Olykor tényleg nem árt, ha olvas az ember. De Orbán atyuskával és a cimboráival még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tesznek ilyesmit, hanem, hogy ennek híján meglehetősen eltorzult az illékony tudatuk, amit a kocsmákban úgy nyugtáz a közönség, bunkó ez, cseszmeg. Egy embernek a nőkhöz való viszonya bonyolult dolog, ahogyan az anyukájához is sajátos kötődés fűzi. A NER-ben Novák elvtársnő színre lépése óta annak a szónak, hogy anya, amúgy is különös zamata van, böfi és pelenkaszaga. A NER-ben egy nő vagy terhes, vagy szoptat, vagy CSOK-ért áll sorba a bankban, illetve mos, főz, takarít, valamint kielégíti az ura vágyait, ha már a kurvák nem tudják.

A NER-ben az anya egy szocreál szobor, Orbán atyuska azt látta otthon gyerekként, amit most Novák elvtársnő szuggerál a lányokba, asszonyokba. A suttyó Viktorka azt tapasztalta, hogy anyukája mos, főz, takarít, keni neki a zsírosdeszkát, végzi azt rabszolgamunkát, amit egy nőideálnak el kell végeznie, úgyhogy a suttyó Viktorka és az összes hasonszőrű haverja így szocializálódott. Anya főz, anya krumplit főz. Aztán egy évben egy napra elönti őket a pátosz, fölveszik a szép ruhájukat, és körbeünneplik az összes fellelhető anyát, mert ezt követeli a konvenció. Május első vasárnapja előtt vagy után eszükbe nem jutna kivenni a kezükből a porszívót, játszani a gyerekkel vagy elmenni a boltba.

Valami különös módon a fidesztudatúakban különválik az anyaság és a nőség fogalma, amitől viszonyuk a másik nemhez beteges lesz. Az anya megszűnik nő lenni, szoborrá vagy a magasban lebegő fogalommá merevedik, a nőnek viszont lehet füttyögni az utcán, beszólni neki, ami viselkedésminta az ótvar bunkóké, de ezek ilyenek. Viszont az anyában is csak a sajátjukat tisztelik, mert mi más indokolta volna Kövér pedellus kijelentését, miszerint „Szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma kettővel kezdődik.” Eszerint Kövér pedellus anyukájának nem kettessel kezdődik a személyi száma.

Akkor viszont ő földönkívüli, ami mindjárt érthetővé teszi Pataky Attila irántuk való megmagyarázhatatlan vonzódását. Most nem mennék végig újra azon, hogy Ákos dalszerzőtől kezdve a többi degeneráltig miket mondtak a nőiség lényegéről, csupán azt nézném meg, az anyukájukhoz is hasonképp viszonyulnak-e. Mert, ha igen, akkor baj van, ha pedig nem, akkor is, mert megint eljutunk oda, hogy nem tudják összekapcsolni az anya és a nő fogalmát. Egyébként az ilyenek szoktak hőzöngeni az utcán, hogy mi van, szidtad az anyámat, és verik is ki a delikvens fogát. Közben pedig mások anyukáját kurvázzák.

Mert hogyan is lehetne másképpen érteni az Orbán atyuska egyik sajtótermékében megjelenteket, miszerint az ellenzéki hölgyek ribancok. Csak azok lehetnek, mert nekik vannak futtatóik, akik pedig liberális férgek. Ilyenek láttak napvilágot a jobb sorsra érdemes Magyar Nemzetben. Most úgy tűnhet, hogy elkanyarodtunk az anyukák és a drága kisfiuk témakörétől, mégsem így van, hanem egészen megérkeztünk hozzá. Mert megkérdezhetjük, hogy ezzel a mosdatlan szájjal csókolják-e meg az anyjukat, hogy mindenki másé kurva csak az övék szent, és akkor eljutottunk egy végtelen, mocsaras vidékhez, ami trutyiban így is, úgy is elmerül az ember.

Illetve föltehetnénk a kérdést kötekedve, hogy az ő köreikben meg arra való az anyuka, hogy disznótelepet vegyünk a nevére, de ez megint rohadt messzire vezetne. El egészen a gyerek nevére vett lakásig, házig, el a nagy családig, aminek maffia a neve, és ebben a képződményben is rohadtul védték a berkeken belül lévő nők becsületét, miközben meg kurváztak és kurvákat futtattak. És eszünkbe is jut a már majdnem feledett Borkai fideszista meg az ügyei mindenféle rendű és rangú lányokkal. Ilyenek ugranak be, amikor hallja az örömöt a vasárnap nyitva lévő virágosokról, és konstatálja azon a napon, hogy minden egyes szó, ami elhangzik majd nagy pátoszokkal nőkről és anyákról, hazugság lesz. Illetve az is az lesz, mint minden.

Uszkve háromszázezren világosodtak meg, ennyivel csökkent az egy a tábor létszáma, viszont a Bözsi utalványosok, a krumpliosztások népe körében, meg azok között, akiknek tizenhét évesen már nem kell iskolába járni, még növekedett is. Ha most sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, a két és félmillió ostoba, illetve nyomorult tartja sakkban az országot, de ez így nem lenne teljesen igaz. Még olyanok is kitartanak, akik tudnak írni meg olvasni.

Mint például Pilhál György, aki a Magyar Nemzetben pityergett pár napja, hogy elhagyta őtet az apukája. Pilhál nagy gondolkodó, mérvadó publicista a saját szemében, komoly, elmélyült pennája van, és a vasárnapi szentmise után egy islerre a cukiba térő festett hajú, a rúzsból a protkóra is csúszó úrasszonyoknak olvasmány és bólogatni való feladat beszíni a mondandóját, megvitatni azt, helyeslőleg bólogatni, mielőtt kezet csókolnak Orbán Viktornak. Ez a polgári miliő Rákosi szalonjában.

Pilhál nyelve a Szabad Nép nyelve, a vezércikk Rákosi elvtárs születésnapjára, amikor mint testvért, apát szólítja meg a kedves vezetőt per tu, az olvasóban a bennfentes barát képzetét keltve, akinek adni kell a szavára. „Ezt most végre meg kell beszélnünk!” – írja dolgozatában Pilhál György, amiből kitetszik, ő Orbánnal maximum a direktívák szintjén találkozik, nem beszél ő meg semmit vele, mert örül, hogy luk van a seggén, és jól él a vezér szemetes kannájából.

Orbán Viktor nem tegeződik újságíróállatokkal, esetleg Bayerrel, de az meg szerelem, a lövészárok mocskos férfivonzalma. De, hogy Pilhál apukájáról meséljek, harminc évvel ezelőtt többször futballoztam ellene – kispályán – számos interjút készítettem vele melléktermékként, amikor egy napon, amikor kezdett elemelkedni az anyaföldtől, kijelentette, hogy már nem tegeződünk, mert nem vagyok méltó hozzá. Aztán ide jutott, ahová.

Ez csak mellékzönge igazolásul, hogy Pilhál nexusa a rákosista slapajé maximum, de engem igazán se ő, se a gazdája nem érdekel, hanem az a világ, amit ketten együtt, masszaként alkotnak, s ami trutymó belepi az egész országot. Pilhál visong és búslakodik, hogy: „Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!”, meg „Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál!” -, hogy az ember elokádja magát, viszont az összerúzsozott protkósok állva pisálnak, hogy milyen őszinte, milyen emberi.

Meg kell a szívnek szakadni. Mint a szarrá vert feleség a vérző orrával, aki magyarázza, hogy azért jó ember ám az ura. „Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk.” – ezt is Pilhál mondja a megruházott feleség stílusában, és ígérem, többet nem idézek tőle, mert elhányja magát az ember, és föltenné a kérdést – de minek -, ha annyira rossz, akkor mért nem hagyod el, bazmeg.

És ez nem költői kérdés, hanem igazi dilemma, amikor az ember meglátja, hogy az egy a tábor miből is áll. Egyrészt megvezetett hülyékből, másrészt meg ilyen picsogó Pilhálokból, akik valami idea után szaladnak, ami nincs, persze jól megfontolt anyagi érdekből. Az ilyen Pilhálok fognak tudósítani a kedves vezető tárgyalásáról is, és ők kérik majd lapjuk hasábjain a protkósokhoz szólva a lehető legnagyobb büntetést a valahai vezérre, aki népét odahagyta, megcsalta és elárulta. Mert a Pilháloknak vannak elveik, meg erkölcsi tartásuk is van nekik.

Itt sírdogál az apukája után, aztán majd kitekeri a nyakát későbben. Az ilyenek miatt tartunk ott, ahol. És félreértés ne essék, engem külön-külön se az ilyen Pilhálok, se a megvezetett nagyságák, se az írástudatlan tömeg, se a kedves vezető nem érdekel, csakis egyben, az egész brancs. Így közösen rohad szét tőlük az ország, egymásból és egymásért vannak, ők a két és félmillió. Ezek uralkodnak, cseszik szét az életedet, irtják a fákat, rakják le a térköveket és vonulnak a körmenetben. Most gondold meg, de tényleg.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.

Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.

Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.

Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.

Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak. Átevickélni a vérzivataron, majd utána fölmérve a dúlást megkezdeni a romok eltakarítását és az újjáépítést. De, hogy ezt ki éli meg, s mikor, az ma még nem tudható egyáltalán.

Egy fővárosi, idősgondozással foglalkozó intézmény először kegyesen elfogadta a felajánlást, pár óra múlva viszont visszautasította. A nemzetesek nem adják fel, abban bíznak, találnak olyan céget, amely el meri fogadni az adományt, mert úgy tűnik, már ez is kockázatos dolog a kétharmadban. Ha a nemzetvezetőnek nem tetszik valaki pofája, azzal szóba sem szabad állni. Ide jutottunk.

„A kétharmad áll, mint a cövek.” – Ezt Orbán miniszterügynök úr jelentette ki 2012. augusztus 25-én, de most se mondhatta volna szebben. Egyáltalán nem bír meginogni ez a kétharmad. Főleg, ha olyan szolgái vannak, mint Patyi András is, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, aki a száznyolcvan kifogás ellenére sem rendelt el egy nyüves szavazókörben sem újraszámolást, nemhogy új választást.

Azt mondta: „Az újraszámlálás elrendeléséhez tényeken alapuló bizonyítékra vagy magas szintű valószínűsítésre alapot adó körülmények bemutatására van szükség.” – Mivelhogy ez nem magyarul van, nehéz is vele vitatkozni. Ilyképpen, ezzel a kijelentéssel a kétszer is utcára vonuló népek egyik reménye odaveszett, s mivelhogy négy évig lobogni lehetetlen, a babramunka ideje jött el.

Ezt például miniszterügynök úr már meg is kezdte. Miközben az ellenzéki pártok arról tárgyaltak, hogy miről tárgyaljanak majd, ő csokit zabált hamvas fiatalokkal, ilyképpen bővítve négy év múlva esedékes szavazótáborát. A friss, ropogós országgyűlés még meg sem alakult, és a választásokon töketlenkedő pártok máris megmutatták, hogy semmit sem tanultak, és mindent el is felejtettek.

Rájuk a keményen dolgozó kisember egyáltalán nem számíthat az elkövetkező zivataros években, így az utcára vonultak, illetve a belőlük bimbózni kezdő vezetőik felelőssége hatalmas, amit nem ártana elviselni, aztán még jól is illenék sáfárkodni vele. Mindeközben, amikor valóban új korszak előtt áll az ország, és úton van a totális letarolás felé, az utcai népeket szemlélők egymás torkát harapdálják.

Csak merem hinni, hogy tanácstalanságukban, és nem a homo, mint faj degenerált fejlődése miatt, amely torzulatot Freud apó ekként írt le „Rossz közérzet a kultúrában” (Das Unbehagen in der Kultur), című munkájában, amiben kivételesen nem azt vizsgálja, hogy visszavágyódunk-e anyánkba: „Nem lehet attól a benyomástól szabadulni, hogy az emberek rendszerint hamis mértékekkel mérnek, hatalomra, sikerre és gazdagságra törekednek, és ezt csodálják másoknál, az élet valódi értékét pedig lebecsülik.”

Ez az alapvetés a mostani elégedetleneknél még vizsgálat tárgyát képezi. Ezen túl az a hiba is mutatkozik, hogy ezren ezerféle megoldást akarnak, s azonnal. Erre egyáltalán semmi szükség nincsen. Rövidnek tűnik, de a négy év mégis csak rohadt hosszú, így van idő megfontolni azt, Orbán nyüves cövekjét hogyan lehet úgy kirántani az anyaföldből, hogy ne szúrjon szíven egyből mindenkit.

Én javíthatatlan vagyok, így azzal a javaslattal élnék, amit Füst Milán Störr kapitánya kapott a haldokló apjától, jelesül, hogy légy nagyvonalú. Ez a tulajdonság számos agyvérzéstől és infarktustól meg tudja menteni az embert, és eredményesebb is, mint a fogak csattogtatása. S hogy mindezt még megfejeljem, iderakom Örkény „Az élet értelme” című egypercesét is. Olvassuk el, és merengjünk rajta hosszan.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Mert ilyen töménységű igazságok után a fáradt próféták megpihennek, hogy készen van a nagy mű, igen. Lajosunkat azonban nem hagyják nyugodni a paparazzik, slapajok és ganajok, ahogyan az már egy sztárnak kijár az elkurvult világban. Mindenhová követik őtet, ilyen összevetésben tehát már majdnem olyan éteri magasságokban van, mint Győzike, és ezt valahol meg kell becsülni.

Lajos viszont korosodik, szorít neki már a hózentrágerja is, nyűgös, megminden, s mivel az összes puskapora elsült graffitizés közben, most már csak kínos és mókásnak szánt nyilatkozatokat ad ki, amelyekből csöpög az izzadság:

„Aggódom a propagandamédia házamnál tobzódó munkatársainak egészségéért, nehogy tüdőgyulladást kapjanak a hidegben…Ezért megválaszolva a fel nem tett kérdésüket, megkímélem őket a további várakozástól, és egyértelművé teszem: Nem foglalkozom pártok felvásárlásával. Életem során egyetlen politikai formációhoz fűzött szorosabb kapcsolat, azt Fidesznek hívják, de négy éve velük is minden kapcsolatot megszakítottam, amikor világossá vált számomra, hogy egyszerű hazaárulókkal és tolvajokkal van dolgom.”

Ez egy bővített geci, és annyi is a hozadéka, a zérushoz közelítő érték. Ez már így lesz Lajossal, míg bele nem fárad és elmenekül, vagy arra nem jár egy autó vak és labanc nyugdíjasokkal terhesen. Az ilyeneknek nem szokott kifejezetten jó vége lenni.

Viszont most már jogot formálhat arra a Lajos, hogy szánjuk őtet? A rossebeket. Azt a hordát, amely most a nyomában lohol, ő tenyésztette ki, az ő kezéből ettek, voltaképp egy volt velük, míg meg nem hasonlott, és el nem kezdett gecizni. A metódus is ugyanaz, amit ő honosított meg, figyelmen kívül hagyva minden valóságot zúdítani a népekre a totális elmebajt, míg el nem fehérül a száj is.

Ugyanezek, akik most a Lajost molesztálják minduntalan, hozzák le például minden kontroll nélkül valami Puskás Imre – szóvivő vagy mi a franc – borultságát, a Stop Sorosról, miszerint – és ezt tényleg érdemes átnyálazni – „Az ellenzék a Soros-terv szolgálatában áll, ezért támadja folyamatosan a Stop Soros törvénytervezetet. Egyetlen ellenzéki párt sem nyilatkozott úgy, hogy szükség van a törvénycsomagra. Az LMP, a DK, az MSZP és a Jobbik ugyanazt a nótát fújja, tagadják még azt is, hogy létezik a Soros-terv, vitatják a Stop Soros értelmét, minden másról beszélnek, csak arról nem, hogy elfogadható-e nekik a javasolt törvénycsomag, készek-e megakadályozni a Soros-terv végrehajtását.”

Erre már tényleg csak gombot kéne varrni, mert mint látjuk, megvalósult a nagy egység, összeállt a massza, ami a Fidesz-en kívül van, s amelyben mindenki a Soros-terv szolgálatában áll, az egész nyüves világ. És ezt azok a betűkirakósból élő emberek eresztik rá az országra, akik Simicska ótvaros Hír TV-jében tanulták a hazugságot, meg a Magyar Nemzetjében, csak most más szelek fújnak éppen.

Nekik tényleg más már nem kell, csak egisség, minden másra ott van a Mastercard, amelyet Orbángeci töltöget a közösből. Itt tartunk tehát nyájas olvasó, és te azon fanyalogsz, hogy kire szavazz majd, mert nincsen választék az étlapon, pedig egyszerű: akármi csakafidesz, az ne. Ez ilyen egyszerű.

Hogy ebbéli késztetést plántáljak minden jó érzésű polgártársba, elmesélem Bob Gass prédikátor paraboláját a szamárról, aki ott állt két bála széna között, és nem volt képes dönteni, melyiket kezdje enni – végül éhen döglött.

Ezen kéretik elmorfondírozni egy csöppet.

A bíróság azt is kimondta, hogy Orbán abban a hamis színben tüntette fel a megbízást, hogy azt az Altus politikai megfontolástól vezérelve nyerte el. Orbán Viktornak ki kell fizetnie kétszázhetvenezer forint perköltséget, és nyilatkozatban kell kifejeznie sajnálkozását.

Hiába minden, a Fidesz-frakció közleményben ismételte meg a vádakat, ezt írták: „Gyurcsány Ferenc hiába bújik az ügyvédek szoknyája mögé, messziről bűzlik a családi cégének 1,5 milliárdos brüsszeli megbízása. A vak is látja, hogy Gyurcsány Ferencet Brüsszelből pénzelik a családi cégén keresztül, ő pedig Brüsszel politikai megrendeléseit teljesíti”.

Tudunk köpni és nyelni? Én éppen igen. Viszont egy öröm, meg egy bánat fakad mindebből. A fotelban hátra dőlve, jóllakott napközisként – ami fogalom maga a szivárványos ambivalencia, de ez most épp mindegy – figyeljük majd, amint Orbán járja az ő kanosszáját. Sok reményünk ne legyen, az egész bánatos aktus megbújik majd a sorok között, amely technikát a hajdani Magyar Nemzet fejlesztett tökélyre.

Az a bástya testnedvek sprickolása óta leomlott, akad azonban más orgánum azóta a pénzünkből, amely elegánsan megoldja a feladatot. Ennél lényegesebb, hogy az örökös miniszterelnöknek most már hivatalos, pecsétes papírja is van arról, amit amúgy mindenki tudott, hogy hazudik a mocsok. Azért ez sem épp semmi, főleg úgy, hogy Gyurcsány még nem szerzett be ilyen dokumentumot.

És akkor lehet tűnődni a világ folyásán. Ennél lényegesebb folyomány azonban a közkatonák – akik frakció névre hallgatnak – tudatának állapota. Ők nem ebben a világban élnek szegények. Megvan nekik a féreglyukuk – ne röhögj! – amelyen át ilyenkor legott egy párhuzamos valóságba transzformálják magukat, ennek pedig egyáltalán nincs köze ahhoz, mint amelyet a hozzánk hasonlatos pórnép tapasztal.

Mi, uszkve nyolc és félmilliónyian ’a posteriori (tapasztalatból származó ismeret) vagyunk, hogy ilyen fennkölten fogalmazzak, a frakció azonban a maga pár tucat tagjával ’a priori (a tényeket megelőző tudás) állapotában leledzik, és ebből fakad a hülyesége. Viszont akad még mintegy másfél milliónyi barom, akik a hadsereget alkotják, és lélegeztetik az önkényuralmat a fix szavazatukkal. Ők a mise rajongói, nekik tökmindegy, mi történik, akkor is kezet csókolnak a diktátornak, ha a saját szarukkal kente be előtte.

Hogy így leföstöttük kishazánk horizontális választó-szociológiai térképét, igazán már csak egy kérdés maradt. Ez a massza valóban degenerált, vagy csak csinálja a cirkuszt? Alapos megfontolás után arra kell jutnunk töprengésünkben, hogy ezek tényleg ilyenek, nem mímelik az idiotizmust, hanem benne élnek szügyig a saját ganajukban.

S hogy idáig eljutottunk, bánat üli meg szívünket, ami kettős természetű: kurva nehéz dolgunk lesz 2018-ban az urnák körül, mert Orbán egészen addig – vagy azon is túl – fog permanensen hazudni. Másrészt pedig: az ilyen ítéletecskék egyáltalán nem zavarják a diktátort, mert ha más dolog nem is, de egy még az övé, ezt a csodát pedig ügyészségnek hívják. És amíg ez így van, túl sok jóra nem számíthatunk. Viszont, mint virulens organizmusok, azt tudjuk, hogy a cél a küzdés maga, ergo: kalandra fel, polgártársak!

A pénzünk már náluk van az ország nyomorúságára és szomorúságára, azt tesznek vele, amit csak akarnak, még a poltpeti is engedi nekik. Most épp fideszlapokat, meg fideszrádiót akarnak a lelkeim, mert ugyan semmit sem felejtenek, de a jelek szerint nem is tanulnak ugyanúgy semmit sem, minden józan paraszti belátás szerint tehát menthetetlenek. De ezt már meglehetős régóta tudjuk róluk. Éppen a fő mókamester Kerényi elbaltázott próbálkozása óta, amikor nem is oly rég pitypangba borította volna az egész elcseszett országot, hogy talpaink egymásba érjenek.

Ez a magyarkrónikás jógatanfolyam nem vezetett eredményre, bár tavasz van és nem gyönyörű, mégis belepte a tavalyi hó, ideje tehát átülni egy másik autóba. Hogy ezek az agymosásra berendezkedett gründolások milyen eredménnyel járnak, jól demonstrálja a szép emlékű emegy sorsa. Ez a próbálkozás amellett, hogy halva született alig három hete, stílszerűen népmesei hőssé vált, és halálnak halálával halt. És hiába van neki permanensen többmillió embere, aki a delíres álmok szerint a szavain csüng, ha a nézettsége a nullához közelít. Ezt a két párhuzamos valóságot azért nem ártana közelíteni a végtelenben, mert a józanodás fájó lesz egyszer. Öröm az ürömükben: nem nekünk.

Viszont mint kitetszik, ezek a jótét lelkek szeretnek pofonért sorban állni, hogy az ünnep szellemében emlékezzünk meg róluk: készek odatartani a másik orcájukat is. A vizslájuk megdöglött, mostan újabb halnivalókat húznak elő az elapadhatatlan alomból. Mint hírlik, az általuk elveszettnek vélt Magyar Nemzet helyett egy nekik való napilapot indítanának a Napi Gazdaság romjain, aztán egy nemzeti bulváros hetit, meg egy nemzeti nőiest is. Ebben lehet, hogy a harrach-semjén duó készteti majd szaporodási célzatú kamatyra a miséből megtért népeket. De ez csak kaján kéj a részemről.

Meg nekik való rádiót is szeretnének az álomittasak. Valljuk be, ránk fér már ebben a médiasivatagban mindaz az oázis, amelyet a megszületni óhajtott sajtótermékek nyújtani tudnak. Úgy kellenek ezek, mint egy falat kalács, amelyet habonyárpi adni bír, mert ő lesz ennek az egésznek az atyaúristene. Gucciban hordja majd a kvesztorból megmentett lóvét, ám az egész hóbelevanccal egy aprócska baj van csupán: nem lesz, amiről szóljon a harsona. Hogy ez a hely a lehető világok legjobbika, azt nem lehet a végtelenségig ragozni, meg a pitypang sem nyílik örökké. Bár ha mintául veszik a nagy testvért, az emegyet, akkor mindig csütörtök lesz permanens harmincöt fokkal. Nem köll túlragozni a dolgokat, különben is jön a nyúl. Alkonyúl, megírom.

Omladozik a Déli pályaudvar szíve, az alagút, napok óta vonat se ki, se be, áll a bál. Százmilliókat kell majd fizetni valakinek, akire ráhúzzák a vizeset, és a meccs jelenlegi állása szerint az önkormányzat lesz a kedvezményezett. Közmunkásokkal kigazoltatta az alagút feletti részt, ami oly igen jól sikerült, hogy semmi nem fogja meg a vizet már, és a fal készül bedőlni. Mindez aznap derült ki, amikor Simicska Lajos hajdani kenyéradóját gecizte le ékesszólóan minden szóba jöhető orgánumban, ez a gazda pedig maga Orbán Viktor. Fogalmam sincsen, hogy a Déli pályaudvar hanyadik kerületben leledzik, arról sincsen tehát tudomásom értelemszerűen, hogy arrafelé ki a polgármester, de nem lennék a helyében.

Mit tehetne a nép egyszerű gyermeke, aki a nyakába kapta a magas hivatalt, meg a statisztika-javító közmunkások tömegét, akikkel valamit kezdenie kellett, ha nem akart úgy járni, mint gyöngyfai kollégája, aki kiakadt tán egy hete: Úgy éreztem csalok, sikkasztok, okiratot hamisítok, és elkövetem a hivatali visszaélés bűntettét. Azzal követem el mindezt, hogy igazolom: a falu közmunkásai dolgoznak, holott ez nem igaz, csak herdáljuk az ország pénzét – fakadt ki Gyöngyfa polgármestere, és csendesen lemondott. Értelmetlennek tartotta a közmunkások által végzett maszatolást, és távozását így kommentálta: A közmunkások rendszeresen nem jönnek dolgozni, elhagyják a munkahelyüket, s ha itt vannak, akkor sincs haszna a tevékenységüknek. Nálunk harminchat közmunkás egy háromszáz méteres árkot tisztított fél éven keresztül. – Révedezett.

Budapesti kollégája a Moszkva tér felől délnek nézett, a sínek fölött fákat látott, meg bokrokat, aztán közmunkásain ingatta megfáradt tekintetét, és odaküldte őket gazolni. A pályaudvaron megállt az élet. Simicska Lajos Lázárnak köszönhetően nyakába kapta a reklámadót, elnyűtt tekintetét médiabirodalmára vetette, és gazolni indította volna őket, a Lánchíd Rádiót, a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t. Száznyolcvan fokos fordulatot irányzott elő, úgy képzelte, ezek a médiumok működjenek úgy, mintha tényleg azok volnának, erre egy pillanat alatt mondott le és fel a teljes vezérkara mindenütt. Habitusuk nem bírná a józan hangot, lelkiismereti okokból bizonyára kikötnek majd a közmicsodánál, ahol épp üresedések vannak, és nagyon köllenek a jó szagemberek biztosan. Simicska rögvest nekilátott gecizni, és kijelentette egy veretes interjúban, hogy aszondja: kibaszok mindenkit.

Ez megy itt, el-, és kibaszás pitypangos honunkban, amely jelenségek nem különösek, rendszerszintűnek mondhatók ugyanis. Kérdéses volt, hogy a csak gazolásra tartott közmunkások mikor csesznek el valamit. A körforgalom tubarózsái közt nem tehettek nagy kárt, de rászabadítva őket egy alagút tetejére egyből meglátszott, hogy mire való, amit végeztetnek velük. Omladozik a fal. Amíg a Lázár, Rogán féle Fidesz új generáció is csak a susnyásban lavázott, nem lehetett nagy baj. A fiúk azonban igen sajnálatos módon férfivá érettek, és ki akarják csinálni a nagypapát. Alagút, Simicska, egyre megy. Omladozik Simicska, de még hörög utoljára, és víziói vannak. „Talán kinyírnak, lelőnek, talán jön egy autó.” – Mondja, ismerve a rendszer természetét, amelynek mostanáig kegyeltje volt, de úgy tűnik, már Mészáros Lőrinc a pénztárnok. Itt tart a hajdani mindenható ember, és ez a végordítás káromkodással fűszerezve valamit jelez. A maffiacsaládban megkezdődött a harc a keresztapaságért, közben pedig recseg a rendszer. Lassan és biztosan dől össze minden.

A vödrök óhajtott osztogatásán túl még Putyinhoz is fohászkodik, hogy magyar nyelven is sugározza kérlelhetetlen igazságát. Nyílt levélben kéri az oroszt, hogy hozza létre az RT (volt Russia Today) magyar nyelvű változatát. Lovas azzal indokolja kérését, hogy az orosz hírtelevízió tárgyilagossága és egy friss nézőpont megjelenítése miatt messze jobb BBC-nél, amely ugyanolyan műsorokat gyárt, mint a világ tucatnyi globális nyugati tévécsatornája. A kirúgott újságíró szerint egy magyar nyelvű RT-nek földrengésszerű hatása lenne. (Az hétszentség.)

S bár kiütötték a kezéből a tollat, a világháló minden hülyének, így neki is elérhető. Facebook-bejegyzésében azt írja, egészen biztos benne, hogy a levele nem jut el majd az elnökhöz, ezért megkért valakit, hogy a levélben szereplő gondolatot továbbítsa azoknak, akik egyetértés esetén meg tudnák valósítani a televízió magyar változatát. Lovas bejegyzését azzal zárja, hogy egy ilyen adót Magyarországon pénzelni az oroszoknak semmiség lenne. A finanszírozásban az is segítene szerinte, hogy ha picit megemelnék a földgáz árát azon országok számára, amelyek leghangosabban kiabálnak az Oroszországot sújtó szankciókért. (Ilyenkor az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy röhögjön.)

Kitetszik, hogy szeretnek ezek az agyamentek levelezni mostanában. A CÖF Obamának írt felemelő dolgozatán még meg sem száradt a tinta, máris itt az újabb jele annak, hogy degeneráltak szép számban teremnek ebben az országban. De Lovas még képes emelni a tétet, amikor így révedezik: „Talán nem véletlen, hogy a Euronews nem sugároz műsort a huszonhárom milliós Romániának, de magyar adása van, amely kevésbé különbözik a magyarországi balliberális tévéadók által követett műsorfilozófiától.” Az Európai Uniónak is élesen nekimegy, szerinte az unió megszegi a szabad információ szerzés jogát. Erre példaként hozza, hogy Európában nem fogható az iráni Press TV kitűnő, tárgyilagos, műholdon át sugárzott angol nyelvű adása, és a libanoni al-Manar televízió sem. Itt a vége, ezek után csodálkozik bárki is, hogy rögvest műsort kapott az Echo TV-ben? Ugyehogy senki.

Alig egy hónapja kezdtem neki egy operának, így: Pityinger Dopeman Lászlót beidézték az I. kerületi rendőrkapitányságra a tavaly ősszel a Szolidaritás tüntetésén történtek miatt. Akkor az ellenzéki demonstráción egy Orbán Viktort ábrázoló hungarocell szobrot lepleztek le, amit ezután ledöntöttek, a rapper pedig odébb rúgta a szobor leszakadt fejét, illetve a színpadra is felvitte azt. Garázdaság minősített esete miatt indult az eljárás, éspedig a fej odébb rúgásáért, illetve a színpadra való felcipelése okán. Ezek szerint fejjel szarakodni nem, szobrot dönteni azért lehet, akkor azt köll szorgalmazni. Ilyen egyszerű

De őszintén: érdekel ez még valakit? Az égvilágon senkit se, az egész pörformanszot rég belepte a tavalyi nemlétező hó, meg a két választás Magyarországon, amelyen a népek bizonyítottan nyilvánították ki ostobaságukat. C’est la vie, ahogy a közmunkás mondja az átképzés után. Akkor miért szorgalmazza a rendőrség Pityinger felnégyelését éppen most, közel egy évvel a történtek után, amikor elég lett volna akkor és ott szimplán főbe lőni, és zavarok nélkül elrendeződött volna a dolog. Végtelenül egyszerű, választások jönnek megint, s mivel a meghurcolható – épp a nevezetes dátumra időzített – rabláncon való elvezetésre alkalmas szocik száma véges, új marionettet kellett találni a generált cirkuszhoz, hogy aktivizálják a lankadni látszó szavazóbázist. A muzikel azonban folytatódik, így újólag ordítani köll.

Már nem csak garázdasággal gyanúsítják, hanem nemzeti jelkép megsértése miatt is gyanúsítottként hallgatták ki Dopemant a tavaly szeptemberi kormányellenes tüntetés kapcsán. A rapper a rendőrség szerint nemcsak azzal vétett a törvény ellen, hogy a hungarocellből készült Orbán-szobor fejét elrúgta, majd a rendezvény színpadán felmutatta, de azzal is, hogy előadta a Himnuszt átdolgozó, keményen politikusellenes „Bazmeg” című számát. A hatóság szerint ezzel merítette ki a nemzeti jelkép gyalázásának tényállását; miközben, mint ismert, egyszer a rendőrség ezzel a dallal már futott egy kört 2011 végén. Akkor a Legfőbb Ügyészségen jelentették fel a rappert, állítólag többen is, az akkor még friss „Bazmeg” videoklipje miatt. A feljelentők azt sérelmezték, hogy a felvétel tartalmában sérti Magyarország nemzeti jelképét, a Himnuszt azzal, hogy „a videón szereplő két ember trágár szavak ismételgetése között időnként a magyar Himnusz egyes sorait szövi bele szerzeményébe”. Nem nóvum, Székhelyinek is nekimentek már Tokaj-hegyaljai nektárok miatt.

Akkor két hónapon át folyt az eljárás – amelyben Dopemant csak tanúként hallgatták ki -, de a vizsgálatot végző VII. kerületi rendőrkapitányság megszüntette, mondván: az előadó „a jelenlegi politikai-gazdasági-társadalmi viszonyokra vonatkozó kritikáját” fejezte ki, vagyis véleményről van szó, még ha azt trágár szavakkal is adta elő. „A videoklipből azonban Magyarország Himnuszára félreérthetetlenül és közvetlenül vonatkozó, sértő, lealacsonyító kifejezés, illetve magatartás sem képileg, sem szövegileg nem állapítható meg” – hangsúlyozták, hozzátéve: a negatív társadalomkritika „egyértelműen” nem a Himnuszra vonatkozik.

Minderre, mint a Dopemant képviselő Hüttl Tivadar, a TASZ jogásza elmondta, a rendőrségen panaszindítványban hivatkoztak is. Azt is hozzátette: kizárólag az új gyanúsítás miatt idézték be a rappert, holott a vélemény kifejezése „alkotmányjogilag védett magatartás”. A Btk. szerint az újabb gyanúsítás mindenesetre egy éves szabadságvesztést jelenthet. Erre számíthat legalábbis az, „aki nagy nyilvánosság előtt Magyarország himnuszát, zászlaját, címerét vagy a Szent Koronát sértő vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azokat más módon meggyalázza”. Eközben Dopemant garázdaság miatt is felelősségre vonnák a hungarocell-szobor fejének elrúgásáért, amiért akár három éves büntetés is kiszabható. Ha „ezeken” múlik, ki is szabják, hiszen erőt kell mutatni valahogy.

Ellenség mindenképpen szükséges, hiszen kellemetlen adatok láttak napvilágot a köz véleményének kutatóitól. A fidesz-nyikhajok támogatottsága csökkent, amit nem lehet szó és tettek nélkül hagyni. Egyszer kell győzni, de akkor nagyon, mondta a múltban a fő ideológus, de telhetetlen egy alak, ezt már többször bizonyította, egyszerűen nem ismeri a mértéket. A veretes kijelentés óta mindösszesen már legalább négyszer győzött „de nagyon”, olyannyira, hogy ezek következtében lehetőséget kapott arra, hogy totálisan szétkúrja az országot, és szerencsétlenségünkre ezzel alaposan élt is. Oly módszeresen, hogy ellenzékével együtt a nemzet nagyobbik fele alig bírja kiemelni a fejét a mocsárból, kétségbeesésben pedig néha mű-szobrokat döntöget, ami ugyan pótcselekvés, de röpke időre megnyugtatja a lelket.

Viszont a minderre adott reakció félelmet is mutat. Orbán már régebben körkörös védelemmel kerítette el magát a külvilágtól. TEK-es egyenruhásokkal, civil ruhás fogdmegekkel, hogy megközelíteni se lehet, házát, az egész utcát egy éve szigorúan őrzik, páncélozott autóval lavázik a világban. Csoda, ha fingja sincs arról, mi történik a fején kívül? Csatlósai sem elég tökösek, hogy elmondják neki az igazat. Ezek már olyan magasságok, hogy szobrok borogatása mit sem változtat a dolgok menetén. Sokkal inkább állítani kéne neki ilyen jószágokat, ha másért nem, legalább azért, hogy legyen mit ledönteni elcseszett horgadásunkban, ha már elfehérül a száj is.

Most már ideillik a Kozmosz szövege, ha van még időd, ez a te országod:

Az okosak földje

Fosunk a jövőtől, büszkén a múltra,
de hogy mi volt a múlt, azt senki se tudja.
Úgy tudtuk, más bánt el velünk,
pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk.
A Habsburgok kérték és kapták a koronát,
önkéntes gyarmat voltunk több koron át.
Későn keltünk arra, hogy fel kéne kelni,
addigra utált körbe mindenki.
Miközben Deákot ünnepelte száz torok,
a fejünkre nőttek a román pásztorok,
ők nem egyeztek ki a kiegyezéssel,
baj is lett belőle később kevéssel,
hogy becsúsztunk a háborúba,
hülyére verve álltunk Trianonba’.
Utána Horthyék is okosak voltak,
hadat üzentek a Szovjetuniónak.
Mínusz negyven fok volt az oroszoknál,
ott maradt a fél hadsereg a Donnál.
Jöttek a ruszkik, fal lett a Lajta,
bölcsőnk ez, s gyakran sírunk is rajta.
Mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak,
a nácik és a komcsik is magyarok voltak,
mi voltunk Koppány és Kun Béla,
mi vagyunk magunk a probléma.
Valóvilág, Megasztár, X-Faktor,
szidjuk mindet, de nincs, aki elkapcsol,
és hiába védjük másoktól a földet,
ha lengyel húsért sorban állni ragyogó ötlet.
Mi tévézünk öt órát, de a jenkik a hülyék,
hősök vagyunk, csak sose állunk ki az ügyért.
Aki akar itt bármit, az úgyis dobbant,
és marad egymillió kamurokkant
az országban, ahol mindenről más tehet,
a zsidók, a bankok, az IMF, a melegek.
Balhé van, de sosincs felelős,
mindenki megússza, van jog, csak nem erős.
Eltűnt a Postabank, de senki se tette el,
Kulcsár Attila is egyedül kezdte el,
hozott is valamit az Ezüsthajó,
a Hagyóból lett csak cellalakó.
A pártokat építik az autópályák,
egyszer még féltek, de azóta látják,
hogy nem üvegzseb van, csak üveges szemek,
úgyhogy ideje, hogy építkezzenek.
Mi is építjük a nemzeti falansztert,
de erről nem írt se Kertész, se Wass Albert.
Nyugat-Európa és a káosz partján,
félig Ázsia, de egészen Balkán.
Mi vagyunk Orbán és mi vagyunk Gyurcsány,
mi vagyunk a rendőr, az orvos, ez a furcsán
bekötött nemzet, ez a szédült nép,
mi vagyunk a tábor és az ellenség.
Ki itt hatalmat kap, az sohase fékez,
először dönt, és aztán se kérdez,
hiszünk még, de tudjuk legbelül,
hogy hazudnak rendületlenül.
Légy csendben, ó, magyar,
ha viselkedsz, eljön az ómagyar
táltos, és neked is letol egy szettet,
szebbet, mint ahogy elképzelted.
Nézed a plazmán, majd kifizeted egyszer,
az állam is így él, ilyen ez a rendszer.
Itt tudja minden kisgyermek, hogy
svájci frankból nőnek a díszkertek,
úgyhogy senki se szól, hogy így nem lesz jól,
meleg ez a kibaszott disznóól.
Huszonöt éve nonstop a válság,
nem mászunk ki, csak a gödröt ássák,
volt egy lépcsőnk, de eltemettük,
most építjük újra, hogy lebontsuk együtt,
mert az utód is úgyis begőzöl,
még három év és kezdhetjük elölről.
Isten, várd meg a magyart,
majd odaérünk, csak még vesszük a kanyart.
Isten, várd meg a magyart,
rögtön odaérünk, csak még vesszük a kanyart.
Nem is akkora baj, hogy nincs nagy sietség,
megbűnhődte már e nép az összes ötletét,
lehet, hogy gyerekként még máshogy tanultad,
de ha hátralépnél, látnád, hogy magunknak
basszuk el, de pusztuljon az idegen.
Léptek a ruszkik, de látszik, hogy ide nem
több párt kell, hanem több külön ország,
az okosak földje, Magyarország.
Mi basszuk el, de pusztuljon az idegen,
léptek a ruszkik, de látszik, hogy ide nem
több párt kell, hanem több külön ország,
az okosak földje, Magyarország”

Feljelentés-érett vagyok, a fenti sorok némelyike is hasonlít a koronához. Az én kurva anyámat, egyébként minden rendben.