Legutóbb, az örökrangadón, az MTK-Fradin ezeregynéhány mókus volt kíváncsi a mogyoróra. Körmenden alkalom adtán – ha már meccs – háromszor többen. Valamint Szombathelyen is, ahol meg a Falco üzemel. Szívem szottya mindkét alakulat, mert itt is, ott is pattogtattam.

De tehettem volna akárhol. Mostanság a football ellenére többen vannak a népek Pakson, Fehérváron, Sopronban, Kecskeméten, nem sorolom most föl az összeset, mint a ’zemtékáfradin. És, hogy mért elmélkedek most éppen erről? Elmotyogom.

Éppen nemrégiben ért véget a kosárlabda Eb kvalifikációja, amelyet a magyar egység veretlenül, hat nullával abszolvált, egészen gyönyörűn. Elérte azt a sikert, mint az aranylábúink, akikről azt is tudhatni, ha hangosat finganak. Dzsudzsák például szép kereket tud kakálni.

Kosárlabda mérkőzésen nem szoktak szotyolát zabálni, ebből kifolyólag ilyen eseményeken nem jelenik meg kies honunk veleje. Tetszik tudni, ugye. És amiről mégis szólanék, az pedig az, hogy a mi közösségi televíziónk, amelynek aktuális hordája az M4, ebből kifolyólag sport névre hallgat, nem bírta közvetíteni a külhoni meccseket. Egyáltalán nem.

Jó, hát játszottunk Luxemburgban is, amely dolog Szijjártó elménk szerint nagyon közel van Brüsszelhez, de nemá. Ilyképp ez a dolgozat a kosárlabdát imádó közösségért van. Hogy nem ér kibaszni mivelünk. Egyébként meg az eredőjét tudom. Libsi konc az egész.

Mert tudták? És ezt is tudták, hogy a baszketbália itt minálunk a vérvörös Kuncze Gábor rokona, a pláne libsibolsi Kuncze Géza nevéhöz fűződik? Ugyehogy, nem? Pedig a boldog időkben, 1912-ben tette meg, amit tett, megismertette Kárpátiát a baszket bállal. Most meg itt pattogtatunk, az M4 meg nem veszi a fáradságot, hogy mutassa. Különben pedig nagyon jól érezzük mi magunkat, úgy barátilag.

Annak idején, amikor Koplárovics Béla góljával a ZTE álomcsapata egy nullára legyőzte a Mancesther Unitedet, az angolok korántsem elegáns módon arra fogták a blamát: nem szoktak hozzá ahhoz, hogy libalegelőn játsszanak. Azt az évszázad mérkőzését a Népstadionban abszolválták, csak úgy miheztartás végett.

Aztán hazatérve az „Álmok színházába” – ahogyan szintén igen szerénytelenül az Old Traffordot nevezik – a tükörsima angol gyepen gurítottak egy laza ötöst a mi fiainknak. Azt a meccset hatvanhétezren látták, és tizennégy éve volt. Még a békeidőkben, amikor a királyi televízió két csatornával rendelkezett, és nem volt neki közel kilencven milliárdos költségvetése.

Máma más idők járnak, amiről bővebb kifejtést fölösleges eszközölni, ellenben a Nemzeti Téboly Rendszerének (továbbiakban NTR) egyre új és még újabb jelei mutatkoznak. A királyi televízió négyes csatornája, amely állítólag sportra szakosodott, most épp kulturális ismeretterjesztő szerepet óhajt betölteni. Ez egyrészt nem vicc, másrészt meg nem én találtam ki.

Ezt a missziót pedig a megyei osztályú magyar láblabda bajnokság közvetítésével óhajtja elérni a szervilizmusba beleájult televízió. A küldetésről Horti Gábor azt mondta, hogy: „Ez mutatja meg igazán, milyen rétegen is nyugszik Magyarországon a labdarúgás. Biztos vagyok benne, hogy sokan fognak érdeklődni iránta. Ez az őszinte foci. És ezt megmutatjuk a világnak.”

Kérdések horgadnak föl az emberben, jelesül, hogy ki a jóistent érdekel majd ez, amikor nemrégiben nem voltam rest azon élcelődni, hogy ugyanennek a játéknak az első osztályú változatára még négyszázan sem voltak kíváncsiak. De mindez kutyafasza azon kijelentéshez képest, hogy „megmutatjuk a világnak”. Mit mutatunk meg? – kérdem tisztelettel.

Voltam én megyei osztályú láblabda eseményen, amely előadás valóban érdekesnek bizonyult, ha annak vesszük, hogy a falu apraja és nagyja megjelenvén – mind a húszan – borízű hangokon szórakoztatták egymást, és szidták a bíró kurva anyját. Mindez persze érdekes, kőkemény szociológia, ha úgy vesszük, ám nem valószínű, hogy a világot ez oly igen nagyon érdekelné.

Végül is, megvan ezeknek az eseményeknek a maga diszkrét bája, amely érdekel egy zárt közösséget: a Józsit, a Bélát meg a kocsmárost. Esetleg még az Ottót, a Tóth Ottót. Viszont ne pofázzak, arra basszák el a pénzt, amire akarják, ezzel kárt nem tesznek. Azzal viszont már igen, hogy az NTR folyományaként az M4 havonta huszonhat percben foglalkozik majd a felcsúti Puskás Akadémiával rendszeres magazinműsorban.

Na, ez viszont már zavar. Nagyon is.

Egyszer csak hirtelen, váratlan szétment a vonal, és a jódógos polgár sörrel a kezében nem láthatta a felemelő produkciót, ami a magyar ugaron zajlott, amelyet stadionnak neveznek. Egy pillanat alatt omlott össze a varázs. A televíziónak most épp az égvilágon semmi köze nem volt az elsötétülő képernyőhöz, a Telekom rondította szét az élvezeteket.

Épp a meccs idején én sem tudtam telefonálni jó ideig, a kütyü azt írogatta ki, hogy csak segélyhívásra használható, meg hogy nincs hálózat. Istenem, van ilyen, még annak is örülhetünk, hogy a hőségben szétolvadó vezetékek közepette egyáltalán működik valami Isten segedelmével. Hanem a reakció, amelyet a vadonás új csatorna produkált, no, az egy méretes lakmuszpapír.

A rettegés valamitől, ami megüli a szerkesztőség lelkét, hogy ilyen karakán képzavarral illusztráljam mondanivalómat. Hogy az M1 emlékezetes debütálása után nem lehet hibázni, mert baj lesz. A vezér autodafét rendez, esetleg a csalódott honpolgár valahol a sötétben megpicsázza a műsorvezetőt vagy a kommentátort, itt már semmi sem lehetetlen.

Az még belefér a kalapba, hogy kiadják a közleményt, miszerint a közvetítés a Telekom hibájából szakadt meg, ez rendben volna. Ám a folytatás, amely azt tudatja, hogy a szétesett vonal ideje alatt született gólt a kedves néző egy későbbi időpontban megtekintheti, és nem máshol, mint az M4-en. Ez valahol lehangolja az embert.

Mert ki a faszt érdekel már az a rohadt gól másnap? Úgy képzeli a tekintetes csatorna, hogy mostan a polgár napokig el nem mozdul a tévéje elől, lesi, és várja a gólt, amit elmulasztani felérne valamely önkínzással, mert luk támadna az életében, ha kimaradna belőle a nevezetes öt másodperc. Mi tagadás sajátos egy dolog ez, és az ember immár mást nem is érez, mint sajnálatot.

Azért emberek ők, akik a vezéri tévénél dolgoznak, ha eladták a lelküket, akkor is. Viszont ebben az egy momentumban benne van az egész ország lényege, hogy fortélyos félelem igazgat itten. Elsősorban is azokban, akik közvetlenül függnek a hatalomtól, meg persze áttételesen mindahányunkban, mert közel az idő már, amikor kartotékok leszünk. Mint hírlik, sorra kéregetik ki a facebookos adatokat a demokrácia bajnokai. Mit mondjak, szar így élni.