreként szlopálja a misebort, gondolj arra, hogy a raszta számára a marihuana szívása ugyanilyen rituális cselekedet.

Hogy ezt mért meséltem el? Csak. Meg azért, mert nekem, hitetlennek rasztafari a Szabadság tér pörformanszai, a kétfarkúak pingálása, az ételosztás az éhezőknek, a menekülők gyámolítása, a hajléktalanok segítése, egy jó színház, egy jó könyv, a melegek tolerálása, és összefoglalva: az értelmes és érző emberi tett és szó. Tehát minden, amit a mai kurzus nem képvisel, sőt, egyenesen ellenez. Ámen.