Esik. Ezt állapították meg konokon és tántoríthatatlanul, holott, mire Béla kiért a sírokhoz, a köztük lévő szűk ösvényeken már bömbölve iramlott az ár, ott maradt sárga leveleket és suttyó hangyákat sodorva magával, és a szél is feltámadt. Nem is csillapult aztán hosszú heteken át. Béla nem vitt magával virágot, nem vitt semmit sem, mert meg volt győződve arról, nem ő tartozik a halottaknak, sokkal inkább azoknak van elszámolni valójuk vele szemben, válaszokat kell adniuk, miért és hogyan tették ezt vele, hogy míg a többi tünemény a tavaszt köszönti óbégatva, őt meg ide vonszolta a lába merengni.

Hogy itt áll a megbolondult világban, és bár mára arra hajlik, hogy odaheveredjen a többi marionett mellé, tehát elmúlónak érzi magát, mégsem ért semmit abból, ami eddigi egyre hosszabbnak tűnő élete során történt vele, sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság módján. Ott állt a kókadozó fenyőfa alatt, amely mindig tűlevelekkel árasztotta el a sírt, és nem is lehetett ellene tenni semmit, így lassan már dombot épített a márványon. Ott állt hát, és melankolikus hangulatba süppedt, mint leföstött gondolataiból – sub specie…, Istenem – is kitetszik. Ezeket az emelkedettségeket már régen szívta magába, és a legváratlanabb pillanatokban bugyogtak elő belőle.

Az eső nem hagyta magát. Béla rájött, hogy badarság volt idejönnie, merenghet a kövek mellett, választ akkor sem kap mást, mintha a kocsmában, a megszokott helyén révedezne, sőt, az is kiderült, hogy itt sem gondol sokkal többet azokra, akik most épp a lábai előtt hevertek végleg élettelenül már évek óta, mert egyfolytában rájuk gondol. Álmatlanságban forgolódva, a falu utcáin bóklászva, részegen és józanul. Mindig. Ez a felismerés azonnal el is taszította a sírjától, és dühös lett a halottaira, mint akkor, amikor itt hagyták magára sorban. Pörölt egyet velük, és visszaindult.

A túra nehézségekbe ütközött. Bár csak cseperészett, mégis, amerre Béla járt, felfúvódott teheneket sodort magával a tomboló víz, az utat szaggatta, míg a túloldalon esernyő alatt mosolyogtak az egyszerű lelkek, a tejfogas utódok vigyorogva toszogatták magukat tova mindenféle műanyag eszközökön, a duplagyűrűsök akadály nélkül iszkoltak a templomba, és a sompolygó macskák fekete szőre sem lett nedves. Bélában megint megfordultak hajdanvolt olvasmányai, és azt hitte, a Patriarsije Prudin iszkol, s ahogyan az árvíz elől lihegve a kocsmába fordult, még látta, ahogyan Korovjov és a Behemót röhög rajta egy szivárvány alatt a túloldalon.

Amint az ivóba lépett, tócsa keletkezett a lába alatt, és a kocsmáros nem tudta, mitől. Kint alig is esett, szemerkélt csupán. – Izzadsz, mint a ló. – Így fogadta a fröccsök ura a barátját, aki a külvilág felé mutatott, igazolni óhajtva, hogy nem, csak az eső ömlik. Mégsem jutottak egyezségre, mert az a különös és teljesen szokatlan helyzet állott elő, hogy teljesen mást láttak, holott ugyanazt nézték. Béla reszketett, fáztak a csontjai, és forralt bort óhajtott, amitől a kocsmáros ámult ugyan, de nem nagyon. Megszokta már a váratlan fordulatokat. – Aztán mindjárt jön a Télapó. – Ezt vetette oda foghegyről és tréfának gondolva, de a barátja meg sem hallotta az élcet.

Nagyon messze járt már. A fröccsök ura bort töltött egy csészébe, cukrozta, fahéjazta, szegfűszegezte, aztán a kávégéppel sziszegve gőzölte fel, úgy imbolygatta az asztalra, amely mellett Béla különös szemekkel ücsörgött. A kocsmáros már ismerte ezt. Letette a bögrét, amiből gőzök szálltak fel, és amikor odakint végleg elállt az eső, Béla orrcimpája megremegett, mert érezte, látta, hogy jön az ár, ami leteríti. Tél lett hirtelen, hatalmas hó, és a nagybátyja Pannónia motorral érkezett, mint Mikulás, aztán gyantaszag és fenyőillat szállt fel a borból, mert karácsony volt és zakatoló villanyvonat.

A fröccsök ura a pult mögé húzódott a fátyolos tekintet elől, amely nem volt e világra való, s ahogyan a bor pöfögött, úgy keltek életre a halottak sorban. Nyár lett, gólyák kelepeltek a falusi iskola udvarán, jeges tél, amitől kopogósra fagyott az udvarra terített ruha, eközben nagyapa a hatalmas orrlikaival ült a fotelben, amibe belepiszkított önkéntelen, és üvöltött, hogy Irén! Irén! Béla az izzó sparheltre pisált, amitől szintén gőzök emelkedtek fel, de nem fahéj illatúak, ezért méterrúddal püfölte őt a nagyapja, kakasok kukorékoltak, békák roppantak ketté a szarvasbogár szorításától, tyúkgombát szedtek a megszáradt tehénlepény alól, és nagyapa meghalt, aztán nagyanya meghalt, apu lábát levágták, és anyu combcsontja is eltört. Mindent elöntött a víz, az összes reggelt és estét.

Eltelt száz év, mire Béla fölnézett. Még bele sem ivott a borába, kint vigasztalanul zuhogott, holott a fröccsök ura hunyorgott, mert a szemébe tűzött a nap. – Te vagy, Azazello? – Ezt kérdezte Béla, és a kocsmáros nem tudta, most épp merre utazhat. Valahogyan vissza akarta hozni a barátját erre a világra, ezért fölhangosította a tévét, ami használni szokott. – Ellenállni Brüsszelnek. – Ilyenek jöttek elő a dobozból, ami szöveg annyira meseszerű volt, hogy már valóságosnak tűnt. – A rosseb. – Ennyit mondott Béla, és a szemén látszott, hogy nagyon messziről jött vissza. A fröccsök ura esélytelennek tartotta, hogy megtudja, hová menekült a reménytelenségből, de a biztonság kedvéért szódát sprickolt a borba, így hajtva barátja álmait a valóság igájába. – Élni kell, bassza meg! – Ezt gondolta, de nem mondta ki hangosan.

A látens elnöknek ez mindenképpen kijárt, hogy alattvalóiban ne tegyen kárt, pedig ez a veszély egyáltalán nem volt valós. Béla senkit sem fenyegetett, csupán a parókia ajtaját akarta lebontani buzgalmában flinstonosan, és most, hogy már nem volt annyira hangyás a feje, nem is haragudott másra, csak a bádogbánosra, aki rövid idő alatt másodszor hívta rá az állam gondozóit, először a rendőrök, most meg összevont szemöldű mentősök képében. Suhant és gurult az autó, vitte Bélát oda, ahová tervei szerint élete még letöltendő részében már soha nem akart elmenni, a városba. De nem volt mit tenni, végül is ott állt egy szúrós szemű doktor előtt akarata ellenére, és egy pillanat alatt lett kiábrándítóan józan.

Nem mondhatnánk, hogy sokáig tartott volna ez a randevú. – Mit akart csinálni? – Kérdezte a doktor. – Beszélni a bádogbánossal. – Felelte Béla, és ez olyan normális feleletnek tűnt, hogy az orvos nem is Bélára, hanem a hülye mentősökre lett mérges. Idehozzák neki ezt a barmot, amikor épp elég baja van. Már csomagolta a cuccát, mert két hét múlva bezárják a nagyszerű intézményét neki. Öreg volt már ahhoz, hogy fölkerekedjen világot látni, így – magunk közt szólván – sokkal nagyobb bajai voltak, mint a létezést passzióból utáló Bélának, és csalódásában elrendelte, mossák ki ennek az ökörnek a gyomrát, fektessék két órát a folyosón, aztán rúgják valagba.

Mindezt hallva hősünk tisztára Svejknek érezte magát, és a puccer nyugalmával tűrte, hogy kitisztítsák belülről, amitől ugyan zaklatott lelke nem nyugodott le, de nem maradt érkezése, hogy tiltakozzon. Ez a sztoikusok ereje, és bölcsességének igazi forrása. Viszont Béla azon kapta magát, hogy ott ül megint a buszon, mint pár hónapja, amikor plázanézőbe indult, ettől az az érzése támadt, hogy az idő körben forog, és nem is tévedett nagyot. Ugyanúgy érkezett meg a faluba, mint akkor, ugyanúgy szállt le diadalmasan, és ugyanúgy vezetett az első útja az ivóba. Egy különbség akadt csupán, a fröccsök ura elcsodálkozott, hogy alig tel el pár óra, és barátja már megint itt van.

Azt hitte, hetekig nem látja viszont, de nem számolt az egészségügy diadalmas helyzetével, hogy jobb szereti a delikvenseket házon kívül látni, mert nem tud mit kezdeni velük. Nem, ezt nem tudta a fröccsök ura, de örült nagyon, és félve kérdezte a történtek után. – Kérsz egyet? – Hülye vagy? – Ennyi volt a válasz, és máris sprickolta a szódát a borba, és Béla nem kérdezte tőle, hogy mi történt, amíg odavolt, mert egyrészt épp csak az előbb vitték el dicstelenül, de azt is tudta, ha hetekig lett is volna oda, akkor sem változott volna semmi, mert ez egy ilyen ország, és legfőképp ilyen falu.

A zsíros hajú férfiak altesti vicceket mesélnek szünet nélkül, a duplagyűrűsök a templomban vonyítanak, és a húst klopfolják a konyhán, a fiatalabb asszonynépek koszos mackóban nézik boldogan a kölkeiket, amint műanyag motorjaikon dübörögnek a flaszteron, és ez az élet. Mindezt látta Béla is, akinek kimosott gyomrát kellemesen égette a friss maligán, ám ettől az egésztől mély depresszióba esett, amely állapot egyáltalán nem volt tőle idegen, és valljuk be, jól érezte magát benne. Kocogtatta körmével a poharát, megkapta a második beöntést is, meg egy szórólapot, ezt csúsztatta eléje a fröccsök ura.

A polgármester majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz majd májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely kettő ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett állítanak majd fel, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást. Pár nap maradt addig csupán, ami már itt is volt, ha jól belegondolunk. Mivel az összes ugyanúgy telt, egyetlen véget nem érő huszonnégy óra lett az egész élet. Így Béla azon kapta magát, hogy a gyomormosás után száll le a buszról, de eközben már a kocsmában ül, és a zsíros hajúak épp állítják is fel a csupasz farönköt, a csúcsán mindenféle színes szalagokkal. Így játszott vele az idő.

Mert közben már három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, most meg rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítették volna, de nem. A koszos melegítős fiatalasszonyok – akik ezúttal hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla nézte ezt az egészet, és rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, mezítláb, alig ruhában, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így megy ez itt már százezer éve. Malomalja, fokos. Így azt sem vették észre persze, hogy micsoda skandalum történt. Alighogy elhallgatott a hangszórókban az arab muzsika – amely ismeretlen világokat ébreszthetett volna a szikkadt agyakban -, alig ringott utolsót a hastáncosok zsírtól remegő hasa, szóval éppen legördült a függöny a világ előtt, ahonnan mostanában zaklatott emberek kelnek útra és érkeznek ide, hacsak nem fulladnak a tengerbe, tehát, amikor minden elcsöndesült, azonmód megszólalt a templom harangja. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, de ezt Bélán és a fröccsök urán kívül senki nem vette észre. A zsíros hajúak a kocsmába tódultak inni, ahogyan kell ezt az ünnepen, a koszos mackósok és a duplagyűrűsök pedig klopfolni indultak a konyhába, szintén, ahogyan azt kívánja az élet, és a komondorok, hogy el ne feledjük.

Viszont senki nem tudta, ennek a kettőnek miért van olyan virágos kedve. Béla depressziója tovaszállt, bütykölt kicsit az ivó számítógépén, és egyszer csak megszólalt a gép: „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” A zsíros hajúak hülyén néztek, semmit nem jelentett nekik ez az egész, mert soha nem ültek az apjuk nyakában kis vörös papírzászlót szorongatva, ahogyan elvonultak a tribünön integető kalapos emberek előtt. Nekik ez a nap a színpadon tarajos hajjal vonagló óvodásokat jelentette, akiket bávatagon lehetett nézni, hogy máris de ügyesek ezek a kicsik. Ezt a sivatagot nézte Béla, és depressziója mély melankóliává változott.

Eszébe jutott az apja. Eszébe jutott az anyja, az ő anyja és apja, az ő nagybácsija és nagynénje, az ő nagyapja és nagyanyja, akik egyszersmind Béla dédanyja és dédapja voltak. Ők nyolcan hevertek egy kupacon, egy helyen a temetőben, ahol Béla időtlen idők óta nem volt, és vágya támadt, hogy kimenjen és szembenézzen magával. Szedelőzködött. – Hova mész? – Kérdezte a fröccsök ura. – A temetőbe. – Vetette oda neki. – Anyák napja van. – Indult, a májusfa szalagjai kókadtan lógtak, a két közmunkás bontotta a színpadot, a duplagyűrűsök misére gyülekeztek, a kölkek motoroztak, a zsíros hajúak ittak, a koszos melegítősök klopfolták a húst, és szívükben élezték a kést hűtlen uruk számára. Béla elindult, és elkezdett az eső cseperészni. Mindettől olyan csönd lett benne, hogy meghallotta a szívét, ami azt mondta neki: tádám, tádám.