A kakas szava, amely arra volt teremtve, hogy harsogásával előhívja a fényt, és ezzel vackaikba parancsoljon vissza minden ártó vagy együgyű szellemalakot, akik már semmiben nem hittek, mert tudták, hogy suhanó létük is véges, ezért sivalkodtak minden éjszaka, ezúttal nem a Napot görgette elő a Föld pereme alól, ahol izgága Jézusok lóbázták a mocskos lábukat, hanem valahonnan a göncölök közül ködöt szipkázott alá, hogy borongós gomolygásával betakarja a falut, amiben csak a kutyák ugatása hallatszott a mélyből, és az öreg elhaló hangja, amellyel Irént szólongatta a veszedelemben.

Valahogy átderengett a nyálas masszán a Hold, akárha megrágott tejfölös lángos, a farkasok vonyító istene, amely ebben a Walpurgis-éjben nem tengereket cibált magához, mint koszló mágnes, hanem madeleine lett Béla szívében, amelyik most épp a Szentháromság szobor tövében lüktetett, abban mártózott meg a vibráló korong, és a sistergő gőzökből, amelyek felszálltak belőle, az égre íródott megint, hogy Irén. És Béla valamely irgalmatlan alagúton átsuhanva gyerek lett újra, és ott állt a konyha kövén, a piros fotelben pedig nagyapja ült, lagziból lábadozva, tehetetlenül és maga alá csinálva, és ő is Irént hívogatta, idézte, hogy merné ki a mocsokból.

De Irén nem jött, mert még valahol a hányások között, az eldobott menyasszonyi csokor cafatain rúgta a csárdást, mert ekkor még fiatal volt, merengő lány, aki a lakodalom őskáoszában fiatal férfiakat vacsorált a kukoricásban, amely úgy látszik, örök. Most is ott terül el a falu szélén, mint mementó, ám most nem a bűnből ocsúdó borzas fejű férfiak és elvetélt szüzek térnek benne magukhoz, miután átrobogott rajtuk a gerjedelem, hanem kék táblák meredeznek mindenki szégyenére, amelyeknek fogalmuk sincsen az életről, amely minden nyáron és minden lagzi szétokádott hajnalán ott sprickolódott a kókadozó csumák tövében, erős sóhajokat keltve Irén szája szegletéből és torka mélyéről egyszerre.

Nagyapa tehát kivárta a sorát, hogy, miután az élet megkapta, amit megkövetelt, hogy csak utána vakarják le róla a rákövült szart, amely olyan volt, mint afrikai szavannák repedezett sara a száraz évszak derekán, s miközben lókaparóval nyúzták a seggéről, a derekáról és a hátáról a masszát, fenséges tehetetlenségében kénytelen volt végig hallgatni a világ összes szidalmát, ami Irénben élete során megrekedt, és mindig az volt a mondat vége, hogy bár dögölne meg. Ezt aztán kis idő múlva nagy döbbenetekre és igen szófogadóan meg is tette, és a temetésén, ahol minden beszarás és tajt részegség megdicsőült az úrban, jóvan aptya, a koporsón való kocogtatással küldték őt a föld alá pondró eledel gyanánt az örök körforgás torkába.

Ebben az időben már Irén szemét is megülte a fátyol, s miközben apósát eregették alá az agyagba, eszébe jutott a szarvakarászós hajnal, a kukoricás, meg az olajos hajú férfi, akivel nagy örömükben két sort is letaroltak, és ez olyan messzinek tűnt az időben, mint amilyen messze valóban volt is. De ezeken a megsárgult képeken Béla még mindig kölök volt csupán, éppen ezért csak nehezen folytak alá a ködökből, mint valami elveszett de megkerült dagerrotípia, hogy aztán hangosfilmre váltson, Béla pedig fess fiatal férfiként a nagyváros bűnös kocsmájában igya az asztal alá magát annyira, hogy szirénázó rendőrök érkezzenek a vadnyugati ivóvá váló csehóba rendet gumibotozni, ami mozit Béla a pult alól lesett, mert Irén odarejtette a szervek haragja elől, mert vénülve ott volt csapos, hogy életben maradjon még egy kis időre.

És azon az éjszakán történt az is, mielőtt még kezdetét vette volna a gyalázat, hogy Irén a szénaboglya fejével, kopott, sárga haja alól, a ráncok közül kipréselte magából közelítő vénsége elől menekülve egyetlen vágyát, beleordított hát a borszagú létbe, hogy férfit akarok, de senki nem hallotta meg. Aztán elhaló hangon ismételte az elemi ösztönt, a férfi utáni óhajtozását, amikor elcsattantak az első pofonok, az asztal alá söpörve a mocskos poharakat csak úgy, mint Irén még foltosabb vágyait, amellyel a kukoricásba iramodott volna, nem bánva azt sem, ha újra az apósáról kellene szart vakarnia, mert az élet akarása erősebb ezek szerint, mint a vele járó undor. De ez az elhaló hang nem is Irénből jött, hanem valahonnan az idők mélyéről.

Együtt rezgett az ősrobbanással, vele száguldott atomonként meggörbülve a térben, és ez tört elő szupernovaként a fagyni készülő öregből, ez hajtotta a műanyag dömpereseket, a duplagyűrűsöket, a jelen Irénjeit, ezt sóhajtozták elő a bánatos szemű fiatalasszonyok, akik már nem ismerhették a kukoricások örömeit, és ez az erő hajította minden reggel a traktoristákba a felest. Béla a ráismeréssel azonmód tért magához Irén igézetéből, aki kajla módon megmutatta neki a régóta hiába keresett Istent. De a bádogbános rohadt harangja megkondult, ettől megrepedt a köd, a kutyák megnémultak, a falu pedig visszatért a festett világba, a fából faragott Krisztusok közé. – Minden hazug, mindent szabad. – Ezt mondta Béla hidegen, a fröccsök ura pedig a pohár után nyúlt újratölteni azt.

Az én öregasszonyom nem volt ilyen méla hangulatban, és, ha nem látszott volna, hogy a nejlonzacskója zörög és nyikorog, azt hihette volna az ember, hogy a csontjai adják ki a földöntúli hangokat, ahogyan minden erejével igyekezett a kuka felé.

Munkás húsz méter volt. A szél olykor belekapott és megemelte, libegve érkezett meg a célhoz, ahol nem fanfárok, se nem győzelmi koszorú fogadta, hanem a szemetes sötét torka, ami el akarta nyelni. Minden erejét összeszedte, hogy ellenálljon, és ne ugorjon fejest a kávézaccba, de az akarat győzött.

Fogta a szatyrát, megemelte, és nem ejtette a hívogató sötétbe. Akkor azonnal észrevettem, spórol, hogy a zacskójával is takarékos, mert a szemetét gondosan rázogatta, hogy újra használhassa azt a nyomorult zacskót, és ekkor megtörtént. Úgy szállt föl az emlék a mocsokból, mint madeleine után teából a gőz.

Ili néni materializálódott oda a kuka mellé, árnyéka sem volt, hogy Iván Nyikolajevics „Hontalan” zokogva menekült volna nyugalmasabb vidékekre, én azonban, a hős férfi, szembenéztem Ili néni vibráló sziluettjével, és ha nem is akartam, eszembe jutott, hogyan is élt a bice-bóca rokon, amikor még ezt a világot koptatta kitaposott cipőiben.

Pista bácsi – nagyanyám bátyja – felesége, amikor férje harminc évvel ezelőtt rútul itt hagyta, átértékelte az életét, és úgy döntött, ha nem akar éhen veszni, akkor az éhezőművész sokat ígérő szerepét kell magára öltenie, és játszotta is böcsülettel, míg a férje meg nem unta, és helyet nem csinált neki maga mellett a kriptában.

Addig azonban egészen elképesztő mutatványokat adott elő a manézsban a két alkalommal megsütött tojással – egyszerre csak felet, hogy ne pazaroljon -, jobb napokon az egy tojás sárgájából rántotta, a fehérjéből piskóta felállást adta elő, vagy az egy csirkeszárnyból főzött bőséges ragu tudományát.

Amikor közelített a tél, és odavittünk neki húsz kiló krumplit, egyből dakota indiánná vált, úgy táncolta körbe a zsákmányt De megjelent az aggódás is benne, hogy tavaszig ez az egész rárohad, és akkor mi lesz. Amikor engedett a férj hívásának és mellé nyugodott, azt hihettük volna, hogy ez a típus vele örökre kiveszett a világból.

De itt van nekem újra a jólét hetedik esztendejében, a rózsaszín pongyolában, mert látszott, hogy a zsírpapír alakba belekúszik Ili néni szelleme, eggyé válnak, hogy ez a mostani öregasszony is hasonlóan lehet az evés örömeivel, mint az én öregem valaha. Az is világossá vált, ha megkapja az egy százalékos nyugdíjemelést, akkor ő is bukfencezni fog, mert az a párszáz forint az elfelezett tojásos dőzsölés végtelen lehetőségeit nyitja meg előtte.

Úgy bámultam ezt a jelenséget, hogy majdnem lekéstem a buszt. Most meg a világháló azt mondja nekem, hogy Iványi Gábor szerint Orbán Viktor el fog kárhozni. Minden bizonnyal, elsősorban az ilyen öregasszonyok lelke miatt. Ili néni köszön vissza a ködből: Ili néni forever. Esetleg ever&ever. Más lehetőség nincsen.