Azt mutatja nekünk ez a kis színes, hogy négy fogdmeg kezelgeti a képviselőt nagy elszánással és emellett szenvtelenül, mint gyakorlott bérgyilkos, tapasztalt verőhuszár vagy keretlegény, ez még felugrik jeligére. Olyan hűvös, érzelemmentes a dolog. Nincs szó indulatról, ez is egy szakma, amit aljanépek végeznek mocsadékok megbízásából, mert így ránézésre ilyesmit igazi férfiember nem tesz, csak és maximum vak komondor tulajdonosok meg bandában nagypofájú beszariak. Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy képviselőt klopfoltak – bár az is döfi -, nézegessük csak a közösen ütlegelés tényállását és az ebből való fakadásokat.

Varju Lászlóból hős lett, mártír, népmesei alak és szenvedő Krisztus, pedig nem is akarta igazán. Ő csak olvasgatni akart, erre nekiestek, s abban a pillanatban másra nem is gondolt, mint, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, egy perc múlva pedig már szimbólummá vált. Így születnek a legendák, és így rúgja tökön magát a rendszer. A tüntetők közül kiemelt füstgránátos lány, a hajnalban elvitt újságíró mind egycsapásra és szinte akarata ellenére válik mitikus alakká, amely azt mutatja a tüntetőnek és arra biztatja, hogy lehetne ő is kamikázé. Így szoktak kitörni a forradalmak és parasztlázadások.

A néplélek könnyen azonosul a szenvedővel és elnyomottal, főleg, ha szembe állítják a legkisebb fiú hősiességét a zsarnok királlyal. Esetünkben míg Varju képviselőt négyen teperik le, a mi királyunk kizárólag négy napszemüveges fogdmeggel körbevéve jelenik meg a nagyvilágban, plusz még a kevlár a nagy gyomrán, ami különösen előnytelen, viszont undorító is. Ő utcai harcosnak nevezi magát, aki rendíthetetlenül áll az ágyútűzben, csak néha szalad a függöny mögé. Míg Varju képviselő, a lépcsőházi harcos entestével vesz részt a küzdelemben, s főleg túlerő ellen, azonban rendíthetetlenül, holott csak a szabadulás esélye nélkül földre teperve és megbéklyózva.

Ha Orbán járna színházba, végezne némi esztétikai erőfeszítést magában és tisztában lenne néhány fogalommal, úgymint komédia vagy tragédia, esetleg katarzis, akkor nem követne el alapvető hibákat, amellyel önmagát nevetségessé, ellenfelét pedig hőssé teszi. A NER viszont tapló az urával együtt, és – többek között – ez is okozza majd a vesztét. Nem érti, így el nem viseli sem a gondolatot, sem a humort, beleájult az ájtatos pátoszba, amit megvédeni másképp nem, csak erővel tud. S emellett, mint a bálványokba menekülő paleolit népek, fél is, és a sokaságban véli megtalálni a biztonságát.

Nem véletlenül érkeznek tapsoló lengyel vendégmunkások, a tízezres tömeget sem ok nélkül nevezik párszázas csürhének, így győzködve magukat, hogy ez még nem a birnami erdő, holott, de, bizony az. Ezzel viszont a receptet is megadják a lázadóknak, mert, ahogyan ha öt Varju László állt volna a négy fogdmeggel szemben, s nemcsak ez az egy, akkor nem leteperték, hanem elfutottak volna, hasonképp, ha folyamatosan csurig lenne az utca rájuk mordulva, elrohannának, mert beszari alakok voltaképp. Egy nagypofájú galeri, nem véletlenül menekül már szinte az összes minden olyan helyről, ahol nem az akluk van.

Mert idézzük csak magunk elé nagyjaink fancsali, kétségbe esett arcát az Európai Parlamentben, amikor Sargentini oktatta őket, és nem volt egy Kövérjük, hogy kikapcsolja a mikrofonját. Mindezzel nem azt óhajtom sugallni, hogy ezek csak az erőből értenek (de), azt viszont végképp nem, hogy pofán kéne verni őket. Tanulva Gandhitól már az is elég, ha annyian vannak az utcán, hogy ne lehessen őket egyesével leteperni és elcipelni, mert nincs annyi emberük. Láthattuk, hogy négy fogdmeg kellett egy Varjuhoz, egy tízezres tömeghez negyvenezer rendőr kellene, annyi meg nincs, ha csak nem importálnak Moszkvából. Sokszor kell sokan lenni, ami kitartást, türelmet és bátorságot igényel, viszont megéri. Erre tanít ez a tél.

Az emberi élet szenvedés: látta ezt be már a NER rendszere előtt Gótama Szidhattha herceg a napfényes és egyben kurva hideg Nepálban, amit akkoriban még egészen másképpen neveztek. Mindegy végül is, ám a jóllakott, gyönyörűséges feleséggel és gőgicsélő gyermekkel megáldott manus kivonult a határba egy fügefa alá, hogy csöppet megsanyargassa magát, amitől örök titkok felfejtését remélte, és sikerrel járt. Hetekig nem evett, nem ivott, mígnem az önkívület megengedő állapotában visszaemlékezett előző életeire, ráébredt a halál és az újjászületés lényegére. Rájött, hogy az új születések ciklusát csak az aszkéta életmód és a világi örömök közötti középúttal lehet megtörni, így érheti el a hívő a Nirvána állapotát, amely nem zenekar benne a közepén a szépemlékű Kurt Cobain-nel, hanem a totális semmi, az érzékek és élmények nélküli lebegés joint nélkül.

Minderről Balog emberi erőforrás embernek halovány fingja sincsen magunk közt szólván, így arra sincsen füle, hogy meghallja, amit rengetegen pofáznak neki, jelesül, hogy itten gyerekek meg emberek nélkülöznek, és nem a boldogság keresésének szándékával, hanem éppen annak hiányában. A szegénység csökken, mondja ő, és libavacsorát celebrál a Hiltonban nem szegregált kölkök számára. Közben meg, ugyan nem ezzel párhuzamosan, de végül is ugyanabban a térben és időben éhségmenetek hasítják az ország latyakos, nemzeti pántlikával felavatott útjait. És éppen ez, ez a meg-, és elnevezés teszi a valóságtól elrugaszkodottá Balog minisztert. Mert mit lát a lelkem? Jóltáplált embereket, akik poroszkálnak az út szélén, és abban igazuk is van, hogy nem lehet megélni havi negyvenhétezerből. Hiába bizonyította ennek ellenkezőjét sebészi alapossággal Zsiga Marcell, aki nagy társadalomtudós, mégse ismeri Schopenhauer mestert, aki arra figyelmeztet, hogy nem komilfó marha hátszínt zabálva a szegénységet dicsőíteni.

Így egyáltalán nem mindegy, hogyan is nevezzük a dolgokat, a névnek hatalma van, erről meg Novák Előd tudna mesélni a kandalló mellett antropológiai disszertációját lapozgatva. Éles elme, aki a Rikárdó névről a sapiens valamelyes alfajára asszociált, és mégsem rúgták szét a tökeit. Ebből is látszik, hogy ezt a vonulást éhségmenetnek nevezni hiba, olyas képzeteket kelt az emberben, mint szépemlékű Villám honfitársunk pörformansza a szombathelyi Fő téren. Ő meg éhségsztrájkolt, s amikor meglátogattuk volna a tiltakozást, hűlt helyén egy cetli állt az asztalon: ebédszünet. Ilyen ez a menet, amely bizonyosan szép, ámde semmire sem jó. Nem kőne szépelegni, őszintén odabiggyeszthető volna a cél: „orbánmennyenapicsába”, ez egyértelmű lenne és karakán. Ha meg annyira ragaszkodunk az éhezés ideájához, fölhívnám a figyelmet egy Mahatma nevezetű úriemberre, aki ránézésre pelenkában rótta az utakat a napfényes és hóttmeleg Indiában oly igen hasznosan, hogy a britek el is húztak a jófrancba. Hogy mi minden nem történt azon a bazi nagy félszigeten, az ember csak bámul, ül, hosszú méla lesben.