De az se járja, hogy a Magna Cum Laude hiába foglalta imába a hungaricumot: „Álmaim kéklő egén, / Gyümölcsfáim tetején, / Pálinka, szerelmem, légy az enyém! / Nyújtsd hát a karod felém, / Nélküled meghalok én, / Pálinka, szerelmem,légy az enyém! / Ha egyszer elindulunk lefelé, / Mert előttünk a lejtő. / Folyékony királynő, kérlek, / Te légy a búfelejtő! / Tölts hát a poharamba még egy kortyot angyalom, / Ma éjjel mindenemet elmulatooom!”

Ezt az opuszt egyébként javasolnánk a frissen elszenvedett veszteség miatt nemzeti himnusznak a Kölcsey-féle helyett, mert annak már lejáróban van a szavatossága. Milyen szép is lenne, ha a kétségkívül felemelő, de mégis letargikus, a kezeket a szívtájékon nyugtató elemelkedés helyett erre ropná a nemzeti futballválogatott a csűrdöngölőst, mindjárt jönnének az eredmények. Olyan kuriózummá válnánk, mint a mostani kosárlabda VB-n az Új-zélandiak, akik minden meccs előtt bemutatták a parketten a hakát, ezt az ősi, tradicionális harci táncot. A mi fiaink esetleg öltözhetnének sámánnak a hatás kedvéért.

Mindezt azért tartanám előre vivőnek, mert ami egyedül betölthette volna e szerepet, a Nemzeti Összetartozás Dala a maga barackfájával mostanra méltatlanul elfelejtődött. Pedig az a kincs tényleg pálinkába ájult tudatról árulkodott, de mára kiveszett a kötelező irodalomból, magam sem tudom mért: „Álmodtam egy barackfáról / Ami alatt mindenki táncol / Veled álltam egy hatalmas körben / A puha fűben egy harmatos réten / Kezeink összeérnek / Talpaink egymásra lépnek / Szemünkben a boldogság fénye ég..” A mellőzés valóban nehezen értelmezhető, holott a talpaink egymásra lépnek szókapcsolat hűen fösti föl szinte fizikailag érezhetően a pálinkás állapotot, amitől most megfoszt minket Brüsszel. Már ettől is. Mindegy, van nekünk helyette Tormay Cécile, ugye.