Mindemellett mégis csak kell egy igazodási pont, s ez lehetne éppen a sör, a virsli, a luftballon vagy akár a rezgő papírzászlócska is. Ezt alakította ki bennünk a máig élő, épülő szocializmus, Kádár apánk, meg kisunokája, a miniszterügynök úr. Ez utóbbi meg pláne, hiszen, mint tudjuk, ő egyenest munkaalapú társadalmat épít belőlünk, így, ha következetes és kitartó volna, akkor a mai nap nemzeti ünnep lenne, de kurvanagy.

Ezzel szemben nem az, csupán egy nap, amivel kéne valamit kezdeni. Én például mosást tervezek, de takarítani is illene, ilyesmi örömök. Majd kiderül. Viszont az olyanok, mint miniszterügynök úr is, akinek lánglelke van, s emiatt egyfolytában tüzek égnek az agyában, valami különös késztetést éreznek, hogy permanensen dőljön belőlük az ige. Ő például darukat vizionált, amelyek eltakarják az ország egét a rohadt nagy gyarapodásban.

Őnála mindenki serényen dolgozik, mert teljesen foglalkoztatja a népét. Ehhez képest sem a pártjának, sem saját magának nincs egyetlen megveszekedett mondata sem – ránéztem a honlapjukra – május elseje kapcsán, mert még mindig a Sorosba vannak belemerevedve. A többi párt sem különb, akik pár nap múlva lefekszenek neki, hogy a magyar keményen dolgozó kisember magára maradjon a vérzivatarban. Azok is csak kóvályognak a tavaszban, annyit is érnek.

Isteni szerencse viszont, hogy van néhány alak az országban, aki nagykorúnak érzi magát, ezért szarik az összesre. Ez a biztos idea. Mert harminc éve még ilyennel etették a proletárt elsején: „…Zengjen a dalunk, pajtás,/ Fákon újul a hajtás,/ Fogadjuk a tavaszt dallal!/ Itt van május elseje,/ Énekszó és tánc köszöntse!/ Zeng és dalol az élet,/ Szállj csak, zeneszó, ének,/ Ébresszed a magyar népet!/ Népek tavasza, téged/ Hív ez a vidám ének…”

Ha emlékszünk rá, azok persze, akiknek már konyulóban van a füle. Viszont nem azért, de prozódiailag és szellemében nem egy tőről fakad ezzel a nótával? „…Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol/ Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten/ Kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég/ Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, érezd, hogy a föld szíve dobban veled, mert mind egyek vagyunk…”

Hát dehogynem. Ezt 2013-óta élvezhetnénk, viszont nem tesszük. Pedig milyen jól mutatna, midőn miniszterügynök úr állna a kalapjában az emelvényen, és mosolyogva integetne az alant elhaladó fotbalistáknak, valamint a Mészáros és Mészáros cég dolgozóinak, miközben szólna a recsegő hangszórókból a barackos nóta. Azt hihetnéd, hogy szórakozok, pedig csak a szívmelengető jövőt föstöttem le. Mára viszont zivatarokat jósol Delphoi, úgyhogy csak óvatosan, polgártársak.

Mit is mondhatnék még azoknak, akiknek nem ment el teljesen az esze? Azt hiszem, annyit, hogy tartsák meg jó szokásukat, mert abból még mindig kijöhet valami. Ez a legtöbb, ez a minden, ami az egy hét múlva igazán elkezdődő négy évnyi ámokfutás alatt elképzelhető. Addig is, például tudtad azt, hogy ezen a napon házasodott először a mi Mátyás királyunk? Ennek is lehetne örülni a méhek között. Igaz, valami cseh luvnyát vett el, mert szart a homogén társadalomra. Ezt is összeadhatná a miniszterügynök úr/elvtárs, de ezt sem teszi.

A látens elnöknek ez mindenképpen kijárt, hogy alattvalóiban ne tegyen kárt, pedig ez a veszély egyáltalán nem volt valós. Béla senkit sem fenyegetett, csupán a parókia ajtaját akarta lebontani buzgalmában flinstonosan, és most, hogy már nem volt annyira hangyás a feje, nem is haragudott másra, csak a bádogbánosra, aki rövid idő alatt másodszor hívta rá az állam gondozóit, először a rendőrök, most meg összevont szemöldű mentősök képében. Suhant és gurult az autó, vitte Bélát oda, ahová tervei szerint élete még letöltendő részében már soha nem akart elmenni, a városba. De nem volt mit tenni, végül is ott állt egy szúrós szemű doktor előtt akarata ellenére, és egy pillanat alatt lett kiábrándítóan józan.

Nem mondhatnánk, hogy sokáig tartott volna ez a randevú. – Mit akart csinálni? – Kérdezte a doktor. – Beszélni a bádogbánossal. – Felelte Béla, és ez olyan normális feleletnek tűnt, hogy az orvos nem is Bélára, hanem a hülye mentősökre lett mérges. Idehozzák neki ezt a barmot, amikor épp elég baja van. Már csomagolta a cuccát, mert két hét múlva bezárják a nagyszerű intézményét neki. Öreg volt már ahhoz, hogy fölkerekedjen világot látni, így – magunk közt szólván – sokkal nagyobb bajai voltak, mint a létezést passzióból utáló Bélának, és csalódásában elrendelte, mossák ki ennek az ökörnek a gyomrát, fektessék két órát a folyosón, aztán rúgják valagba.

Mindezt hallva hősünk tisztára Svejknek érezte magát, és a puccer nyugalmával tűrte, hogy kitisztítsák belülről, amitől ugyan zaklatott lelke nem nyugodott le, de nem maradt érkezése, hogy tiltakozzon. Ez a sztoikusok ereje, és bölcsességének igazi forrása. Viszont Béla azon kapta magát, hogy ott ül megint a buszon, mint pár hónapja, amikor plázanézőbe indult, ettől az az érzése támadt, hogy az idő körben forog, és nem is tévedett nagyot. Ugyanúgy érkezett meg a faluba, mint akkor, ugyanúgy szállt le diadalmasan, és ugyanúgy vezetett az első útja az ivóba. Egy különbség akadt csupán, a fröccsök ura elcsodálkozott, hogy alig tel el pár óra, és barátja már megint itt van.

Azt hitte, hetekig nem látja viszont, de nem számolt az egészségügy diadalmas helyzetével, hogy jobb szereti a delikvenseket házon kívül látni, mert nem tud mit kezdeni velük. Nem, ezt nem tudta a fröccsök ura, de örült nagyon, és félve kérdezte a történtek után. – Kérsz egyet? – Hülye vagy? – Ennyi volt a válasz, és máris sprickolta a szódát a borba, és Béla nem kérdezte tőle, hogy mi történt, amíg odavolt, mert egyrészt épp csak az előbb vitték el dicstelenül, de azt is tudta, ha hetekig lett is volna oda, akkor sem változott volna semmi, mert ez egy ilyen ország, és legfőképp ilyen falu.

A zsíros hajú férfiak altesti vicceket mesélnek szünet nélkül, a duplagyűrűsök a templomban vonyítanak, és a húst klopfolják a konyhán, a fiatalabb asszonynépek koszos mackóban nézik boldogan a kölkeiket, amint műanyag motorjaikon dübörögnek a flaszteron, és ez az élet. Mindezt látta Béla is, akinek kimosott gyomrát kellemesen égette a friss maligán, ám ettől az egésztől mély depresszióba esett, amely állapot egyáltalán nem volt tőle idegen, és valljuk be, jól érezte magát benne. Kocogtatta körmével a poharát, megkapta a második beöntést is, meg egy szórólapot, ezt csúsztatta eléje a fröccsök ura.

A polgármester majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz majd májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely kettő ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett állítanak majd fel, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást. Pár nap maradt addig csupán, ami már itt is volt, ha jól belegondolunk. Mivel az összes ugyanúgy telt, egyetlen véget nem érő huszonnégy óra lett az egész élet. Így Béla azon kapta magát, hogy a gyomormosás után száll le a buszról, de eközben már a kocsmában ül, és a zsíros hajúak épp állítják is fel a csupasz farönköt, a csúcsán mindenféle színes szalagokkal. Így játszott vele az idő.

Mert közben már három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, most meg rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítették volna, de nem. A koszos melegítős fiatalasszonyok – akik ezúttal hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla nézte ezt az egészet, és rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, mezítláb, alig ruhában, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így megy ez itt már százezer éve. Malomalja, fokos. Így azt sem vették észre persze, hogy micsoda skandalum történt. Alighogy elhallgatott a hangszórókban az arab muzsika – amely ismeretlen világokat ébreszthetett volna a szikkadt agyakban -, alig ringott utolsót a hastáncosok zsírtól remegő hasa, szóval éppen legördült a függöny a világ előtt, ahonnan mostanában zaklatott emberek kelnek útra és érkeznek ide, hacsak nem fulladnak a tengerbe, tehát, amikor minden elcsöndesült, azonmód megszólalt a templom harangja. A keresztesek bevették Jeruzsálemet, de ezt Bélán és a fröccsök urán kívül senki nem vette észre. A zsíros hajúak a kocsmába tódultak inni, ahogyan kell ezt az ünnepen, a koszos mackósok és a duplagyűrűsök pedig klopfolni indultak a konyhába, szintén, ahogyan azt kívánja az élet, és a komondorok, hogy el ne feledjük.

Viszont senki nem tudta, ennek a kettőnek miért van olyan virágos kedve. Béla depressziója tovaszállt, bütykölt kicsit az ivó számítógépén, és egyszer csak megszólalt a gép: „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…” A zsíros hajúak hülyén néztek, semmit nem jelentett nekik ez az egész, mert soha nem ültek az apjuk nyakában kis vörös papírzászlót szorongatva, ahogyan elvonultak a tribünön integető kalapos emberek előtt. Nekik ez a nap a színpadon tarajos hajjal vonagló óvodásokat jelentette, akiket bávatagon lehetett nézni, hogy máris de ügyesek ezek a kicsik. Ezt a sivatagot nézte Béla, és depressziója mély melankóliává változott.

Eszébe jutott az apja. Eszébe jutott az anyja, az ő anyja és apja, az ő nagybácsija és nagynénje, az ő nagyapja és nagyanyja, akik egyszersmind Béla dédanyja és dédapja voltak. Ők nyolcan hevertek egy kupacon, egy helyen a temetőben, ahol Béla időtlen idők óta nem volt, és vágya támadt, hogy kimenjen és szembenézzen magával. Szedelőzködött. – Hova mész? – Kérdezte a fröccsök ura. – A temetőbe. – Vetette oda neki. – Anyák napja van. – Indult, a májusfa szalagjai kókadtan lógtak, a két közmunkás bontotta a színpadot, a duplagyűrűsök misére gyülekeztek, a kölkek motoroztak, a zsíros hajúak ittak, a koszos melegítősök klopfolták a húst, és szívükben élezték a kést hűtlen uruk számára. Béla elindult, és elkezdett az eső cseperészni. Mindettől olyan csönd lett benne, hogy meghallotta a szívét, ami azt mondta neki: tádám, tádám.