Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.

Ez így egyben nem komilfó, igaz, külön-külön sem igazán. Viszont megmagyarázható, ha a csillagokra nézünk. A mi várunk, amely immár az ő vára, pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve épült fel, hogy a köpcös még életében beköltözhessen, egészen egyszerű szakrális okokból, mint ezer évekkel ezelőtt a piramisok. Ezeket a közhiedelemmel ellentétben nem önös érdekből, hanem azért ácsolták nagy lelkesedéssel, hogy fennmaradjon az ország. Piramis híján ugyanis a nagy fáraó – aki esetünkben Bödöcs után a felcsúti Ramszesz – nem tudta volna óvni az ő népét a túlvilágról, és vége lett volna mindennek.

Magyarország népe is menten elpusztulna mind, ha a fellegek közül nem vigyázná őt OVM háromszögletű szeme, amely beteljesíti a mesét, a suttyó parasztgyerek útját az avas szagú parasztudvartól a bíborig meg bársonyig. Azzal a megszorítással, hogy tüzet okádó sárkányt legyőznie nem kellett, elég volt csak ezt hazudnia. Az egész mostani cirkusz tehát bűnben, mocsokban fogant, így szükségszerű lesz, hogy főszereplője bekerüljön a történelemkönyvekbe és emlékét megőrizze az utókor. Ámde nem valami fényes lapokon, hanem hátul, a sufniban, hasmenéses varjak által összeszarva, szügyig guanóban.

Bármily hihetetlennek is tűnik, énnálam a biztosítékot végleg ez a Várkapitányság Nonprofit Zrt. verte ki, amely arra hivatott, hogy a tengernyi pénzelkúrásokat koordinálja. Mert még az ÁSZ szerint is eddig teljesen átláthatatlanul és ellenőrizhetetlen módon loptak a várra szánt lóvéból, aminek nem az a megoldása, hogy a bűnösök tökeire lépnek, hanem új nevet adnak a lónak, hogy olajozottabban működhessen a harácsoló gyárüzem. Viszont nem ez tette be a kaput, hanem a név, ez a várkapitányság, mert semmi sincs ok nélkül, és ez is azt bizonyítja, hogy a fiúk a fáraót – felcsúti Ramszesz – óvva kiemelik mintegy az időből ezt a teret, s benne őt, hogy ne rohadjon annyira, azért.

Beláthatjuk egyébként, nem pusztán arról van szó immár, hogy OVM király óhajtana lenni. Sokkal inkább – amely persze egylényegű ezzel – Isten fia vagy unokája, hatalmát tőle eredeztetve, mert az játszódik le a szemünk előtt, hogy OVM elemelkedett az anyaföldtől, és nekilátott levitálni, úgy, mint Nicanor atya Macondóban. Igaz, ő ezzel Isten létét akarta bizonyítani, míg mi e jelenség okán a sátán létezését látjuk bizonyítottnak, de ez sem baj, lesz kit legyőzni a várostrom során. Mert ha kapitányság van, annak is kell lennie, hogy hűek maradjunk a színházhoz, ami az egész világ, igazi megdögöléssel fűszerszámozva.

Különben is csak ez következhet, hiszen a halandók elől le lesz zárva a szent terület, pláne a tüntetési szándékkal közelítők elől, a hajléktalanokról nem is beszélve, bár ők a rossz lábukkal nem is indulnának oda. Mindegy. Ha már várasat játszunk, akkor az ostromlók odahagyhatnák az atomkori módszereket, úgymint megafon és jelzőfüstök, és eleik jól bevált módiját követve alááshatnák a falakat, elővehetnék faltörő kosaikat és kampós létráikat, amellyel OVM bazi nagy erkélye megmászható, míg ő a Gundel nyolcszáz forintos babgulyásával locsolgathatná őket, ilyenek. Hogy most teljesen elmentem az abszurd világába, annak is jó oka van.

Az mégpedig, hogy a falakon kívül rekedteknek már tök mindegy. Mert, amíg ezekkel a történelmi játékokkal szórakozunk itten, az is kiderült, hogy a várkapitányság megalapításával egy időben a társadalom resztlije halálra lett ítélve, és a kivégzés módját a CÖF kezébe adta az istenkirály. Az Echo Tv-ben ugyanis egy bizonyos Szalay-Bobrovinczky Vince államtitkár a pofánkba mondta, hogy Csizmadia László és csapata dönt arról, mely civilek kapnak pénzt, ki pedig nem. Azok semmiképp, amelyekről az istenkirály úgy gondolja, hogy nem értenek vele egyet. Tehát sokan.

A civilek olyan feladatokat látnak el, amelyeket az állam nem képes, vagy nem akar. Ha a civileknek nem tetszik a pofája, például nem segíthetik a hajléktalanokat, nem oszthatnak ételt, ilyenek. A társadalom jelentős része tehát politikai okok miatt halálra ítéltetett, és ezt most ki is dobolták. Ilyen eddig még Neriáben sem fordult elő, de most már igen. Így, kedveseim, hogy egybeesik az uralkodó mennybemenetele, s vele párhuzamosan a fölösleges alattvalók kvázi likvidálása, ideje van az ostromnak, hogy legyen valami dolga is annak a kurva várkapitányságnak.

Bár addig bajosan, amíg a Messengeren ilyen üzenetet kapok egy ismerőstől, és éppen most: „Jókat osztasz meg. Sok mindenben egyezik a véleményünk, de én félek állást foglalni. Neked biztos nincs veszíteni valód.” – Most mit lehet erre mondani?

Éppen idejében jött volna a józanság, mert a fröccsök urának sok volt mára a mutatványokból. Kint, a kásás havon merengett Béla fenekének szentséges köre, a közmunkások még mindig bambán bámulták a pocsolyát, a harang zúgása pedig visszaverődött a Béla feje köré települt glóriáról, és ide-oda pattogott az ivóban, mint valami rossz gumilabda. Cikázása közben eltört néhány poharat, hogy csak úgy fröcsögtek. De a doboz hangja nem a józanságot hozta el erre a megveszett vidékre, mert a nirvánát megjárt ember új bölcsességtől erőre kapva kocogtatta a poharát, mint valami lepusztult uralkodó.

Túl volt már az összes jón és rosszon, ezért mindent megengedhetett magának. A kocsmáros lemondóan legyintett, abban bízott, hogy barátja nem valami aljasságra használja frissen megszerzett földöntúli képességeit – bár ezt nem feltételezte róla -, abban is reménykedett, hogy nem fakaszt vizet a penészes falból, és nem szaporítja a zsíros kenyeret, bár ezt el tudta volna viselni. Hirtelen beléhasított, hogy amikor Béla alámerült a pocsolyába, valami féregjáratot lelhetett meg, utat törve egy párhuzamos univerzumba, és az, aki ide materializálódott neki, valami idegen létforma.

– Azért ember vagy, ugye? – Ezt a félénk kérdést tette fel, amikor elébe csúsztatta a fröccsöt, de csak egy értékelhetetlen mondatot kapott feleletül. – Láztól pusztultam el a szingapúri fövenyen. – A fröccsök ura megnyugodott ettől a kijelentéstől, hiszen csakis Béla volt képes arra, hogy álomvilágából hajdanvolt olvasmányainak cafatait előszedje, és látszólag minden értelem nélkül közölje a rajta kívül eső világegyetemmel. Viszont, amikor rájött, hogy barátja épp Melchiadest alakítja, és még egy szakadt kalap is megjelent a fején, a testét pedig moszatok lepték el, máris kétségbe esett.

Az a veszély fenyegetett, hogy Béla teljesen elsüpped egy másik világban, és a végén még ugyanúgy szélvihar söpri el ezt a nyomorult falut, mint Macondót, amelynek pálmái alatt a vendég éppen ücsörgött. A fröccsök ura odacsoszogott a tévéhez, fölhangosította, hogy barátját valahogyan visszacibálja az óceán innenső partjára, de semmire sem ment, a doboz elnémult. Kilátástalan egy dolog volt ez, mert Béla emlékei és olvasmányai betöltötték az ivót, iszonyatos sebességgel keltek életre és porladtak el az alakok, hogy a kocsmában már térdig ért a hamu, és ennek csak egy módon lehetett véget vetni.

– Hagyd már abba! – Ezt kiáltotta a kocsmáros, vodkát öntött a vendég arcába, és egy iszonytató pofont kevert le neki. A glória eltűnt Béla feje fölül, a regényhősök hamvai zizegve a sarokba kúsztak, és ahogyan a padló megtisztult, Béla szeme is úgy kezdett világítani, azt mutatva, hogy visszatért beléje az élet, de ebben sem volt sok köszönet. – Mindjárt ádvent. – Ezt jelentette ki, és kiment a térre. A közmunkások leesett állal néztek hol a pocsolyára, hol meg a szellemalakra, és buzgón vetették a keresztet, ahogyan a duplagyűrűsök is, mert a Szentháromság szobrot meg beborította Szent Elmo tüze, hogy csak úgy szikrázott.

Az ég újra beborult, villámlott, és Béla tobozokat szedett össze, fenyőfákat nyúzott puszta kézzel, miközben ezt motyogta maga elé: hit, remény, öröm, szeretet. Senki nem tudta, mit akar mondani, csak a bádogbános fejtette meg, hogy az ádvent szimbolikáját sorolja katatón módon, és elcsodálkozott, hogy a hitetlen alak, aki annyi szomorúságot és bajt okozott neki, végre megtért, de tévedett. A kocsmáros jött rá, hogy ez az egész színház, amelyet, mint valami rossz bűvész, Béla iderittyentett, semmi egyebet nem szolgál, mint nyüszítő menekülést a valóság elől, amit csak egy módon lehet orvosolni, ha galádul leitatja.

Így is tett. És amikor Béla fenyőgallyakkal és tobozokkal megrakodva visszatért, feje körül újra hordozva a szentség gyűrűjét, lila meg rózsaszín gyertyákat követelt, hogy koszorút állítson elő, és újra regényalakokkal lett tömve az ivó, a fröccsök ura nem bírta tovább. Vodkát kevert a fröccsébe, és nézte, ahogyan barátja ujjai egyre nehezebben mozognak, a glória pedig foszladozik a homlokán, és amikor a harangszó sem pattant vissza róla, akkor nyugodott meg csupán. – Most már elleszünk. – Ezt motyogta, és csak arra ügyelt, hogy megfelelő dózisban maradjon meg Bélában a szesz.

Ne legyen túl sok, nehogy újra mindenféle mutatványokat adjon elő, és kevés se, hogy meglássa, hová is jutott. S bár a fröccsök ura szégyellte magát, mert úgy tűnt, valami ápolót játszik, aki patikamérlegen adagolja a beteg gyógyszerét, hogy ne kelljen kényszerzubbonyt adni rá, mégis tudta, ez az egyetlen módszer, ha barátja elméjének épségét, és a falu halmazállapotát meg akarja őrizni. Béla matatott a koszorúján, a duplagyűrűsök klopfoltak, a traktorosok berregtek, a műanyag dömperek dübörögtek, és fiatalasszonyok sóhajtoztak vég nélkül a fürdőszobákban. Béla ebből a nyomorból már semmit sem érzékelt a vodkától szedálva, a kocsmáros pedig irigyelte őt, és lobotómiáról kezdett ábrándozni, hogy elnyerhesse a tudatlanság vég nélküli boldogságát.

De nem feszítem tovább a húrt, nem csigázom az érdeklődést, álljon itt teljes valójában deliráló honunk ez újabb gyöngyszeme, ím:

„…Mint Istentől kapott szép szemű magyar keresztény embereknek, legyen bennük elég határozottság és bátorság, elindulni és jó szemmel kikeresni, hol és mikor van lehetőségünk minél hamarabb aláírni a beléptetési kvóta ellen azt a papírt, amihez nevünket és határozott eljárásunkat kell adnunk. Csak így tudjuk megőrizni ezen a Földön Krisztus királyságát. Különben idegenek embertelen és félelemtől teljes királysága fog eluralkodni hazánkban. Csak az lesz Jézus Krisztus Királyságának méltó katonája, aki mer nem gyáva, hanem bátor és határozott lenni, a többiek pedig a gyávaság és félelem királyának harcosaiként fognak feloldódni a népek sűrűjében…”

Ezt hallgatva talpaink rögtön egymáshoz érnek.

De lefejtve erről a bukolikus gyönyörűségről a tirádákat, érdekes értelmezést kapunk, amely a maga tömörségében így szól: szavazz a Fideszre! Nem lett volna sokkal egyszerűbb ezt így elmondani?

Ám fölhívnánk a bádogbános úr becses figyelmét arra, hogy célközönsége nem érti meg emelkedett mondanivalóját, ebben teljesen bizonyos vagyok. Katonák ők, akik vezényszavakra gerjednek, ilyen barokkos díszítésű szöveg nem jut el a tudatukig, viszont mi a magunk eccerű módján megpróbáljuk értelmezni ezt a csodát, amelyet a parókia magányában hosszan izzadva össze tetszett szuszogni minekünk épülésünkre.

Natehát: Szép a szemünk, arcunk csupa derű. Stimmt, ezt az alapvetést ismerjük a mulatósból. Aztán. Királyságot keresünk. Minek? Itt van az már felcsúti trónussal. Még továbbá. Idegenek királysága jő el. A francokat, atyám. Ők kalifátust akarnak. Viszont ezt, ha beledöglök se értem: „..gyávaság és félelem királyának harcosaiként fognak feloldódni a népek sűrűjében…” A gyávaság harcosa. Hm, nincs itt csöppnyi ellentmondás? Mindegy.

Amikor még slapaj voltam, egy jóindulatú kolléga helyre tette az egyik zsengémet, miszerint először szépen írunk, aztán jól is majd. Ajánlanám figyelmébe ezt az alapvetést. A tirádák elveszik az írás erejét, az Ön esetében egyenesen értelmetlenné is válik mondanivalójának veleje, miszerint: írjad alá baszd meg azt a papírt, vagy nem kapsz ostyát. Így, ilyen egyszerűen, ebből ért a paraszt. Egyébiránt pedig tessen elporoszkálni a vaginába! És ennyi az egész.

Megróhatnánk ugyan mosdatlan szájáért, de ezt azért sem tesszük, mert mint kitetszik, a szaltó fogalmával sem volt teljesen tisztában, másrészt pedig kifakadásában benne rejlett az ő nagy lelke. Jelesül, hogy a mínuszokban is gondolni óhajt kéretlen barátjára, amely emelkedettséget mutat. Meg fáradt is volt nagyon. Amióta Afrika beköltözött a faluba, senki sem volt magánál teljesen. A bádogbános a duplagyűrűsöknek migránsokról hablatyolt, hogy elveszik az özvegyi nyugdíjat, a két közmunkás sem kapirgált már a templom előtt, ami jelenség felettébb különösnek mutatkozott. Béla nem is értette igazán, és mint minden titkok tudójához, a fröccsök urához fohászkodott két beöntés között, hogy az igazság fényre derüljön. – Kerítést mentek építeni.

Ezt a malasztot nyerítette ki magából a jóember a kocsmában, ezzel viszont Bélánk semmire sem ment. Maradt tehát az álmatlanság mocska. Mert szutykos egy dolog ez, valljuk be hősünk nevében. Forgolódni a verejtékben nem épp lelket emelő foglalatosság, de egyéb bajok is akadnak. Ugyanis: „Az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, a mikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.”

Most, hogy így lerántottuk a leplet főhősünk szellemileg lankadt állapotáról, annak is sorát kell kerítenünk, hogy számot adjunk megvilágosodásának okáról annak ellenére, hogy végül is nem lett Sziddhartha, se Gótama, Sákja meg semmiképp. A hőség sokadik napja volt, amikor az álmatlanságtól kipucolt tudatú Béla kóborolni indult, hogy zegzugos útja végén a fröccsök uránál landoljon. Ki tudja miért, de letért az addig használatos ösvényekről, és egyszer csak hirtelen, váratlan meglátott egy plakátot a búzaföld közepén, amely arra hívta fel Béla figyelmét, hogy ne vegye el a munkát a magyaroktól valaki, nem tudni ki. Egy pillanat alatt ért véget az álmatlansági kór, és beesett az ivóba. – Ez igaz? – Nyújtogatta hüvelykujját hátrafelé a kocsmárosnak, aki meg semmit sem értett. – Ja. – Ennyit mondott. Béla elnyugodott újabb lázáros akciókig, amelyekről fogalma sincsen, de hogy jönnek, az hétszentség.