Megérhetjük még, hogy – ha már Lőrinc, ha nem is Mészáros -, „A huszonhatodik év” halottsirató mondatát: „Úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, hátamon érzem szíved dobogását” – óvodai altatóéneknek adja el majd a hazafias nevelés jegyében. Ergo, sem neki, sem a fullajtárjainak fingja sincs szépségről – en bloc -, és mégis pofáznak, mert nem tetszik a műalkotó ember képe vagy a szeme állása. A szürkék nem viselhetik a tehetséget ugyanis.

Rombolni, azt tudnak, és még milyen aljasul. Most is, a Kampf jegyében mennek neki nehézfegyverzettel az Art Capital Alapítványnak, amely az orbáni Wölkischer Beobachter (magyaridők) szerint migránssimogató kiállításokat tart. Hogy lássuk, kik is ezek: „Amíg a kormány emberfeletti erővel küzd a migránsok távol tartása érdekében, addig a képzőművészek tekintélyes része Soros György kottája alapján azt szeretné elérni, hogy minél több afrikai éljen Magyarországon, lehetőleg minél előbb.”

Ilyeneken, ha normális az ember, akkor röhög. Máma viszont nagy időket élünk, akárha Svejk, ami nagy idők nagy embereket kívánnak, és ilyen nekünk Matolcsy az unortodox, pöttyös seggével. Az általa gardírozott műintézmény, az MNB, a forinttal már csak az elbaszás szintjén foglalkozik, sokkal inkább műalkotásokkal, de most már politikai-, és gondolatrendőrség is egyben. Fél nap alatt vizsgálni kezdték az Art Capitalt ugyanis.

„Az MNB semmilyen politikai célzatú, illetve migránstámogató kampányt nem támogat”. – Ez volt az ok és az indok, ami oly bájosan aljas, hogy jelzőt már nem is keres hozzá az ember, és mégis, voltaképp sehol sincs attól, mint ami nívót a magyaridők, és tulajdonképpen a rezsim, és az egész ország magáénak tudhat. Ez, amiben szügyig ücsörgünk, ez a morális nihil, erkölcsi mélyföld és sósivatag.

Mert milyen ország már az, ahol a bakó megkérdezi a gazdát, megdögölesszem, az rávágja, dögöleszd meg, és nekieresztik a tankot meg az úthengert. Nem a magyaridők leprás betűharcosa az, aki a duci ujjaiból szopingálja, hogy kit kell aktuálisan eltakarítani az útból, hanem felsőbb kézmozdulatok és orrfintorgások. A végső megoldásnak sem volt soha írásos nyoma, és mégis milyen flottul ment az egész.

Ahogyan a rendszer működik itt is, az valami elképesztő A magyaridők rárakja a stigmát az elítéltre, utána pedig anyagilag, egzisztenciálisan, erkölcsileg és minden lehetséges módon szíják ki belőle az életet. Ha juhász az ember és létrája van, akkor pedig egészen közvetlen módon, vak osztrák nyugdíjas képében szabadítják meg a földi élet kínjaitól. És mindenkit érhet baleset.

Egészen elképesztő állapotokba süllyedt az ország, mindent megül az aljasság. Ez sem újság, még az újszülöttnek sem. Azonban, hogy mégis kitartóan nyomogatom most a billentyűzetet miatta, az még a határtalan cinizmusba ojtott ökörség, ami miatt tegnap a sok-sok lélekvesztő történés közül volt egy, amely kimondatta velem a varázsigét, hogy szakadna már a búbánatos ég erre az egész elcseszett világra.

És ezt, gyerekek, mi más is szállíthatta volna, mint az emmeggy, amiről már tényleg nem lehet eldönteni, mi a rosseb lehet. Ebben bizonyos Gyarmati István, biztonságpolitikai szakértő, azt szakértette, hogy Németországban és a svédeknél is a lakosság morális hanyatlást érez a migráncsok miatt, akikkel, ha már a kerítésen belül vannak, nehéz bármit is kezdeni.

Erről a morális hanyatlásról mesélhetne még az MNB és a magyaridők tükrében is, illetve és hát az egész szaros országról, hogy hová jutottunk, juttatták ők, illetve jutottak ők maguk, hogy a ganyétól nem látják a Napot. De, ami inkább baj, a józanabbja sem immár. Svéd morális hanyatlás, medveanyám…Egyébként tegnap egy már belül lévő migráncs kifelé igyekezvén akadt fönn a kerítésen.

Igaz, körözött bűnöző volt, de mégiscsak röhejes, mert, ha magyaridők nívón lennék, azt írnám, innen már a gyilkosok is menekülnek. S ha azok nem is, mert épp kormányon vannak, az alattvalók annál inkább, mert már senki és semmi, még a halott sincs biztonságban. Mert bármely csinovnyik rámutathat bárki országon belüli ellenségre, és fölteheti a kérdést az urára nézve: megdögölesszem?

És ő válaszol aztán nagy kegyesen: dögöleszd meg. Így lesz vége mindahányunknak.

Ezzel a hatvanassal azonban nem sikerült emberi kapcsolatot kialakítani, ami azt jelentette, hogy ez a hatvanas senkivel szóba nem állt, csak ült ott szoborszerűen a kialvatlan szemeivel, és jobb híján hallgatta a tévét. Meg nézte is. Azt hihették volna, hogy beszélni sem képes, viszont fröccsöt, azt tudott kérni, ezért egy idő után ezt a föltételezést elvetette a kocsmáros meg a törzsvendégek is. Egy év hosszú idő, így az állandó szereplők szorgos kutató munkával kiderítették, hogy a néma indiánt Józsinak hívják, két éve nincs munkája már, közmunkára meg valami betegség miatt alkalmatlan, ezért ül reggeltől estig a sarokban.

Egy dolgot azonban sehogyan sem tudtak kikutatni, hogy akkor miből él, hiszen minden emberi számítás szerint már régen éhen kellett volna halnia, és ezt mégsem tette meg. De ez nem is érdekelte őket igazán, a fröccsét kifizette, részeg sohasem volt, egy dolog azonban zavarta a maligánban egyesült közösséget, hogy bár ők nagy hangon kommentálták mindig a tévéből kifolyó dolgokat, ennek a hatvanasnak a szeme sem rebbent soha, nem lehetett tudni, kit utál, kit szeret, vagy netán kit fojtana meg egy kanál vízben, mint arról rendszerint élénk vita szokott kibontakozni a maligánosok között.

Egyik ilyen volt, a másik meg olyan. Szidták Orbán jó édes anyját csakúgy, mint a böszme Gyurcsányt, meg a többit. Olykor ordibálásba hajló vitáikból – amelybe a kocsmáros is mindig bekapcsolódott – viszont kitetszett, hogy egyáltalán nem értenek semmit sem abból, ami a kocsma falain kívül történik. Egészen elképesztő párbeszédek zajlottak közöttük, mutatva nyájas népünk lehangoló szellemi állapotát, ami viszont itt senkit sem zavart, kiordították magukból a sötétséget, záráskor pedig elégedetten dorombolva mentek haza a legények.

Így telt el minden óra, ha esett, ha fújt, ha sütött a Nap, ha csikorgott a fagy, voltaképp a kocsmában megállt az idő, illetve inkább körbe-körbe mászott, mert – és ezt már a titokzatos Józsi figyelte meg – az ordibálásban elhangzó érvnek látszó állítások már régen elfogytak. Ahogyan az emegy is voltaképp mindig ugyanazt mondta, a maligánosok reakciói, szavai is ugyanazok voltak, így hülyítette meg teljesen őket a telekép, és váltak olyanná, amit az emegy urai elképzeltek maguknak, mint ideális polgártársat.

Egy napon ezt az idillt zúzta szét a mindig hallgatag indián-Józsi, bizonyságát adva annak, hogy a tűrőképesség véges, és egyszer minden elszakad. Utóbb visszakutatva a maligánosok rájöttek, hogy egy mondat fordította ki magából a hallgatag embert. Pontról pontra, másodpercről másodpercre föltérképezték az eseményeket, és abban egyeztek meg, hogy a bűnös szöveg ez volt: „A Fidesz értékelése szerint a magyar baloldal minden eszközzel csak Soros Györgyöt védi.” Ekkor történt meg a csoda. A hallgatag ember fölnyerített, mint egy kehes ló. – Soros. – mondta ezt még halkan.

Ebben a szentséges másodpercben lett néma csönd az ivóban, csak az emegy duruzsolt orrhangon. Mindenki a sarokba bámult, ahol az események kezdtek fölgyorsulni. A hallgatag megemelte hangját, és látszólag összefüggéstelenül, de egyre hangosabban mondta már a magáét. – Andy Vajna. – Bámultak rá, nagyon. – Kaszinó. – Folytatta a hallgatag. – Paks 2, Mészáros Lőrinc, PISA teszt. – Leesett az álluk, mert már ordított. – Trafik. Rogánhelikopter. Baltás gyilkos. – Ekkor fogta a poharát, és a tévéhez csapta, a kocsmáros meg hívta a rendőröket. – Propaganda média. – Üvöltötte, és felrúgta az asztalt.

Kintről szirénázás hallatszott, ott is ordítottak, majd lábdobogás, és kommandós kinézetű alakok nyomultak be az ivóba. A hallgatagot viszont mindez nem hatotta meg, fölállt, és úgy ordított. – Pasa park. Stadion. Nyugdíjrablás. – Ekkor kapta az első gumibotot a bordái közé, de nem zavarta. Rávetették magukat a kommandó-szerűek, és a földre teperték. A kupac aljáról ordított tovább. – Letelepedési kötvény. – Ekkor pofánverték, és megbilincselték. Eleredt az orra vére, de folytatta. – Szegregáció, nyomor, CEU. Népszabadság. Figyelő. Origo. Putyin. – Ez hallatszott utoljára, mert rácsapták a rendőrautó ajtaját, és visítva elhajtottak vele.

Csönd lett hirtelen, a kocsma úgy nézett ki, mint ahol öngyilkos merénylő járt, keblén jófajta bombával, az asztalok, székek fölborogatva, törött poharak szilánkjai a földön. A maligánosok bambán hallgattak, a kocsmáros állogatta föl az asztalokat meg a székeket, söpörte a poharak maradékait, és az az érzés terült el benne szélesen, hogy ezután már semmi sem lesz ugyanaz. A tévé még mindig orrhangon pofázott, de a kocsmáros egy mozdulattal kapcsolta ki, mert rájött, hogy attól ment el a hallgatag ember esze. – Ne má! – Mondták a maligánosok, és nekiláttak megvitatni a szokatlan történéseket, hogy mit is akart mondani ez az ember, de ezúttal csak csendben, és kizárólag halkan nem értettek semmit sem.

És mielőtt még azt a nyolcvan milliárdot is titkosítaná a rezsim, amely summából gazdaságosan üzemel a házi média, nézzünk szét a kisgyermek TV2 tájékán, amely alakulat oly sebességgel szüli az új-, és még újabb csatornákat, mint akárha redves céda volna a köz összes farkának kitéve.

Tizenegynél tart a szivaros, azt hiszem. Meg az állami, az is, hasonló szinten fungál, de hát, ki bír ennyit nézni? Én például manapság háromnál vagyok lecövekelve, úgymint natgeo, comedy, meg a discovery. Ezek épp elég tartalmat szolgáltatnak a nagyvilágról, annak múltjáról, jelenéről meg a jövőjéről is.

Alkalomadtán, ha a Barca látható valamely sportoson, akkor kilengek. Meg, még ha NBA van, akkor is. De ezek a mániáim nekem nem esnek egybe újfajta alaptörvényekkel, mert nem vagyok kompatibilis az új horizonttal. Ezt már régóta sejtem, viszont a Kata miatt lett világos.

Tudjuk már régóta, hogy az egész Kárpát-medence hülyékkel van telerakva. Őnekik az igényeiket ki kell elégíteni, hogy nyugton maradjanak két böfögés között. Az eddig csupán a sztáranyuka mókás szerepében bizonyító magyaranya biztosan jó lesz egy magazinra, fél órában. Ennyi kijár a szivaros neje öribarijának.

Házi kielégítés pincsiknek. Itt vagyunk éppen dicsőségünkre, hogy valamely félrekefélés miatti bánatunkban adnak egy műsort nekünk. Nem épp semmi, a folyománya azonban messzebb mutató. Az eleddig fészbúkceleb nőszemély osztja majd az igét a honfitársaknak, ami történés egy nagyon szép fejlemény.

Egyebet mást persze nem is remélhetünk most már. A lapokat kiosztották, és le vagyunk sajnálva. Mindez pedig két okból szomorú ránk nézve. Hogy ennyire tartanak minket, meg, hogy voltaképp igazuk is van. Idáig jutottunk.

Ezt minden hülye érti, csak a Fidesz, meg az egyatábor nem. Ezt hívják törvénynek. Holnap lehet módosítani, aztán újra próbálkozni, de egyelőre ez van. Első pont: nem volt érvényes a hiszti. Kész. Innentől pedig nem lép életbe a második passzus. Lehajtott fejjel és szép csendben el lehet kullogni, normális helyen más opció nincsen.

Ehhöz képest ezek olyan pöckösen járkáltak már tegnap este is, mint a fostos galamb. Tények, törvények nem érdekesek, győztünk, de mennyire kurvára. Ez folyt ki a fejükből, mert az ember van olyan hülye, hogy mazochista módon belenéz az ő tévéjükbe, aztán úgy marad. Magam is, mondhatni: szájtátva álltam.

Mielőtt beszámolnék a nagy utazásról, kiindulási pontként rögzítsük: leszarom, hogy hárommillió szerencsétlen polgártársat sikerült befosatni közel húsz milliárdból két és fél szemeszter alatt. Ötöt meg nem. Pont. Kétszer kettő az négy. Nemigaz? Nem, mint kiderült az este folyamán, mégpedig egészen elképesztő egyenletekkel operálva.

Viszont mielőtt megvilágosodott volna az egész nyolcvanmilliárdos brancs, üdítő volt látni azt a nyüszítést, amit véghez vittek, mert nem volt meg a vezérmotívum. Még maga Kósa Kupakos is úgy belekeveredett, hogy viszonyítási pontot épp a tudósítótól kért, amely esemény sajtótörténeti kuriózum, és majd oktatni fogják.

Délután még ott tartottak, a migráncsok ott tolonganak a kerítésnél, és csak a startpisztoly dördülésére várnak, hogy mint a sáskák, egyből elözönöljék a szent, magyar anyaföldet, ha a libsibolsik már megint rárontanak a nemzetükre. Rárontottak, oszt nem szakadt le a mennybolt. Na, ebből kellett valahogyan kikecmeregni. De megoldották ezt is Isten, és nem utolsó sorban a Párt segedelmével.

Az általános tanácstalanságból a kiutat a Gulyás Gergely névre hallgató terminátor mutatta meg elsőként a lebukó Nap utolsó sugarainál – vagy a „K” vonal -, midőn rezzenéstelen arccal hazudta bele az ország pofájába az új éccát, miszerint ez az egész szarhalom, amit összelapátoltak, elsöprő győzelem volna.

Innentől pedig nem volt megállás. A nyolcvanmilliárdosok turbó fokozatba kapcsoltak, hogy érvénytelen volna a játék, arról többet egy elcseszett szó sem esett, és útjára indult a gyalázat. A kék Magyarország kék térképe előtt szinte falvanként haladtak sorra, hogy bemutassák a kilencvennyolc százalékos „nem”-eket.

Szó nem esett arról, hogy tán azért, mert a többség – még egyszer: a többség – be nem tette a lábát a mocskos fülkéjükbe. Olyan volt ez az egész, mint hajdan, amikor mindenütt hasonló arányban a Népfront jelöltje diadalmaskodott. Tökre. Ilyen időutazást rittyentettek a színpadon, és lelkük rajta

Csakhát a szakértők, a bérokosok a Századvégtől, akik voltak nekik, azok nyomatták az igazi pörformanszt, egészen elképesztő dolgokat produkálva, hogy győzelemmé transzformálják a kincs, ami nincset. Ketten voltak a megváltók, akik hűvös eleganciával – hogy nem röhögték el magukat – különféle nézőpontokból hozták létre a számok varázslatát.

A legfőbb kiinduló pontjuk ez a hárommillió „nem” volt. És aszonták, hogy kétmillió mókusmagyar soha nem is szavazik, őket tehát kivonták a képletből. További három millió meg otthon maradt, mert véletlenül. Ha mindezt összeadjuk és kivonjuk, akkor szerintük máris nem kétharmados, hanem háromnegyedes a győzelem. (Tisztára, mint Svejk a mozdonnyal, de ezt most inkább nem részletezem.)

Ez pedig – mondták a jól fizetettek – már elégséges alap, hogy meglegyen a sokat emlegetett közjogi következmény, mert elsöprő többségben vannak a megfélemlítettek. Innentől kicsit leállt az agyam, és csak foszlányosak az emlékeim, de azért igyekszek rekonstruálni a permanens kabaré egyes betétszámait.

Ez az egész cirkusz, amit generáltak nekünk, nem párt-, hanem nemzeti ügy. Ha jól emlékszek, ezt tolták a pofánkba. Ehhöz képest a két talpas azt is mondogatta a nagy kékségben, hogy egy hat éve kormányzó pártnak, ráadásul a második ciklus félidejében ez milyen remek eredmény. Hogy ennyi hülyéje van. Ez is kipipálva tehát.

Ezután jött a legmocskosabb, midőn már arról volt szó, hogy érdemes összevetni, amikor a népszavazás volt a csatlakozásról, akkor mennyi volt az „igen”. Ha most több lesz a „nem”, akkor megint csak világraszóló a diadal, és ki is mondták, hogy a rendszerváltás óta párt ekkora győzelmet még nem aratott.

Akkor tessenek mondani, most kilépünk? Orbán a hamuba sült pogácsája mellett ezt az üzenetet viszi Brüsszelbe a batyujában, ahogyan szokásos stílusában – akkor még magabiztosan – eldalolta az ő katolikus rádiójában? Vagy csak a szart köllött még kicsit suvickolni? Mindegy már.

A valóságnak ezen az új szintjén az atyának még beszélnie kellett rezzenéstelen baromságokat, amely aktusról nemes egyszerűséggel kitiltották az újságírókat, nehogy illetlen kérdéseikkel megzavarják a nagyívű gondolatokat. Utána biztosan be kell állítani a kemikáliák új dózisát, hogy eljusson az a batyu Brüsszelbe.

Itt a vége az operettnek, illetve: á, dehogy. Azt hihettük volna, ha lezárul a tébolynak ez az új fejezete, akkor lesz lélegzetvételnyi szünet, átmeneti nyugalom talán. Lófaszt, mama, most kezdődik igazán ezzel a három millióval meg a felhatalmazással. És mindez addig tart majd, amíg ez a mi drága, jó emberünk magára nem gyújtja a házat.

Nézegetem az M-televíziót, ahol utasításba adatott, hogy gyerekeket nem lehet mutatni a menekültek kapcsán, mert a hülye magyarnak még megesne a szíve a szerencsétleneken. Ha még nem láttuk volna, én mutatok egyet, hogy mi van. Ez van keresztény uraimék, basszátok meg.

Nézegetem az M-televíziót, ahol hajtják a baromságot, miszerint ez az egész a németek baja, akik már válaszra sem méltatják a mi fasisztáinkat, és ez sem szerepel benne: „A Bayern München táborokat hoz létre a Németországba tartó menekültek számára. Az Európába özönlő ázsiai és afrikai menekültek fő célpontja Németország, a Bayern München pedig igyekszik segíteni rajtuk. A klub a szerdai bejelentése szerint táborokat épít, amelyekben étellel várják a menekülteket, akik német nyelvórákon és futballedzéseken is részt vehetnek ezekben a létesítményekben. A Bayern egy barátságos mérkőzés bevételéből egymillió eurót különít el a jótékonysági programra. A bajor egyesület bejelentette azt is, hogy a következő hazai mérkőzésük, az Augsburg elleni szeptember 12-i bajnoki előtt a játékosokat két-két kisgyerek kíséri a pályára, egy német gyerek és egy menekült. Karl-Heinz Rummenigge klubelnök elmondta: a Bayern szociális felelősségének tekinti, hogy segítsen a Németországba érkező menekülteken, a rászoruló gyermekeken, nőkön és férfiakon.” (nso.hu)

Elfordulva, halkan: a Puskás Akadémia idén kilencmilliárd forintot kapott a közösből. Legalább egy csokit vehetnének egy gyereknek. Nem? Nem.

Már előre röhögök, ám sajnos mindezt meglehetősen kevesen nézik majd, és még kevesebben lesznek, akik föl is fogják az üzenetet. Másokból meg – a többségből – ha épp arrafelé nyomogatja a távirányítóját, és fönnakad a szeme, kiszökik majd az állat, mint egyre több emberből itt a környezetemben.

Mivelhogy így vagyunk a huszonegyedik században, ami felettébb sajnálatos, ám a mai magyar viszonyokat vizsgálva egyáltalán nem meglepő. Tegnap is fültanúja voltam óhatatlanul három meglett férfi honfitársunk felemelő eszmecseréjének, és majdnem leestem a hokedliról.

Ne mondja nekem most már senki sem azt, hogy ez az emegy nem hasznos a kurzus számára. Dehogynem. Bármennyire kevesen is nézik, aki ennek a csecsén csüng, az garantáltan meghülyül, mint ez a három is. Mint a Bibliát, úgy mondták föl az onnan tanult leckét, és nem épp higgadt stílusban, hanem egymást hergelve, amely azt eredményezte, hogy a hangjuk is egyre inkább közelített a magas céhez, éppen csak el nem pattant a húr.

Tisztára gyűlölet félóra volt, annak minden klasszikus vonásával. Azt most nem ecsetelném bővebben, hogy a hármak mi mindent nem tettek képzeletükben ezekkel a menekülő szerencsétlenekkel, és ami még ennél is szomorúbb, a szemükön látszott, hogy ha most a kezeik közé kerülne egy „olyan”, ott helyben föl is koncolnák. Így vagyunk.

A fél országból Betyársereg meg Magyar Gárda lett. De hát ez volt a ki nem mondott, sőt sokkal inkább eltitkolt cél megint. Szavazatok szerzése mindegy, honnan, mindegy, hogyan. Most épp így. Nem véletlen, hogy a friss felmérések szerint a Fidesz zuhanása megállt, mögötte stabilan második a Jobbik. A gyűlölet anatómiájából így alakul az új koalíció. Meneküljetek!

A pénzünk már náluk van az ország nyomorúságára és szomorúságára, azt tesznek vele, amit csak akarnak, még a poltpeti is engedi nekik. Most épp fideszlapokat, meg fideszrádiót akarnak a lelkeim, mert ugyan semmit sem felejtenek, de a jelek szerint nem is tanulnak ugyanúgy semmit sem, minden józan paraszti belátás szerint tehát menthetetlenek. De ezt már meglehetős régóta tudjuk róluk. Éppen a fő mókamester Kerényi elbaltázott próbálkozása óta, amikor nem is oly rég pitypangba borította volna az egész elcseszett országot, hogy talpaink egymásba érjenek.

Ez a magyarkrónikás jógatanfolyam nem vezetett eredményre, bár tavasz van és nem gyönyörű, mégis belepte a tavalyi hó, ideje tehát átülni egy másik autóba. Hogy ezek az agymosásra berendezkedett gründolások milyen eredménnyel járnak, jól demonstrálja a szép emlékű emegy sorsa. Ez a próbálkozás amellett, hogy halva született alig három hete, stílszerűen népmesei hőssé vált, és halálnak halálával halt. És hiába van neki permanensen többmillió embere, aki a delíres álmok szerint a szavain csüng, ha a nézettsége a nullához közelít. Ezt a két párhuzamos valóságot azért nem ártana közelíteni a végtelenben, mert a józanodás fájó lesz egyszer. Öröm az ürömükben: nem nekünk.

Viszont mint kitetszik, ezek a jótét lelkek szeretnek pofonért sorban állni, hogy az ünnep szellemében emlékezzünk meg róluk: készek odatartani a másik orcájukat is. A vizslájuk megdöglött, mostan újabb halnivalókat húznak elő az elapadhatatlan alomból. Mint hírlik, az általuk elveszettnek vélt Magyar Nemzet helyett egy nekik való napilapot indítanának a Napi Gazdaság romjain, aztán egy nemzeti bulváros hetit, meg egy nemzeti nőiest is. Ebben lehet, hogy a harrach-semjén duó készteti majd szaporodási célzatú kamatyra a miséből megtért népeket. De ez csak kaján kéj a részemről.

Meg nekik való rádiót is szeretnének az álomittasak. Valljuk be, ránk fér már ebben a médiasivatagban mindaz az oázis, amelyet a megszületni óhajtott sajtótermékek nyújtani tudnak. Úgy kellenek ezek, mint egy falat kalács, amelyet habonyárpi adni bír, mert ő lesz ennek az egésznek az atyaúristene. Gucciban hordja majd a kvesztorból megmentett lóvét, ám az egész hóbelevanccal egy aprócska baj van csupán: nem lesz, amiről szóljon a harsona. Hogy ez a hely a lehető világok legjobbika, azt nem lehet a végtelenségig ragozni, meg a pitypang sem nyílik örökké. Bár ha mintául veszik a nagy testvért, az emegyet, akkor mindig csütörtök lesz permanens harmincöt fokkal. Nem köll túlragozni a dolgokat, különben is jön a nyúl. Alkonyúl, megírom.