Saját használatra eufemisztikusan kalandozásoknak hívjuk a terrort, amelyet eleink a világra szabadítottak, akiket viszont rabolgattunk, fosztogattunk és gyilkolásztunk, nem ilyen megengedőn emlékeznek arra a hordára, aki vagyunk azóta is. Matolcsy is megmondta, piros folt van a valagunkon.

Tegnap odaálltam a tükör elé, és letoltam a gatyámat, de nem láttam magamon a kiválasztottság bizonyosságát. Így legott idegennek éreztem magam ezek között, akik újra elérték: hiába visonganak itt mindenféle Szent Istvánról, csak a nyereg alatt húst puhító barbár nép a miénk, akitől félteni kell az embereket.

Kölcsönzős csuhába bújt pogány csürhe ez, és ami igazán szomorú, hogy ezeknél az ájtatos mézes-mázasoknál még én is – aki pedig hitetlenségben leledzem – keresztényebb vagyok. Család szentsége, vasárnap, meg zárva tartás. Szülni doszt, és kotont átkozni, ebben merül ki a hitük. A leglényege, az irgalom az nemhogy odaveszett volna, benne sem volt sohasem. Nem véletlen, hogy így jártak, s velük együtt mi is mérhetetlen szomorúságunkra:

A finn legfelsőbb bíróság úgy döntött, fel kell függeszteni a menedékkérők visszatoloncolását Magyarországra. Nem ők az elsők. Korábban már hasonló ítéletet hozott Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Németország, Luxemburg, Norvégia és Svájc is. Tavaly a luxemburgi közigazgatási bíróság a magyar rendszert „drákóinak” írta le. Egy osztrák bíróság szerint pedig a magyar politikai retorika „idegengyűlölő”.

Végül is, ez a hungarikum, és nem a túró rudi. Egyedi sajátosság az is, és csak itt fordulhatott elő: harcos amazon, aki újságírónak címkézi magát, fölrúgja a menekülő embert. És nem ő a bűnös. Gyenge alak csupán, aki nem volt képes ellenállni a fősodornak, amelyet Orbán Viktor gerjesztett. A felcsúti győző, a kriminális barom, aki azóta sem képes leállítani magát.

Ez Magyarország voltaképp, aki néhány ihletett pillanatot leszámítva ezer éve ilyen. Soha nem voltunk Európa szerves része a különleges nyelvünkkel és a még egyedibb lelkünkkel, ezt be kéne látni végtére. Ha végignézzük az eseményeket, amelyeket összefoglalva történelemnek neveznek megengedőn, kitetszik, hogy örökös fáziskésében voltunk. Mindig utol akartuk érni a mesebeli Európát, és sohasem sikerült.

Huszonhat évvel ezelőtt felcsillant annak a lehetősége, hogy a vágyott földrész magához emel, még csak igazán erőlködni sem kell érte, csak be kell tartani bizonyos játékszabályokat. És ez sem sikerült. A keresztény álcába bújtatott barbárság nem engedte, és negyed század elteltével éljük meg azt, hogy nem is igyekezünk igazán. Sőt, irtózunk tőle és átkozzuk.

Ez a többes szám első személy, amiben beszélni muszáj, nekem fáj nagyon, hiszen – ha csak jogilag is – de ezek közé tartozom, és te is, aki hasonképp átkozod a rendszert, amelyet saját képére alakít a fideszhorda, és amelynek ez a végeredménye: bizonyítvány arról, hogy nem tartozunk közéjük. Köszönjük, Orbán Viktor.

Miután ezeket így keresetlenül papírra – illetve monitorra – vetettem, bátran állok a zivatar elé, amely majd hazaáruló mocsadéknak és kurvaanyámak nevez, sőt, kijelenti, hogy nem vagyok magyar. És tényleg nem. Ha a magyarságnak ma az az esszenciája, hogy embertársaimat félteni kell tőlem, akkor tisztelettel kiiratkozok a mókus őrsből.

Ti pedig, akik vallásos buzgalommal csüggtök egy eszement delirálásán, menjetek majd népszavazni arról, hogy ezerhétszáz szerencsétlen ide be ne tegye a lábát. Megnyugtatásul: nem igazán akarnak jönni, és a fentiek szerint nem is engedik őket a barlangunkba, mert a magyar reformok működnek. Saját, fidesz-használatra, egyedien. Mit lehessen tenni? Tán elő az íjakkal a ládafiából, és szóljon a sámándob, ha már. Valamint halleluja, álcaként, mint ezer éve mindig.

És pláne nem ilyen liberális ivadék golden retriever, vagy főként ír szetter, aki már a nevében is hordozza, hogy idegen egy alak a Kárpátok alatt. Meg még német juhász, vérlázító. Ő pedig itt, aki oly bizalommal rohangál a kertjében meg az utcán, valamint nyaldossa az ember tenyerét, egy nap majd arra ébred, hogy kitaszított lesz, még csak egy szaros törvény sem foglalkozik vele, mert még azt sem lehet tudni, hogy ki volt az apja neki.

Az a rohadék élvhajhász anyja csak kefélt orrba-szájba, aztán ez lett belőle, egy semmire sem jó korcs, nem is tudható, mit is tegyen vele az ember. A tacskót, és a többi százötvenet, akiben nem az ősi magyar vér buzog, még meg lehet különböztetni egy sárga csillaggal esetleg, de az ilyen ágrólszakadt még arra sem méltó. Ő a kutyák cigánya. És most okádom el magam, ha meglátom, hol is élek.

Viszont a kurvaság csimborasszója még nem is ez. Az aligmagyar, félig, vagy annyira se honpolgár nem döntheti el, hogy mit szeretne még egy ótvaros padon kívül, amire vágyik a mája. Derstegelen holland nyugdíjas, aki pedig megvette a szívcsakrás magyar földet, vele együtt pedig egy viskót is itt az Antillák bambuszháza helyett, tevőleg járulhat hozzá Pista bácsi megválasztásához a faluban, mert ott él a tornácon, miközben sorsosunk a tehenek alól figyeli a világ folyását, és még ez sem igazán moslék. Élnek magyarok a lebontott dróton túl is, tán haza is jönnének, de éppen – mondjuk – tudni szeretnék, ki irányítja a dolgokat, és mifelé tendál az egész, ha hazajönne, mi vár rá? Na, ők se szavazhatnak. Mi közük hozzá. Dögölnének bele a Londonjukba, véli a kormányzattal egyetemben az őt megválasztó nemzetinagymagyarjobbanteljesítőbékemenetelő gömböleg, eeehhh. Az a baj, hogy immár csak erre telik, a lemondó legyintésre. Nem tudom, mi lesz ennek a vége.

Az MLSZ honlapjának beszámolója szerint a román elnök látogatásának jelentőségét növeli, hogy megválasztása utáni első hivatalos külföldi útja az MLSZ-hez vezetett. A baráti légkörű megbeszélésen a felek kölcsönösen kifejezték egymás iránti tiszteletüket, és megfogalmazták szándékukat, hogy mindkét fél kulturális és nemzeti hagyományait tiszteletben tartva mindent megtesznek azért, hogy valamennyi közös sporteseményt a fair play és az európai értékrend tiszteletben tartása jellemezze. A találkozón mindenki egyetértett abban, hogy a nemzeti szövetségek közötti harmonikus kapcsolat remek kiinduló pont ahhoz, hogy közösen mindent elkövessenek annak érdekében, hogy ne ismétlődhessenek meg az egy évvel ezelőtti, nagy visszhangot kiváltó bukaresti történések.

Amelyek ezek voltak ( vö: 2013., 09. 07. – Gyurcsány Bukarestben, rk.)

„Várható volt már napokkal az „évszázad mérkőzése” előtt, hogy a szemkilövető kiküldi Bukarestbe Gergényit, hogy az ott békésen kószáló magyar polgárokat szarrá veresse. Nem tanult ez az ember semmit 2006-ból. Akkor Budapesten vegzálta az intelligens, fagylaltozó, karjukon kisgyermekeket hordozó angyallelkű Isten bárányait, és amilyen vérszomjas fenevad, karja – az Unió segítségével – ezer kilométerre is elér. Így, mint az látható volt, a bukaresti belvárosban a székeket felkapó szél elegendő volt, hogy rárontson nemzetére, és ugyanazt cselekedje odakint, mint idehaza akkor. Megint jöttek a rend őrei, és tették a dolgukat, egy kicsit könnygázoztak, egy aprót gumibotoztak, és sittre vágták a legalját.

Román – magyar labdarúgó mérkőzést rendeztek ugyanis, annak minden nélkülözhető kellékével. E szeánszban azonban nem kevés szerepe volt az O. V. prime minister& co társaságnak, amely nemzeti sportlapja révén már egy hete hergelte a barmokat – akik amúgy itthon a székházát védik -, mert nem lehetett úgy rámenni a honlapjukra – mármint az orgánuméra -, hogy az egész ne erről szólt volna, magyar és román zászlókat lengetve egymás ellen, sőt, az indulás, mármint a csürhe Bukarestbe indulása előtti napon oly szövegek jelentek meg ezen az oldalon, hogy öt percre visszaszerezzük Erdélyt, meg más hasonló cukiságok. Ez nem komilfó. De mégis ez a legkisebb baj. A nagyobb, hogy e jelenetek után szar dolog magyarnak lenni.

Az volt már akkor is, amikor ugyane csapat ellen az – egyébként – barátságos Izrael elleni meccsen történtek miatt az UEFA annyira berágott, hogy azt zárt kapuk mellett kellett megrendezni éppen azért, hogy a székházvédők ne tegyék szarrá saját jellegzetes IQ-jukból fakadó gesztusaikkal az úgynevezett sporteseményt, amely mint hetek óta tudjuk az illetékesektől, a kultúra része. Sőt, nem is az, hanem nemzetmegmentő dolog, férfias sport, milliók életének szerves része, és éppen ezért föltétel nélkül támogatandó súlyos milliárdokkal. Itthon egy volt nácit éltettek nagy transzparenssel, odakint igyekeztek szétverni a várost már a meccs előtt.

No most, nekik, az ő számukra épülnek stadionok dögivel szerte a hazában, hogy a húszezreset amortizálják a kedves vezető örömére pillanatok alatt szeméthalommá. Valahol összefüggnek a dolgok. Évekkel ezelőtt mondottam volt meggondolt-meggondolatlanul, hogy O. V. ezeknek a vezére, és a dolgok össze is érnek végül, hiszen még 2002-ben maga is beült közéjük az Üllői úton szavazatszerzési célból, és ami akkor nem jött össze, mára rögvalóság lett. Összetartoznak.

És hazudnak. Na nem a magukból kivetkőzött – bár lehet, ez a természetes létállapotuk – barmok, hanem a kistörpe Felcsútról, aki valami perverz módon vonzódik hozzájuk, ha a hatalomról van szó. Mert senkit nem hagynak az út szélén, ugye, csak van, akit belerúgnak, mások, ezek, stadionokat kapnak szolgálatuk elismeréseképpen. Így tagozódik a magyar társadalom: minden, három éve meghozott százezer törvény az alapmicsodájukkal együtt efelé mutat. A ’jódógos állat igaz magyar, a ’rosszdógos proli meg dögölhet otthon magának.

No, mindegy is, csak még zárásképp annyit a mérvadó és egyetlen magyar sportnapilapról, hogy mindezek után máma azt bírta írni az ostromállapot után, hogy románok vertek románokat, és akkor no comment. Egyébként az aranylábúak kikaptak, de ez mellékes, mert a szövetségi kapitány értékelése szerint nem lehet nem észrevenni a fejlődést. Ha az amúgy taccsra tett Pető Intézet szóvivője volna, igaza is lehetne. Így nem.”

Mert a turullal senki sem számol.

Mivel a szeptemberben kezdődő Európa-bajnoki selejtezősorozatban is azonos csoportban szerepel a két ország válogatottja, a szövetségek célja, hogy mindkét találkozó kizárólag a futballról szóljon. Annak érdekében, hogy a mostani sorozatban egyik fél részéről se kerülhessen sor a tavaly ősszel tapasztalt sportszerűtlen szurkolói magatartásra, szakmai, szakértői egyeztetések kezdődnek a román és a magyar fél között az Eb-selejtezők biztonságos, magas színvonalú megrendezéséről.

Óénédesistenem, aki vagy.

Mámegint megy nekünk itten a hasbaakasztás, oly népeknek adunk hárfazenét, akik indul a vonatoznak, csak úgy. Van rá késztetésük és példájuk, a most épp a nyúl keresztényi ihletésű, épp stadionavatásra készülő első ember okán. 2002-ben is mutatta leglényegét, nézzünk pici Váncsát a korból:

„Mint valamennyien értesültünk róla, a konzervatív amerikai kormány most az MSZP hatalomra kerüléséért szorít. Fel kell persze tételeznünk, hogy az MSZP esélyeinek latolgatása és az ezzel összefüggő szüntelen aggodalom a Bush-adminisztráció másodlagos fontosságú napi teendői közé tartozik csupán, de azért szép ez így is. Képzeljük el, ha ezt nekünk húsz évvel ezelőtt valaki megjósolja, akkor mennyire örülünk.

A Washington Post véleménye helyreigazítást fog nyerni a lex Répássy értelmében, ezt a lap szerkesztősége nyilván örömmel fogadja, de bizonyára az olvasók is díjazzák, ha egy egzotikus ország amúgy ellenszenves kormányzata a legszélesebb nyilvánosság előtt és önkéntesen csinál magából hülyét. Kívülről nézve ez akár szórakoztató is lehet, itthonról már nem annyira.

Leegyszerűsítve azt mondja a Washington Post, hogy befogadtuk ezeket, mert azt hittük, itt a klubban majd megtanulnak viselkedni. De nem tanultak meg, ezzel szemben belehugyoznak a zongorába. Rá kell nézni Prime Minister Victor Orbanra, és mindenki látja, hogy ez így nem működik, írja Jackson Diehl, ám a külügyi szóvivőtől tudjuk, hogy a cikkben foglaltak nem felelnek meg a magyar külpolitikáról alkotott hivatalos amerikai értékelésnek és a magyar külpolitikai felfogásnak, ezért a magyar álláspontot és külpolitikát megfelelően bemutató írás elhelyezését kezdeményezzük a Washington Postnál, ekként polírozva az országimázst.

Persze a baj nem az, hogy a Washington Post a NATO-ügyekkel összefüggésben gyöngédtelen szavakkal illeti Prime Minister Victor Orbant (a továbbiakban PMVO), hanem hogy Magyarország az utóbbi hónapokban úgy jelenik meg a világpolitika színpadán, mintha a Kretén magazin valamelyik képregényéből lépett volna elő, és mint látjuk, még erre is rá bír tenni néhány lapáttal. Itt van ez a Lebensraum-ügy.

Valamennyi hadra fogható szóvivőnktől tudjuk, hogy PMVO ilyet nem mondott sohasem. A közelmúltban viszont azt hallhattuk a legilletékesebb helyről, hogy a PMVO által használt (illetve ma már nem használt) „élettér” fogalom teljesen szalonképes, hiszen jóval Hitler előtt jelent meg a köztudatban, és ez speciel igaz is, magát a szót állítólag egy Rudolf Kjeflen nevû svéd jogász találta ki 1916-ban (ennek is bőven van előtörténete), tőle vette át Karl Haushofer, míg viszont Hitler csak 1933. február harmadikán iktatta be hivatalosan a saját szótárába, és tette oly igen népszerűvé, hogy 1945 óta senki finom úriember a szájára nem veszi. Hacsak nem akarja lenyúlni egy másik párt kedves náci szavazóinak lehetőleg minél nagyobb hányadát, ezzel kapcsolatban viszont azt kell mondanunk, hogy az igazán finom úriember más úriemberek kedves fasiszta szavazóival pettingelni sohase szokott.

Az áll az MTI-hírben, hogy a külügyi szóvivő „leszögezte: az a módszer pedig elfogadhatatlan, hogy a magyar miniszterelnöknek olyan kijelentést tulajdonítanak („lebensraum”), amely tőle nem hangzott el”. Mármost ebben az az érdekes, hogy február tizenkettedikén Graham Watson, az Európai Parlament liberális csoportjának elnöke írásban minősítette ízléstelennek PMVO gazdasági élettérről szőtt omló álmait, erre Szájer József a szokásos zagyvalékkal reagált, de hogy az ízléstelen élettér szó el se hangzott, azt Szájer nem mondta. Vagyis február tizenkettedikén még elhangzottnak minősült az, ami mára már nem hangzott el.

PMVO egyébként január huszonhetedikén, a Vasárnapi Újságban mondta, amit nem mondott. Az el nem hangzott szöveg a következő: „Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.” Kétségtelen, hogy PMVO nem a „Lebensraum”, hanem az „élettér” szót használta, miközben Jackson Diehl azt írja, hogy „Prime Minister Victor Orban has become so toxic with his talk of Lebensraum for Hungarians that he has been refused a White House visit”, amit ez a firkász nyilván az ujjából szopott, hiszen mindenki tudhatja, hogy PMVO nem akart a Fehér Házba menni, eszében se volt. Viszont a Lebensraum-problematika a „Fidesz-cég” versus „Fidesz közeli cég” dichotómiát idézi föl a művelt és érzékeny publikum előtt, leghelyesebb tehát, ha e tekintetben egy nyelvészeti szakértő véleményére hagyatkozunk. A szakértő lehet például Orbán Viktor, õ mondta tavaly augusztus huszadikán, hogy „Magyarul kétszer kettő négy. Ez minden más nyelven másképpen van.” Nos, mutatis mutandis az élettér magyarul élettér, ám ez minden más nyelven másképpen van, zum beispiel németül Lebensraum. Tehát ezzel kapcsolatban mindenfajta magyarázkodás gyerekes dolog, de ezen belül is kisegítő osztályba való.”

Így értekezett ez a jóember uszkve tizenkét éve, és azóta semmi sem változott, csupán a hülyeség emelkedett mércévé. Most épp, amikor a romániai magyarokat hergeli a hatalom éppen önmaguk érdeke ellen, amikor már megtették a dolgukat, és odaadták az ikszet, most az ilyen nyilatkozatokkal tesznek azért, hogy megint ugyanaz legyen, pedig ez itten már közös Európa volna. De nekik még Trianon.

Éledezik a fehér ló.

Az volt már akkor is, amikor ugyane csapat ellen az – egyébként – barátságos Izrael elleni meccsen történtek miatt az UEFA annyira berágott, hogy azt zárt kapuk mellett kellett megrendezni éppen azért, hogy a székházvédők ne tegyék szarrá saját jellegzetes IQ-jukból fakadó gesztusaikkal az úgynevezett sporteseményt, amely mint hetek óta tudjuk az illetékesektől, a kultúra része. Sőt, nem is az, hanem nemzetmegmentő dolog, férfias sport, milliók életének szerves része, és éppen ezért föltétel nélkül támogatandó súlyos milliárdokkal. Itthon egy volt nácit éltettek nagy transzparenssel, odakint igyekeztek szétverni a várost már a meccs előtt, Gyurcsánynak hála kevés sikerrel.

No most, nekik, az ő számukra épülnek stadionok dögivel szerte a hazában, hogy a húszezreset amortizálják a kedves vezető örömére pillanatok alatt szeméthalommá. Valahol összefüggnek a dolgok. Évekkel ezelőtt mondottam volt meggondolt-meggondolatlanul, hogy O. V. ezeknek a vezére, és a dolgok össze is érnek végül, hiszen még 2002-ben maga is beült közéjük az Üllői úton szavazatszerzési célból, és ami akkor nem jött össze, mára rögvalóság lett. Összetartoznak.

És hazudnak. Na nem a magukból kivetkőzött – bár lehet, ez a természetes létállapotuk – barmok, hanem a kistörpe Felcsútról, aki valami perverz módon vonzódik hozzájuk, ha a hatalomról van szó. Mert senkit nem hagynak az út szélén, ugye, csak van, akit belerúgnak, mások, ezek, stadionokat kapnak szolgálatuk elismeréseképpen. Így tagozódik a magyar társadalom: minden, három éve meghozott százezer törvény az alapmicsodájukkal együtt efelé mutat. A ’jódógos állat igaz magyar, a ’rosszdógos proli meg dögölhet otthon magának.

No, mindegy is, csak még zárásképp annyit a mérvadó és egyetlen magyar sportnapilapról, hogy mindezek után máma azt bírta írni az ostromállapot után, hogy románok vertek románokat, és akkor no comment. Egyébként az aranylábúak kikaptak, de ez mellékes, mert a szövetségi kapitány értékelése szerint nem lehet nem észrevenni a fejlődést. Ha az amúgy taccsra tett Pető Intézet szóvivője volna, igaza is lehetne. Így nem.

(A képekért köszönet a dotoho.hu honlapnak)