Mindez persze nem lett volna elegendő, kellett hozzá pár magyar beteg magyar földön, ami azt mutatta, mindmeghalunk, vége a világnak, mert még a szenteltvizet is kimerték a tartójából, a gyóntatófülke rácsát befóliázták, Krisztus testét, mint ostyát nem dugiszálja a szájunkba a plébános úr, csönd lesz ott is. Isten és az ember közül elhárul az egyetlen akadály, amit egyháznak hívnak, és mindeme borzalmak közepette pártunk, s ami vele egy, Orbán Viktor Mihály lemondott arról, hogy az iduson kappanhangon üvöltözzön, mert elmaradnak az ünnepek. Gondolom, az erre szánt pénzt azért zsebre teszik, dupla haszon, szimpla élvezet, és még arról is le kell maradnunk, hogy Schmitt „álamelnök” úr becses neje 1848 méteres trikolórt cibál keresztül a városon.

Micsoda egy csöndek lesznek, mert más városok is azt mondták, hogy az ünnep elmarad. De mi lesz így a hazafias neveléssel, hogyan kalasnyikovoznak az óvodások és vezetnek száz tonnás tankokat a kisiskolások, jajj, nem tudnak talpaink egymásra lépni, idióta huszárok nyalkáskodni, egyszóval az van, hogy mi lesz velünk nagymama? Megdöglünk, kisunokám, ennél több nem történhetik, és jobb is nehezen, módunk nyílik személyesen találkozhatni az Istennel magával, miközben testünk elomlik és puha sárrá rothad. Viszont a média nem ismeri a halált, illetve csak a más halálát ismeri, a magáét nem. Azzal vigasztaltak tegnap, hogy az emberiség ennél súlyosabb járványokat is átélt, de bassza meg, meghalni az egy szokott, nem a faj, ez utóbbi inkább kipusztul.

Meghalni magányos foglalatosság, egyedül fullad meg az ember a jámbor vírustól, eszi meg a láz és megy el az esze. Sovány vigasz, hogy a pestisnek is voltak túlélői, ennek is lesznek, no de, ki lesz közöttük, hogy kinek a javára hirdetett csöndet átmenetileg a vezér, hogy ő félti-e a tyúkszaros életét, vagy a népeiét óvja, ez sem eldöntött igazán, és soha nem is fog kiderülni. Igen ám, de látjuk, a hitet leteperi a biológia, a tízparancsolat nem óv meg semmitől, a golyóálló mellény mit sem ér a kis vakarcs vírus ellen, mert így megy ez. Várjuk tehát, hogy a kedves vezető mikor kezd el szkafanderben közlekedni, mikor záratja be a stadionokat, a csöndeknek tehát olyan kimeríthetetlen távlatai nyíltak meg előttünk, mint már nagyon rég vagy soha.

Az ember zajos fajta, a fideszes egyenesen harsány, ezek ordítanak rend szerint, visítanak és hörögnek, a mélázó hallgatás nem a sajátjuk, mert még mindig azt hiszik, annak van igaza, aki hangosabb, és mindezt a tévképzetet most felülírja, megcáfolja mintegy ez a kedves vírus, akinek indításként azt köszönhetjük, hogy elmarad egy tébolygás. S ha csak ennyi, már az is valami, momentán a minden. Hogy aztán ezen felül milyen praktikum következik még, miféle egyéb örömök, az máma nem tudható, de nem is akarjuk igazán. Annyi így első ránézésre, hogy – mint kitetszik – a népek elkezdenek magukkal foglalkozni, nem a másikkal, kopik kicsinyég a házmester habitus, és akkor már duplán megérte. Így nézzünk szembe a ránk váró karanténos napokkal tehát könnyedén.

Kiülnék csak a dombtetőre, esetleg csillámló sziklafalra, onnan nézni szerteszét, ehelyett hallgatom az úthengert, látom a sáskahadat, amint készül mindent letarolni, homokos füves, vizes síkot hagyva maga mögött, vagy kiégett ugart fokossal, malomaljával, lármával. A magam részéről rég túljutottam az olyan lányregényeken, hogy egy ünnep legyen emelkedett, szép, méltó, elgondolkodtató vagy akármi rosseb. Momentán ott tartok az óhajtásokban, hogy elalélok a gyönyöröktől, ha békén hagynak.

De ezt sem lehet. Az ember nem is foglalkozna már a tébollyal, mert saját örömükre csinálják, övék az ország, maguknak rombolják. De, amikor az origo, mint szavakkal foglalkozó NER-oszlop és bizonytalan testnedv az ember képibe tolja, hogy „a Fidesz nagy fölénnyel nyerte meg az idei március 15-ét”, akkor föltolul a delikvensben az érdeklődés, hogy mi van? Sőt – és már megbocsátás, de -, mi a faszom van? (És ekképp trágárkodva tovább ritmusosan.) Így hozza ki a NER az alattvalóból a szunnyadozó vadbarmot.

És még, sőt, pláne netovább és aztán a dolgok természeténél fogva ez diadaljelentés két perc alatt elterjed az egész nyüves neten. Ott vibrál az elcseszett monitoron a győzelmi mámor, hogy Fidesz-Magyarország 6:1, tízmillió néző, gólszerző Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, Orbán, illetve Orbán (öngól). Ez csudálatos. Csak élni így nem lehet, az ilyesmi elszívja az ember agyát, hogy még az alufólia sityak sem segít, mert egy lépés az ütemes taps már csak, meg az ájuló elalélás.

Az volt a sporttudósítás oka és indoka egyébként, hogy valami Médianéző Központ elemezte a Facebookot, és arra jutott, hogy tarolt a csürhe mennyiségben, reakciókban, hogy az úthenger és a sáskahad jól dolgozott, ennek örvendeztek kiváltképp nagyon. Hát, hogy a rossebbe ne hengerelt volna, ha számba vesszük a holding kábé hétszáz újságját, a troll-hadsereget, és azt, hogy a reakciók számát az is erősen gyarapítja, amikor elküldik őket a kedves anyukájukba. De kicsire ezek nem adnak.

Nincs ezzel amúgy baj – dehogy nincs -, csak fárasztó a permanens győzelmi mámor, hogy az ő világuk a lehető legjobbik mind közül. A nagy Amerika könyörög a családtámogatási receptért, csodálják gazdaságunk dübörgését meg Orbán eszét, soha nem látott sikeres világbajnokságokat rendezünk, fölszámoltuk a szegénységet, a munkanélküliséget, mindenki előttünk borul le csakis, és egyáltalán minden annyira tökéletes, hogy abba bele lehet dögleni. Más már nem is vár ránk.

És még mindezt is el lehetne viselni – dehogy lehet -, ha nem lenne a Ramos-szindróma, amit én találtam ki, s ím, így, be is vezetek a szakirodalomba. Van a Real Madridnak ez a bájosan aljas bekkje, a Sergio Ramos, aki nagyon tisztátalanul játszik, mondhatni vadbarom. Egy szaralak. Mert bevett szokása, ha az ellenfelét leteríti, szétrúgja vagy csak gyengéden kitöri a vállát (Salah), akkor fölébe áll, és még le is ordítja a fejét nagy gőgösen, hogy most pofázz, nyomorult.

Így vagyunk mi is a mi fideszünkkel. Eltörte a bokánkat, letépte a fülünket, és áll fölöttünk azt üvöltve, hogy győzött, és ő is, hogy most pofázz, nyamvadék. Ezekkel vitatkozni nem lehet, ezeket elhallgattatni képtelenség, le vagyunk győzve, győzelem, ha van. Így alakul ki az emberben az undornak az a foka, amikor már csak hallgatni bír. Oldozásként vallok azért. Eddig jelöletlen fél és egész verssorok szövegbe csempészésével segítettem ki magamat, mert jól esik a játék, meg nem is tehetek róla, ha passzolnak.

A végeredmény, az aktuális létállapot bemutatása viszont: „…Fekszem megadva, békén, resten, s néz rám, át a végtelen esten, tűnődve sorsomon, az Isten…” annyira telitalálat, oly mértékig nem lehet másképp elmondani, hogy jár neki a macskaköröm, és az is, hogy a szegény, jó és szerencsétlen Tóth Árpádot és versének címét (Új tavaszig vagy a halálig) is idetegyem, mert értjük is kivételesen, mit akart mondani a költő, és ötöst kapunk a tanerőtől. Spleent akart meg melankóliát akart mondani, nem pediglen csatadalt. És jól van ez így.

Fél a zibojnéni, mert gusztushuszba se értette senkise a szenteket, a bácsi kérdeszte is, hogy ki a zanyum, hogyhíják, montam neki anyu, asztá behítta a zibojnéni, hogy bajjok vannak velem mer szemtelemkettem a képvislőbácsiva. A zapu idegesvót otthol, amikor a zanyu emeséte nekihogy rossz is vagyok. Denem rám, hanem a képviselőbácsira vótmérges, hogy leveri a fejétneki aszonta a zapu, decsak megivott két sört asztá és enyugodott.

Tennap asztá csinátunk, a zibojnéni, a dadus meg mink gyorsan ijen zászlókat meg kókárdot. Tiszta pirossfehérződ let minden, hogyszép legyen mirea képviselőbácsi megjön, hogy tuggyunk ünnepeni, azér. Megisgyött máma, megin labdát hozot, má annyi labdavan a zoviba, minda rosseb, de mindigaszt hoz a képviselőbácsi. Meggyött, monta hogy mijenszép az ajtóa vécéné, megigérte, hogy a bejáratit is lecseréli, átaggyamajd aszt is. Örűt nagyon.

Aszittem, megin a szentekrő kezdel beszéni megin, mind gusztushuszba, demost a szabaccságró mesétmeg brüszelrü, nem tudomhogy mi aza brüszel, meg orbánbácsiró, migráncsokró megin. A pityu beiskiabát, hogy mennyünk megin migráncsnézőbe, mer szereti a kerittést, de a képviselőbácsi tölle is megérdeszte, hogy hívják a zapuját, pityu is montahogy apu. A zövét is behívattya a zibojnéni bisztos.

A kibözske meg aszt kérdeszte tölle, hogy mikoreszünk, mindig ezen jára feje neki, a képviselőbácsi megcsak hápogot, és monta a zibojnéninek hogy efog vele beszégetni iss. Aszt tölle nemkérdeszte, hogy híják a zapuját, bisztos tutta. A zibojnéni esirta magát, a dadus támogatta ki az ujj ajtón a vécébe, amikó a pityu ekezdett rohangászni, megnyeritett, nyihogot, hogyő most ló a csatába. A bélus meg puffogot, durrogott, hogy őmega zágyu.

Tiszta hangzavarlett, a képviselőbácsi is kiabáthogy csöndet, meghogy akkó nem adjaoda a labdát, de senkitse érdekelt. A pityu nyihogott, a bélus durrogott, a kisbözske meg vernyogott, hogyő éhes, mer mindigéhes. A dadus meg a zibojnéni visszajötek az zújajtón a vécébő és kértéka csöndet, de má mindenki ló meg ágyu vót, szaladgátak, lövöldöztek, a képviselőbácsi aszontahogy hallatlan, rezgett rajtaa kókárda.

Ordittott asztá, hogy mindenkinek a zanyuja nevét tunni akarja. A zibojnéni elájutt, és beelesett a zújajtóba, azmeg etörött, a képviselőbácsi liberálos botrányt kiabát meg nadrágszijjat, a dadus se birta tovább, enevette magát, amitő minda gyerekek is nevettek. A képviselőbácsi meg hápogot, hogy gyalázat, hazaárulás, énmeg gondótam, nekem a zanyumnak má úgyistuggya a nevét, ittrám szükség nincsen. Gondótam, vára dömperemmegyek. Ésmentem.

Egyes okosok szerint Orbán a március 15-i ünnepélyt használja fel arra, hogy a kilépést bejelentse, megtámogatva a mennybemenetelt lengyel cimborájával és sok ezer, a mi pénzünkön fizetett bértapsolóval. Úgy, hogy az egész bagázs gondosan körbe lesz kerítve, hogy nyugodtan és zavartalanul rázhassák a ketrecüket felsőbbrendűségük és erejük biztos és hamis tudatában. Ha így lesz, márpedig mért ne lenne, akkor elkönyvelhetünk egy újabb gyalázatot, annak a napját, amikor újra elloptak valamit és megszentségtelenítettek.

A kokárdának régóta szaga van, október is leginkább már Schmidt Mária és Dózsa László, a karácsony a szánkók ünnepe, augusztus meg a korona úsztatásáé, mert mindent lerántottak a porba. A szavak is elvesztek, a nemzet hangalak ma leginkább a lopást idézi az emberben, és most dolgoznak azon, hogy a család is valami egészen mást jelentsen, mint évszázadokon át. Csürhe-csordává tették az ország népét. Ha és azonban Orbán március 15-én jelenti be, hogy a pártja szélsőjobbra el, akkor történelmi bűnt követ el.

Főbenjárót, ha tud még ilyet a mindenség meggyalázása után. Mert nem fog egyéb történni, ha mindez bekövetkezik, mint új szabadságharcot hirdet meg az elnyomó Brüsszel ellen, új tavaszt, a márciusi ifjak helyett pedig születnek majd újak, maiak, genyák a pesti srácok mintájára. Elveszik ezt is, ám ez még a kisebbik baj, a fajsúlyosabb, hogy 48′ hamvassága helyébe ezen a napon a fasizmus szürkesége tevődik, és tíz év múlva a történelemkönyvekben a liberális elnyomás elleni hős lázadás jeles dátumaként szerepel majd.

Így gyorsul fel utunk a pokolba, ami lejtmenet legfőbb bűnöse már nem is maga Orbán lesz, mert egy mentálisan beteg, hatalommániás, narcisztikus, kis trógertől más nem várható. Hanem, aki mellette a konc reményében ép elmével nézi a rontást és a dúlást, az is háborús bűnös, mert a parancsra tettem vagy nem tudtam róla nem jelent feloldozást. Ugyanígy a rajongó és hívő sokaságot sem menti fel a felelősség alól a tudatlanság, mert hülyének lenni nem erény, csak állapot, ha kínos is olykor.

Ha és amennyiben a kilépés bejelentése az ünnepen történik, akkor új szimbólum születik, új szentségek és új történelem, olyan cezúra, amely után – mint ahogy Auschwitz után sem lehetett ugyanúgy verset írni -, Magyarországon pedig nem lehet majd tiszta szívvel a másik szemébe nézni. Aki ezek után is Orbán után béget, magára veszi annak a terhét, hogy hazáját tevőlegesen segített a bevallott fasizmus felé terelni, ha tud róla, ha nem. Bár lehet, sokak gusztusa szerint levő ez az út, de mégis csak a romlásé.

Erről fog szólni ez az ünnep. Ez lesz az a nap, amikor Magyarország deklaráltan újra a lator nemzetek táborába lép, feledve tizenkét pontokat, erkölcsöt, becsületet, és ez nem kevés. Mindez benne lesz abban, amikor Orbán megnyalja a száját és züllött hangon elordítja az új csatadalt. Látom szinte az eltorzult képit, és a lengyel klakőröket, akik azt sem tudják, minek tapsolnak. Igaz, magyar bratankijaik sem, ami még nagyobb gyalázat. Én ilyenben részt nem veszek. Azon a napon fütyörészek a kertben, és majd szóljatok, ha megtörtént.

Az ember tehát szétnézett élete peremén. Megállapította, hogy van. Sok, szertenéző fájdalmakkal működget még a teste vízből, szénből, meg még sok egyéb szarból összerakva, amit a világegyetem előállított rohadt hosszú működése során. Mindannyian néhány szupernova robbanás melléktermékei vagyunk, ami fölemelő, viszont mégis az adatott, hogy a száz méterre lévő bolt rohadtul messze van.

Ezzel elég nehéz mit kezdeni, ha az embert nem viszik a lábai előre. Így hát az ember megfontolásokba bocsátkozik, fölméri lesújtó állapotát, és belenéz a hűtőbe, van-e esély arra, hogy túlélje az adott napot, március tizenhatodikát, amely ugyanolyan, mint az előző, csak nem ordítanak szerte a nagy szanaszét Magyarországon mindenféle eszement politikusok, mintha muszáj volna.

A hűtő egyébként kijelentette, van esély az életben maradásra, és ez mégis mennyivel ideálisabb állapot, mint amikor mamutot kellett hajkurászni. Valamikor az idő után mehetett szét az egész, amikor olyan teli volt a delikvens gyomra, hogy másra is nekilátott ácsingózni, a szomszéd zöldebb nőjére, a krumplijára vagy a kapájára. Minden az ég egy világon játszik a partiban.

Ilyenekből következett aztán, hogy az emberek olyanokat álltak neki csinálni, amiből aztán nemzeti ünnepek fakadtak. Mi következik mindebből? Az ég egy világon semmi se. Tegnap az ágyban a falnak fordítottam a képemet, kizárólag azzal a szándékkal, hogy be ne kapcsoljam a tévét, ne nézzek őrült beszédeket, és egyáltalán ne csináljak semmit se. Ezt most már kiérdemeltem. Mindezek után belátom, hazátlan senki vagyok.

Mindez szép dolog is lehetne (mármint a szavakkal való buzgólkodás), ha nem az volna a folyománya, hogy ezt a szerencsétlen verset is úgy megutáltatják némely érző emberekkel, mint évekkel ezelőtt a kokárdát, így megy ez. Vezényszóra boldognak lenni nem épp egyszerű föladat. Pedig a közös szavalás – amely, mint Jordán óta tudjuk – jó buli is lehetne, ha nem a behódolást szolgálná. Olyan korban azonban, amikor az ember fennálló rendszerhez való viszonya azt is meghatározza, hogy melyik boltba megy be – csakis CBA illetőleg oda soha -, noszogatásra verset mondani, hogy együvé tartozásunkat pirospozsgásan bizonyítsuk, zsenánt. Politikai állásfoglalás válik belőle, és elfojtott mosoly.

Petőfit sem kölött volna szorult helyzetbe hozni, de hát ilyesmivel nem törődnek a giccsek világában. Ott, ahol tán két éve a barackfa, annak a virága, meg bizonytalan eredetű talpak voltak hivatottak kifejezni ugyanazt, amit ma meg az ő verse. Belefér. Mellesleg ez lesz az első nap a Fidesz-kori történelemben, amikor zárva lesznek a boltok – melyek, még most is bizonytalan -, hogy a család együtt klopfolhassa otthon a húst mámoros szemekkel. Erre a családfő veszi a kalapját, mert hűvös szél fú, szavalni indul délutáni ejtőzés helyett, és máris megborul a megálmodott rend, szar kerül a propellerbe úgymond. Sőt, az Unió is rakosgatja belé Pakssal, reklámadóval, egyebekkel. Nehéz lesz ilyen viszonyok között okosakat mondani, nem lennénk most a vezér helyében.

Igaz, őt magát az okosmondás kényszere régőta nem fenyegeti, elemelkedett már ebből a világból valahová a fellegek közé, ott lebeg ég és föld között. De nem ezért nem kell tojászáportól tartania, mint egy régebbi iduson Demszkynek, hanem mert van neki tekje. Jó lesz az még valamire, gondolta valaha, és nem számított rosszul. Hiszen épp abban az időben, amikor negyvenezren szétszórva az országban mámoros ajakkal zengik az e napra rendeltet – VikCsel 22,25-28 a kiírás szerint -, szóval épp akkor a haza egy másik szegletében is összegyűlik néhány ember, de teljesen más céllal. Ők az elemelkedettet rángatnák le a földre picsába küldés szándékával. Így lesz kerek a világ. “…Kivirít a kikelet. Leveles lesz a liget. Lyukas fazék fekete. Mese, mese, meskete…“ – mondá Móra anno az évszakhoz igazodva. És úgy tűnik, ebben egy nagy és szép konszenzus alakulhat ki lelkesek és picsázók között. Mégis csak szép lesz ez a márciusi idus minekünk, gondoljuk eszementen, miközben ujjaink lafognak az éjjelibe bele.

S mivel ő Csepelen oly igen otthon van, és a sziget minden rezdülését a zsigereiben érzi, azt is tudja – és ezt is tudja -, duci ujjacskáin kiszámolta, hogy fillérre pontosan 598.210 forint úszott el a mocskos Dunában a hajdani fémmunkások és bicikligyártók gettójában. Mi lehet akkor az országos adat, még belegondolni is borzongató.

A felelőtlen szülők fejében meg sem fordult, hogy lemondják az ingyenebédet, nem ismernek azok Istent, csak a romlás jár az eszükben, miközben hergelik a jóra való népeket aljasul. A léha alakok a Pistike üstöke mögött rejteznek, ott bujkálnak, mint ellenforradalmár a sötétben, és a jótéteményeket leszarják úgymond a kockás ingeikben.

Viszont a Matolcsy borozója, amit ugyan szintén nem jelentett be előre, meg a mindenféle irodaházakat, föstményeket és kutyafaszákat se, azok minden bizonnyal rendben vannak. Rendben kell lenniük, mert még maga a volt egy ember nagybajuszos Kövér nertárs is négy napig törte a fejét, hogy mi is legyen azzal a szaros kétszázötven milliárddal, aminek kuszaszem vert a valagára.

Az a lelki birkózás, amely házelnök úrban zajlott hetvenkét órán át, mutatja, hogy a magyar politikus – legyen bármilyen zászlaja – minimum skizofrén, mert két lelke alapból van neki. Egy köznapi, meg egy párthasználatra. Ezek tusakodnak őbenne minduntalan, és rendre a tagkönyves jön ki jól a heroikus küzdelemből.

Kövér ugyanis egy józan pillanatában kijelentette, hogy bizony, hiába állít mást a kupakos, mégis csak közpénz az, amely alapítványokba csorgatva az új teória szerint elveszíti ezt a jellegét. A pártos lélek meg reggel és este, valamint az álmatlanul forgolódással töltött átizzadt éjszakák hosszú során át győzködte, hogy írd alá! És aláírta.

Beláthatatlan folyományok fakadnak ebből. „– Mért rontottad meg ezt a szűzet, te gonosz kópé, – rivallt rá a kádi egy megvádolt legényre. – Tetszik tudni, ez úgy volt, – válaszolta a fiú, – a gonosz szellem azt súgta fülembe: – rontsd meg, rontsd meg, – a jó szellem pedig azt: – ne rontsd meg, ne rontsd meg, – s amíg ezek vitatkoztak, én megrontottam.”

Ezt a tagadhatatlan bölcsességet Füst Milán arabjai mesélik nekünk (Ez mind én voltam egykor), és be kell látnunk sajgó szívvel, hogy bizony, így megy ez. Vitatkoznak a szellemek a nagyok lelkében, aztán csak úgy megtörténnek a dolgok. Mint a választási irodánál is, mert senki sem tudja, hogy a deli legények honnan, hogyan, és legfőképp kinek a baráti ösztökélésére mentek oda dzsemborizni a hűvös hajnalban.

Küzdelem folyt az ő lelkükben, hogy menj oda, ne menj oda, s míg ez a viadal zajlott, egyszer csak ott teremtek valami teleportálással. Kitetszik hát, hogy bűntelenek ők, felsőbb hatalmak áldozatai, ebből fakadóan, amikor az ATV világgá kürtölte a képmásukat, tényleg megsértette a személyiségi jogaikat, alapos indokkal követelik hát azt az egy milkát, amit ők is kiszámoltak a hurkás-munkás ujjacskáikon, mint a rezsitábornok a Csepeli kárt.

Az ember az elsőáldozós képeit sem mutogatja mindenkinek, mint az tudvalévő. Azt ki kell érdemelni barátsággal, vagy harmincezer pénzzel. Inkább ez utóbbival, ahogyan ez hírlik, de országos adat nincsen, ahogyan arról sem, mennyibe fog fájni a klakőrök március 15-i nyolcszáz forintos órabére cuzammen. Meg hogy ki fizeti a révészt, az meg végképp nem. Oly nagy titok ez, mint a Matolcsy borozója. Soha nem tudunk meg róla semmit.

Sok mindent megtudhattunk erről a delíres világról az újdonsült televíziónak köszönhetően, amely arra azért ügyelt, hogy akkor ne borítsa éjfekete sötétség a képernyőt, amikor a fenséges agy menése történt épp, és még a nevét is hibátlanul írták, de nem fölébe. Nem járt ily szerencsésen a kollégista cimbora, akiből egy bötű híján varázsoltak majdnem újkori Csermaneket az ‘Ádár János fölirattal, Freud a tenyerét dörzsölgette volna a Kunigunda utcában nagy jókedvében, az hétszentség. És bár ez a nemzeti hírcsatorna is megérne egy röpke dolgozatot, maga a múzeum előtti pröformansz vitte a pálmát. Az is nemzeti volt, olyannyira, hogy a szerencsétlen magyar nép gerincét holmi görbe uborkával vetette össze ez az utolérhetetlen elme.

Utalva arra, hogy ez utóbbi egyenes, mint a Toldi petrencéje. (Akkor nem az övé.) Ő ezzel a bonmot-val kívánt üzenni mostanság legfőbb ellenjének, az Uniónak úgy, hogy a hívek is értsék alant. És értették, helyeslőn visongtak ezen a kiismerhetetlenül briliáns agyon, a neuronjain neki. Ezt a félelmet verték beléjük már tíz évvel ezelőtt is, csökött agyak a csökött agyakba, hogy a háztájiban megtermelt szaros uborkájukat basztatja majd Európa, mert túlzottan görbe. Akkor ennyit tudtak az Unióról, és úgy is maradtak, nem csoda, hogy nem akarnak gyarmat lenni. Egymásra találtak ők nagyon ezen a tavaszi napon, amely amúgy valami március 15-ről szólt volna. És megengedem, esett is néhány utalás valami hajdani forrongásról, de csak oly mértékig, hogy ez a mi fénylő csillagunk üzengethessen. Ezt teszi már jó ideje. Tusványosról hazafelé, innen meg a nagy vizen túlra.

Előtte még fejet hajtott török tezsvíreink előtt, akik befogadták a menekülteket tenger mormolását hallgatni. Igaz, ez kicsit távolabb van az időben, mint a kokárda kora, de kicsire nem adunk ugye. A fő csapást azarohadtamerika kapta, mert megtudhattuk, hogy amikor Kossuth apánk tiszteletét tette náluk, akkor ottan még rabszolgaság volt. És ezek tartanak nekünk előadást szabadságról meg demokráciáról, mondotta fénylő csillagunk. E ponton pedig elnyújtott orgazmusok hangjai törtek elő a rostált tömegből. Mielőtt vezérünk visszatért volna a spájzba, még megengedte, hogy egynéhány elalélt bérmálkozó megérintse a kezét magát. Ezektuána távozott. És nem volt módja megnézni a nyolcvamilliárdos tévéjében, hogy azok a fülek, akiknek ő nem száj, mily népesen vonultak utcára francba kívánni őt. Sőt, azt sem láthatta ezen a csodaadón, miközben görbe ubiját majszolta, hogy már ott, az előszobában is alig volt biztonságban. Nem vetítették le neki a kalamajkát, ami agymenését megelőzve történt a parkban Isten nevében.

Bizonyosan így vannak ezzel a mindenféle államtitkárok, hű polgármesterek, etc., akik amúgy is bő – mitőlünk származó – havi apanázsuk mellé még azért is kapnak pár százezer aprót, hogy imába foglalják a ganajt. Ha arra is volna némi kis közforrás, legott előtörne belőlük az alanyi költő, és zengenék jambusokban Viktor pajtás hős tetteit, aki csak nééépééének él. Illetve kerülnék a nyugatias metrumot, helyette hangsúlyos magyarosban nyomnák, ehhez azonban el kéne végezni a közmunkások számára kiírt „Ismerjük meg a versformákat!“ elnevezésű kurzust, de ez sem jelentene gondot. Egy kis pénz nem akadály, ez az apróhirdetési sablon már régóta közkeletű itt minálunk uralkodói körökben.

Már ahol. Tegyük hozzá sebesen, hiszen ezt én például mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, úgymond a magam örömére klimpírozom, akárha örökös kommunista szombat volna. S mivelhogy a mi szeles vidékünkön még nem nyílt ki a pitypang, nem azt írom meg, bármennyire is buzdítana erre korunk giccsügyi felelőse, Kerényi úr. Gondolta volna a fene egy héttel ezelőtt, hogy máma még jól fog esni a fűtés. És bizonyára a diákokat óvják a felfázástól a váci madáchos tanárok is, akik beintettek az őket barátilag noszogató KLIK(K?)-nek, és kijelentették: egy lófaszt mama, nem mennek a gyerekek klakérozni vasárnap. Ezzel – bár ozsonna is járt volna a foglalatossággal meg ingyenbusz – bizonyították, hogy azért mégsem lehet mindenkit kilóra fölvásárolni, ez egyelőre még nem az a piac. A piac, ja.

Épp azon a napon kőne felhőtlenül örömködni, amikor az ünneplők esetleg csak kokárdát zabálhatnának hazai főzésű kisüstivel, lévén bót az nem lesz nyitva. De nem minden a parizer. Szellemiekkel is élni kell, illetve csak azzal kell élni. Így vélte ezt nemlétező honvédő seregeink ura, a szintén a szeles vidékről elszármazott miniszter, amikor meghirdette a nagy közös szavalást, amelyre negyvenezren jelentkeztek szerte e hazában. Állítólag. Úgy tűnik, ennyi honfitársunk még nem áll a madáchosok erkölcsi magaslatán, és önként – netán CBA-s körlevéllel megtámogatva, ha már nincs nyitva a pláza, akkó szavajjá bazmeg – nemzeti dalra fakad délután háromkor. Ők biztosan bekerülnek a közszolga híradóba, még csak az arcukat sem takarják ki, ilyképp az ünnepi estén ki fog derülni az idő sajátos természete, jelesül, hogy körben forog. Kereke most épp a boldog hetvenes éveknél tart kis módosulással. Önök kérték, mondják a versmondó népek, mi teljesítjük. A műsor végén szobor forog, elszánt tekintetű férfi és nő, kezükben sarló és kalapács, így tekintenek a jövőbe. Snitt, bevégeztetett.

Létezett a múlt ködében egy kazánház az SZTK alatt, onnan melegítettük a békeharcban megfáradt embereket. Évente kétszer húzódtak oda le, az olajszagú bunkerbe azok a rendőrök, akiket rossz sorsuk arra kényszerített, hogy vigyázzák a Lenin szobrot, nehogy kiessen bronz kezéből a bronz sapkája neki. Október huszonharmadikán és március tizenötödikén.

Ezeken a napokon, és főleg éjszaka mindig számíthattunk Gyulával, a fűtőnkkel néhány velős sakkpartira. A rendőrök magas ívből tettek a galambszaros szoborra, az őrzési hadműveletet a kazánház langymelegéből irányították. Sakk-matt, adták be a végső döfést – ezek a komcsi szürkeruhások rohadt jól tologatták a bábukat -, majd beleszóltak a tókimókiba: – Jelentem, nincs különösebb esemény a téren. – hosszú recsegés – Még egy partit? Hát persze.

Így ment ez akkoriban a forradalmi napokon, máma azonban már teljesen más szelek lengedeznek pipacsvirágos honunkban. Mostan – hacsak nem borít el bennünket újólag Holle-anyó, mint két éve – nemzeti összetartozni fogunk kezünkben hurkapálcás kis lobogókat szorongatva. Hende cége, a HM megirigyelte a nem is oly rég méltán nagy sikert aratott barackfás alakulatot, amely olvasatában a talpaink egymáshoz értek, és közös szavalásra híja a nemzetet magát, mindenütt szerte a honban.

Gripenek nem húzhatnak a gyapjas égen el minden falusi budi fölött, helyette lelte az összetartozás másfajta élményét a népművelésbe belekábult minisztérium. Lánglelkű felhívásukban azt fogalmazták meg, hogy böjtmás avagy kikelet hava idusán pontban délután háromkor minden olyan közterületen, amely a keresztségben a Március 15., Petőfi Sanya oder Kossuth Lali nevet nyerte el, zengjen fel győzedelmesen a Nemzeti dal lehetőleg minél több torokból.

Ezt egyébként tényleg komolyan gondolják, sőt, arra is ügyelnek, hogy az alzheimeres népek is tudjanak tutulni. Fölteszem, a Fradi-mogul listáiból kihüvelyezik, hány olyan hülye van még, aki erre ugrik, nekik kinyomtatják a szöveget. Mindez meglehetős komoly logisztikát feltételez, de abból van nekünk dögivel. Spontánul lengyel bratankik is meg szoktak jelenni nemzetmentő vonulásokon, bár ettől mostanság nem kell tartani igazán.

Itten Szombathelyen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy van nekünk terünk is meg utcánk is mind a három magyar alakról elnevezve, úgyhogy még maga Fletó sem tudja a maga ördögi módján megakadályozni, hogy városunkban egyszerre három helyen zengjen az összetartozás nemes himnusza, de szép is lesz ez. Ellenben másutt, ahol szintén épp erre az időre szerveztek orbánűző összejöveteleket, adódhatnak érdekes dolgok.

A placc egyik végiben ez szól majd: talpra magyar! A másikból: orbántakaroggy! És így tovább a végtelenségig, cifrázva a csűrdöngölőt, míg el nem fehérül a száj is. Szép lesz ez, nagyon. Meg még az is, hogy a honvédő tárca arra is ügyel: készüljenek felvételek az emlékkönyvek számára, megőrizve az utókornak tavaszi széltől kipirult arcú ifjainkat és véneinket. Illetve és hacsaknem mindez csak arra jó, hogy képi lenyomata is legyen, mely manusok tartoztak össze a vészterhes, Veszprém utáni időkben. Mindezt csak nézi a szoborparkból Iljics Uljanov, és bronz ajkai széles mosolyra húzódnak.