Fölöklendezte őt a kontraszelekció, és most itt pancsol, hangoskodik. Ez megy most, beérett a Fidesz harmadik vonala, virágzik a selejt és ordibál. Németh Szilárdnak is ettől ilyen hangos a szája, ő azonban tankokban és tarackokban utazik, kiegészítve a velős pacal receptjével. Ellenben most arra jutottak – mert azt mondták nekik, jussanak erre -, hogy az ellenzék és a tüntetők méltatlanok, primitívek, összefoglalva: nem érdemlik meg az életet. Új a helyzet nagyon, az eddig papírmasénak tartott alakok önálló életre keltek, arcuk lett és akartuk, amivel a Fidesz nem tud mit kezdeni, tehát bunkónak nevezi a fuldoklót. Ez is egy nívó.

Róbert Gida mondhatja szeretettel Micimackóról, hogy csökkent értelmű, én is Novákról és Némethről, mert költő vagyok. Ők ketten – meg a többi – azonban nem az ellenérdekelt oldalról ugyanezt, mert a paraszt még komolyan veszi. És pláne nem hülyézheti le Novák államtitkár asszonyelvtárs a háromnegyed országot, azt a lakossághalmazt, amelynek herótja van tőlük és föláll a szőr a hátán az ájtatos alávalóságtól. Pedig ezt tette. Rád is, én nyájasom, aki most bűnös módon engemet olvasol, még rád is azt mondta, hogy degenerált vagy.

Mert énnálam azt mutatja ez a kijelentése, hogyaszongya: „Nehéz lehet azoknak, akik valamiért nem tudják támogatni a kormánypártokat, mert úgy látom, egyik ellenzéki párt sem kínál számukra valós alternatívát. Gondoljon bele, hogy ez azt jelentené, hogy azok közül kellene valakiknek vezetni ezt az országot, akik most valóságshow-t játszanak az utcán, színészkednek és provokálnak, és méltatlan módon viselkednek.” – tehát az ellenzék az hülye, és aki szimpatizál velük az úgyszintén. Jobb kocsmákban ekkor megkérdik, mi van kisanyám, és puff, egy pofon már csattan is.

Én ilyenre nem buzdítok egyáltalán, csak a bicska nyiladozik a zsebemben, amikor a pofámba vágja ez a dadus, hogy rossz lehet nekem. Tévedni teccik, én ilyen liberális takony módján kurva jól érzem magam, és egészen jól szórakozok államtitkár asszonyelvtárs görcsölésén és a rezsis hadvédőén úgyszintén. Őtőle tényleg nem várta volna az ember, hogy mások szellemi képességeit firtassa, és mégis megtette. Lám, mire nem jó a marhanagy önbizalom. Mégis azt mondom például Menyhárt Jenővel, hogy jó lesz nekünk, a súlytalanságban szeretkezünk. Hogy akkor ezzel mit kezd államtitkár asszonyelvtárs, az viszont érdekelne.

Épp azért is, mert például egész Európát ilyen friss szarszagú pelenkázóasztallá alakítaná államtitkár asszonyelvtárs, mert abban is reménykedik, hogy a választások után átrajzolódik a kontinens politikai térképe, és a családbarát vonal kerül hatalomra. Ebben pedig az van benne, hogy eddig mondjuk Macron újszülötteket vacsorált, míg ellenben a mi rendőrségünk tele szeretettel és emberséggel szakította el az anyjától azt a kisdedet, akiről úgy látták, a kilakoltatás után a szülőnek nincs hová vinnie. A nagyok mehettek a híd alá majd a börtönbe, a kicsik az árvaházba.

Ilyen az ideális családbarát kormány, és ennek az iránynak kellene győzedelmeskednie Európában is, aki ezt nem fogja fel, az hülye, akinek rossz lehet. Én úgy általában egy jámbor és halkszavú plüssmedve vagyok, azt azonban nehezen tolerálom, ha az aljassággal nem tudok azonosulni, akkor lehülyéznek. Viszont itt tartunk, a fidesztaknyok ócsárló készlete kifogyott, semmi más nincs már a ládafiában, minthogy az ellenzék, és aki nem esik hasra tőlük, primitív, együttélésre képtelen bunkó. Ez szép is lenne önmagában, esetünkben viszont van egy olyan fennforgás, hogy az ember épp velük nem óhajt egy levegőt szívni.

Ez a megfejtése a dolognak. Szerintem. És akkor most mi legyen? Ez pedig az új kérdés.

Most, hogy már régen a föld alatt van, a bíróság ötmillió forint kártérítést ítélt meg a családjának, mondván, a beteget nem megfelelően tájékoztatták. A „p. e.” azt jelenti, panasz esetén. Tegye föl a kezét, aki, midőn távozik a rettegett rendelőből, erre gondolna, és főleg úgy, hogy a bíróság szerint az asszony „egyszerű” volt. Tán azt sem tudta, mi a fene lehet az a kontroll. Esetleg azt mondták volna neki: ha rosszabbul van, jöjjön vissza, még élhetne. Talán, egy kicsikét.

Ez az ötszavas mondat egy másodperc csupán, de nem hangzott el. Most ezért az Orbán a hibás? Nem közvetlenül, sőt, még a Gyurcsány sem. Aztán meg mégis, mert a mindenkori elitek alakították ilyenné a rendszert, amely érzelem-mentes robotokká tette a népeket, és amelyben az orvosok sem élnek burokban. Odavetik, hogy „kontroll p. e.”, amivel a munkát elvégzettnek tekintik, akárha gépjármű volna a beteg, és azt írnák, olajcsere elvégezve, aláírás pecsét, slussz. Tessék közlekedni az életveszélyes világban. Így mennek itt a dolgok.

A XVIII. században, amikor Mária Terézia azt iktatta törvénybe, hogy csak végzett orvos gyógyíthat, akkor is baj volt. A magyar egyszerűek nem értették a doktorok nyelvét már régen sem, így a laikus gyógyítókhoz fordultak, mert bennük bíztak, akik az ő nyelvüket beszélték. Emiatt szaporodtak a boszorkányperek, amitől ugyan a népeknek nem lett jobb, ám a kuruzslást ki lehetett szűrni. Máma a Kúria dönt, mert a beteg most sem érti, mit hablatyol össze a doktor, aztán emiatt meghal csöndben.

Harmincöt évvel ezelőtt a katonaság elől iszkolva az idegosztályra menekültem, hogy bevonuláskor legyen egy klafa zárójelentésem, mert a jövőben nem volt érkezésem fogkefével klozettet pucolni férfiasan, keményen. Sikerült a mesterterv. Amikor elbocsátottak, hogy menjek Isten hírével a laktanyába, ilyenek szerepeltek a papíromon, hogy: neurosis depressiva suicid késztetésekkel, meg, hogy a mai napon emittálnak. Tisztára boldog voltam, mert értettem a szabadulólevelet, ezt akartam, és bújtam a szakirodalmat.

A katonaorvos, mint valami pestisest, úgy zavart haza, amitől ördögi vigyor kerekedett a szájamon. Viszont így visszagondolva, ha valaki valóban a rám aggatott kórismével, és az orvosi szöveg ismerete nélkül bandukolt volna ki a kórházból, lehet, hogy pár nap múlva két pofára tömi magába a nyugtatót valóságos suicid szándékkal, mert tényleg unja már ezt az egészet. A drágalátos hozzátartozók meg csak ámultak volna, akkor ez hogy. Mindez hányszor játszódott le így más, nem ál-betegekkel, már soha nem tudjuk meg.

Szerencsém volt, mint ahogyan harminc évvel később, tehát pár évvel ezelőtt is, amikor fél évig vizsgálgattak tudós doktorok, hogy mér’ imbolygok a nagyvilágban lépegetve. Kaptam egy rakás papírt a végén, és nem kellett szótáraznom, mert az otoneurológus, midőn visszaadott a mindennapoknak, így összegezte a dolgot: hamarosan lábra sem tud állni, egyen sok „B” vitamint. Ez világos beszéd volt, így, amikor hajnalokon a boltba szuszogok és támolygok, tudom, hogy ez van, egyszer majd megdöglök a székben ülve.

Ez a szegény asszony viszont annyit tudott meg csupán, hogy ne vakarózzon, mert megvastagszik a mellén a bőr. Attól érzi azt a csomót. Lehetne mélázni, a sebész hibázott-e, hogy csak ránézett és diagnosztizált, de egyáltalán nem érdemes. A magyar egészségügy annyi gyalázatot produkál Mária Terézia után háromszáz évvel, hogy ez az egy eset alig is veri ki a biztosítékot. Viszont, mint azt a kormányzó erőtől tudjuk, minden a lehető legnagyobb rendben van benne. Igaz, hogy fogy a magyar, ezért a koton mellőzését javasolják, különben meg Isten adta, Isten elvette. Ősi magyar bölcselet ez, nemigaz? Nem.

Mindez 1777-ben, tehát rohadt régen történt. Ehhöz képest 2016 novemberében Lázár János – akiről nem tudjuk, hogy mekkora a természete neki – megalkotta az időgépet, és a fenti dátum mögé, valahová a középkorba kormányozta vissza magát a mezőtúri református ókönyvtár avatásán, amikor szólásra emelkedett, és ilyeneket volt képes mondani:

„A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart nevelnek belőle. A mai magyar állam meggyőződése, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények, ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető.” És még egy valamit, amitől biztosan agyoncsapja az Isten nyila:

„Fontos, hogy ne az határozza meg egy gyermek életét, milyen anyagi körülmények közé születik.” Ezt valahogyan összhangba kellene hozni az „annyit is ér” axiómával, de ez fölösleges volna. Ugyanis Lázár Jánosra is igaz, amit Descartes állított: „A beszédhez igen kevés észre van szükség.”

Ám Lázár János nem önálló entitás, így, a hatalom burjánzásának hetedik évében, hanem a fideszkdnp archetípusa. Csupa Lázárokból áll a párt, ez a létforma pedig ellenállhatatlan késztetést érez a beszédre. Amerre jár-kel széles e világon, előbugyognak belőle a szavak, mondatok, egészen változatos formában és tartalommal.

Térjünk azonban vissza a kályhához, amely szerint a XXI. században két alapvető értékre van csupán szüksége a magyar gyermeknek, a kereszténységre és a magyarságra. Alapos a program, ezt meg kell hagyni, de ezek mégis meglehetősen híg fogalmak legfőbb vezérlő elvnek kijelölve. Mert jó keresztény volt például Pizarro is, az inkák jótevője, vagy Torquemada, a jámbor lelkű hit-őriző, és kiemelkedően magyar alak mondjuk Szálasi bácsi, akit tán nem kell bemutatnunk, és az általa hozott örömöket sem. A lázári kritériumnak azonban mindahány megfelel.

Jánosember szerint, ami ezen túl – magyar, keresztény – leledzik az Univerzumban, az megkérdőjelezhető. Végül is, a kétszer kettő végeredménye is kétséges, ha ölég magas helyről kérdezik az eredményt, de ne merüljünk el teljesen a relativitásban. Ha jól értjük az irányt, ismét csak Descartes-hoz fordulunk, aki egy rossz pillanatában ezt mondta volna: „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum, sum ergo Deus est.” Azaz: Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.

Bizonyítéknak ez elég halovány, mégis megáll, ha az ember gyereke a hajdanvolt Lékai László bíboros nézeteit vallja, akit a szemináriumban hitében megerősítettek. Ezt mesélte egy portréfilmben valamikor, ám azóta is már negyven év telt el, és nem lehet mindenki Lékai bíboros. Viszont Mária Terézia után száz évvel Nietzsche kijelentette, hogy meghalt Isten. Ez sem ért még el Lázár úr tudatáig, mint ahogyan az sem, hogy a szifiliszes zseni szerint két európai narkotikum van, az alkohol és a kereszténység. Mindkettőt preferálja kormányunk, például a házipálesz szabad pöfögtetésével az egyiket, a másik tudatmódosítóról meg föntebb meséltem. És mégsem vagyok istentelen, meg Nietzsche sem volt az.

Szerinte Jézus Krisztus a tökéletes hippi, olyan ember, akinek akarata szemben áll minden formulával, minden idő- es térfogalommal, mindazzal, ami szilárd, ami szokás, intézmény, egyház; egy olyan világban való otthonlét, amely már semminemű realitással sem érintkezik, egy már csak ‘benső’ világ, ‘igaz’ világ, ‘örök’ világ”. Mintha ezek Ferenc pápa nézetei volnának.

Így, amikor őt kommunista bérencnek tartják a bayer-forma organizmusok, akkor csupán ilyen ellentmondásokról van szó. Jézus nem igazán klappol a nevével kurválkodó egyházzal már kétezer éve (Minálunk ezer). És, bár úgy tűnik, messzire jutottam az oktatástól, de aztán mégsem.

Mert amikor Lázár a keresztény – vagy keresztyén – ájtatos aprómagyarok kitenyésztéséről ábrándozik, mint egyedül üdvözítő irányról, valahová olyan mesze megy vissza, ahová kár lenne őt követni. Ezen túl csak azt kéne elérni valami módon, hogy a klakőrök ne tapsoljanak a baromságainak, és ez egyáltalán nem kis feladat. Gondolkodni kimerítő foglalatosság ugyanis, viszont azt harsogni a légbe, hogy „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”, egészen egyszerű. Na, ez a baj.