Ebből is kitetszik, hogy itt és most nem celebvágta történik, hanem kultúrtörténeti kifestőkönyv lapjait látjuk, de leginkább a NER vizsgálata abszolválódik öléggé karcosan, erről kezeskedek.

Itt van nekünk mindjárt az elején a névmágia, ez az ősi aktus, amely tiltja az evolúció egy bizonyos fokán álló humanoidoknak, hogy valamely személy vagy istenség nevét használják, a szájukra vegyék mintegy. Abból az elvből kiindulva, hogy a név a lehető legteljesebben hozzá tartozik a viselőjéhez, senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét.

Ezen a metóduson alapszik a totemizmus is, amiből látszik, hogy a vallásoknak is megvan a maguk fejlődéstörténete. A júdaizmus őskorában sem lehetett kiejteni Isten titokzatos nevét, amelyet JHVH rövidítéssel, a Tetragrammatonnal helyettesítettek, és a Brian életéből tudjuk, mi várt arra, aki ennél bővebben, például Jehovaként emlegette a teremtőt. Kapott pár hegyeset és laposat a bordái közé.

Ha ennél is tovább ment a delikvens, mint Lillith, az igazi első asszony, aki elsutyorogta a Tetragrammaton fölfejtését, úgymint Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), akkor meg egyenest Sátán vált belőle, mutatva, hogy a képzeletnek nincsenek igazán határai.

A Tízparancsolat másodikja is így szól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ebből is kitetszik, milyen erős ez a tiltás, hogy évezredes babramunkával egészen máig hat, és ilyen Semjéneket állít elő nekünk a semmiből, meg Illés államtitkárokat is, persze. Ő volt az ugyanis, aki nem is oly rég Szél Bernadettet rótta meg így a mi országunk házában: „Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”

Az ilyen humoreszkek azt mutatják nekünk, ezek úgy vélik, hogy elemelkedtek az anyaföldtől, mint Nicanor atya a forró csokoládé segítségével. Továbbá a seggükből is böjti szelek fújnak oly bőséggel, hogy Neogranormon legyen a talpán, amelyik a lafogó cafatjait megorvosolja. Ilyen pisze orrú nekik a lelkiviláguk.

Majka sem volt kellően óvatos, és Vajnánét nem a hagyományoknak megfelelően VJNTM-ként emlegette földig hajolva, és ezzel a férj, elsöprő haragját is magára zúdította. A nemzet kasszinósából ekképp szakadt ki a vadbarom:

„Kezd elegem lenni a napokban megjelent, a feleségemet rossz színben feltüntető szándékos lejárató kampányból. Egyúttal azt üzenném mindenkinek, aki érintett az ügyben és különösképpen Majoros Péternek, ha fontos az állása és hazai boldogulása jobb, ha még egyszer meggondolja, miket ejt ki a száján, különben eltiprom. A továbbiakban nem tűröm el feleségem pocskondiázását, még ha emiatt kíméletlen eszközökhöz is kell folyamodnom.”

Édes a lelkem, és megkérdeznénk, hogy ki a lófasz is ő, ha nem lebegne előttünk Damu Roland példája, amit nem féltés miatt, hanem miheztartás végett ajánlanék Majoros úr figyelmébe. Neki is volt afférja a nénivel még Palácsik korából, és lehet, hogy Damu egy állat, de kínjában elrebegte egyszer, kinek köszönheti, hogy kiherélték, és, hogy most már csak hálni jár belé a lélek.

Ennek a szivarosnak. És, hogy idáig eljutottunk, emlékezzünk meg akkor a NER-ről, amely a mindenható Orbán mellett ilyen degenerált kiskirályokat állít elő házmestertől a tankerületi igazgatókig, akik a hatósugarukban élet és halál urai. Ilyenekkel van tele az egész elcseszett ország, akik gondoskodnak arról, ha Viktorunk duci karjai személyesen nem is érnek el minden barlangba, a csápjai azért ott legyenek.

És mára végeztem is, köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Lesznek még ilyen pörformanszok az elkövetkező héten gyönyörű országunk számos vidékén, az hétszentség, hogy stílszerű maradjak. Nem csak államtitkár úr szerepelt gyönyörűen, de a helyiek is fölöttébb boldogok voltak a nagy találkozástól. Egy teljes műsort szenteltek a tiszteletére, valamint a maguk gyönyörűségére, tisztára hamisítatlanul csorgott a falakról a magyar szervilizmus. A helyi polgármester volt a hoppmester, aki először az ózdi hőst konferálta föl, aki eldanászta „Magyar vagyok, magyarnak születtem” című örökbecsűjét, ennek ellenére sem aratott osztatlan elismerést, lévén, az ő műfaja kevéssé a mulatós féle.

Aztán államtitkár úr kapott útravalóul – a szűkösebb időkre gondolva – egy kis hungarikumot, jófajta szegedi fűszerpaprikát a vasárnapi pörkütthöz, nehogy még elcsábuljon a Tescóba mise helyett, ugye. És jött a költő is. Pedig József Attilával kurválkodni nem ér, főleg nem a „Hazám” című versével, amely néhány soráról azt hitte a Csongrád Megyei Közgyűlés kulturális referense, hogy passzol az alkalomhoz. Pedig, ha az egészet megszólaltatta volna, lehet, a szépreményű közönség jó része lefordult volna a székéről megbotránkozásában. Nincsen szerencséjük ezeknek az uraknak a versekkel. Gondoljunk csak a Terror háza avatására, amikor is Szabó Lőrinc egy szerelmetes versének két sorát vélte miniszterelnökünk az alkalomhoz passzolónak.

Kár ilyenekkel vergődni, viszont – mint kitetszik -, nekik, meg a közönségnek megfelel. Akkor szóljon, ami a csövön kifér, nem baj, ha ettől mucsaiak leszünk, úgyse veszi észre senki – gondolják -, aztán meg dehogynem. Főleg, ha államtitkár úr előadása előtt még a Himnuszt is eldanásszuk, mert abból baj nem lehet, és legott elemelkedik a földtől, ami amúgy rohadtul lehangoló. Mindezek után beszélt Rétvári másfél órát munkanélküliségről, népszavazásról – hogy iramodjon minden jelen lévő a megfelelő helyre és ritmusban ikszelni -, nem is érdemes idézni, miket nem mondott erről. Egyrészt, mert nem vett nálunk hirdetési felületet, másrészt meg, rohadt unalmas már ez az egész.

És akkor a kereszténység, mint az előadó szívének az ő szottya. Mert az ő harci területe legfőként a keresztény Európa ügye és jövője, pláne mert – mint kis ujjacskáink kiszámolta – minden öt vallása miatt üldözött közül négy keresztény. Igaz, nem Európában. Aztán meg számokat citált az ijesztő keresztény fogyásról, és egyben megrótta az ellenzéket, hogy mit dévajkodik azon, hogy szükségesnek látják egy keresztényüldözés elleni államtitkárság létrehozását. Majd egy mozdulattal cáfolt meg mindent – de nem vette észre -, midőn kijelentette: „Arról nem is beszélve, hogy a zsinatokon már évtizedek óta a hívők számának fogyatkozása miatt aggódnak, amelynek nem az üldöztetés az oka.” De senki föl nem tette neki a kérdést, akkor hogy is van ez, kedves államtitkár bácsi? Nem, hanem a jól sikerült este élményével és szívük emelkedettségével mentek haza a legények.

Ezt az egészet nem látta és nem hallotta az IlSole24Ore című olasz gazdasági napilap tudósítója. Viszont olvasta Orbán Viktor Origónak adott nyilatkozatát, amelyben – szokásának – megfelelően egészen különleges szavakat használt a menekültekről: „össze kell gyűjteni, és ki kell vinni” – őket. Erre mondta azt az olasz, hogy sokkoló, magyar szégyen, valamint ijesztő. Továbbá: „Az Orbán Viktor által gyakran nagy magabiztossággal hirdetett nemzeti szuverenitás nem ad felhatalmazást szélsőséges nyelvezet és gesztusok használatára, főleg nem az európai identitás és keresztény gyökerek nevében.” Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, kinek a dicsőségére és javára rendezik ezeket az ökörségeket, amelyek közül egyet fentebb részleteztem.

Pedig gyerekkorom végérvényes elmúltával és a rendszerváltás beköszöntével azt hittem, hogy egy életre megszabadulhatok a vasárnapi ebédek kínjától. Ezek voltak azok a napok, amikor nagyapám és apám bódultan hallgatta a Sokolból a jó ebédhez szól a nóta című inkvizíciós műsort soha el nem múló sebeket ejtve bennem. Felnőve feledni véltem, most meg tapasztalom, hogy reneszánszát éli. A „Dáridó” után nőttek ki gombamód a magyar földből az úgynevezett magyar nóta nívóját is alulmúló mindenféle emberek és zenekarok a mulatós zenével, amely műfaj mindennek a legalja, és etetik a nemzettel. Azzal a réteggel, amely meglehetős bőséges, és ilyen szellemi talapzat után persze hogy be lehet adni neki, hogy Wass Albert és társai a magyar szellemi élet nagyjai.

Ilyen közegben persze, hogy elözönli a köztudatot és ízlést az a teljesítmény, amelyet a mostani hatalom reá akar erőltetni a nemzetre, amely során gondolkodni nem-, dáridózni vagy busongani kell, mikor hogy kívánja meg a a haza. Így jönnek az új etalonok, szerveződnek Fekete és Kerényi-féle támogatott alakulatokba, ezért nehezen érthető Lajos baja:

„Liptai Claudiának nem kéne a szájára vennie a nézettségi adatokat, amikor rekordmennyiségű ember követte és szerette a műsoromat ugyanezen a csatornán, száznyolcvan adásom ment le fő műsoridőben. Hajós Andrást pedig nem értem, miért pont engem sérteget, mikor eddig bármiben kért segítséget tőlem, mindig ott voltam. Hogy mondhat olyat, hogy átmenet voltam a sertésfeldolgozó ipar és a popzene között, mikor, ha szüksége volt rám, ott voltam. Ezután nem leszek. Majka zenei világáról és stílusáról inkább nem mondok semmit, de azt meg kell említenem, hogy olyan lánnyal él együtt, aki anno az én táncosom volt. Bereczki volt az egyetlen intelligens ember a társaságban, ő nem szállt be a gyalázásba. Nem értem, erre miért volt szükségük, példátlan ez a viselkedés a műsor történetében, el vagyok keseredve.” Ez a jóember tényleg nem érti, hogy részese volt a romlás elindításának, s hogy félreértés ne essék, ez újak szintén. Mentség akkor sincs, ha a pillanat sodrása által jókat lehet alkalom adtán röhögni. Feloldozás nincsen ugyanis.