– Nem kellett volna annyi kumiszt inni. – mire Rezső, az ura fölhorgadt, csak úgy rezgett a bajsza és ágaskodott az összes szőre is neki, hogy valami tekintélye legyen otthon, de olyanja már régóta nem volt egyáltalán.

– Kumiszt? Kumiszt? – harsogott és felejtette el egyszerre, hogy éppen halni készül – Nincsen nekünk ahhoz kancánk, egy kicsit fröccsöztünk a cimborákkal, már azt se lehet? – így ment át támadásba Rezső, de Matildot nem kellett félteni egyáltalán, a homlessz élet megedzette, meg az urát is ismerte, mint a mancsát, csak odaszúrt neki.

– Ott vernyogtatok a szemközti tetőn, fölvertétek az egész utcát. Melyik ribancnak ordítoztatok, a Micinek, mi? Egész nap itt tekeri a valagát, nem szégyelled magad a te korodban? – ez mélyütés volt, de Rezsőt nem olyan fából faragták, hogy csöndben maradjon.

– Mit az én koromban, azt se tudjuk, hány éves vagyok. – így akart védekezni Rezső, de ezt elcseszte.

– Hát ez az. – csapta le a magas labdát Matild, és látványosan zörgött a lukas fazokakkal.

Rezső belátta, hogy vesztésre áll, elkezdett hát megint óbégatni, istenhez sóhajtozott, sajnáltatta magát, nyögött és suttogva mondta.

– Ha csak egy kis pirított egér lenne. – de ezt nem kellett volna, Matildban elpattant egy húr, és macska-életének összes keserve egy óriási és főleg hangos monológban szakadt ki belőle.

– Pirított egér, ó, hogy szakanna rád az a redves mennybolt, te, világ naplopója, szarházi vénség. – ez olyan hirtelen jött, hogy Rezső csak lesett tátott szájjal, guvadt szemekkel, viszont egyáltalán nem volt vége – Mereszti itt a tétlen seggét, nekem meg leesik a derekam, leszakad a vesém. Tudod te, hová vitte a nővéremet Timi nacsasszony gyógyulni, tudod, hová utazott a Jolán? – választ nem várt, ömlött belőle – Lószándzselesszbe a Ródeódrájvra, oda. Különgépen. Cseszmeg. Én meg itt hallgatom, ahogyan éjjel a kurváknak vernyog, hajnalban meg nekem sóhajtozik pirított egér után. Nézz magadra vén szaros. – így borult el Matild agya teljesen, és a szusszanásnyi szünetet kihasználva Rezső ellentámadott.

– Micsinyájjak, szarjak sünt? – viszont ezt nem kellett volna. Rezső nem tudott jót szólni ezen a zűrös hajnalon, mert kapta egyből a riposztot.

– Inkább hoznál haza egyet, hogy legyen mit zabálni, ne állandóan ezt a kukás szart, más mocskát. Bár a Hufnágel Pistihez mentem volna.- fakadt ki Matild, amivel betelt a pohár, és, tisztesség ne essék szólván, Rezső képen törölte őt, s ami pláne volt a dologban, hogy kieresztett karmokkal, és Matild arca egy merő vér lett szempillantás alatt. De Rezső nem hagyta abba, s minden egyes pofonhoz hozzáfűzött valamit.

– Jolán, mi? Lószándzselessz, mi? Meg Ródeódrájv. Timi nacsasszony. Meg Hufnágel Pisti, mi? – módszeresen és szenvtelenül ütötte Matildot, hogy csődület támadt, már ott bámészkodott az összes kóbor macska, és nézték, most mi lesz, mi következik.

Matild magához tért a kezdeti sokkból, odébb ugrott, letörölte a vért az arcáról, és csak egy esőköpenyt kapva magára – mert eleredt az eső, ezt el ne feledjük – belegyalogolt a hajnali ködökbe.

– Micsinász cimbora? – ezt kérdezte Rezsőtől Ottó, az éjfekete kandúr, akivel éjjel együtt ittak és ordibáltak annak a cemende Micinek.

– Azt mondja – lihegett még a testmozgástól – azt mondja ez a kurva, hogy a nővérét, tudod, a Jolánt valami Timi nacsasszony magánrepülőn vitte Lószándzselesszbe. Ilyenekkel etet itt ez a szemét.

– Télleg elvitte. – mondta neki Ottó higgadtan – Tegnap láttam a neten.

– Nemá! – álmélkodott Rezső – Nemá!

– Télleg. – erősködött Ottó, amitől Rezső váratlanul szétzuhant, és sírva hívogatni kezdte az asszonyát, szidta Timi nacsasszonyt, hogy tönkre teszi jóravaló macskacsaládok életét, mindent szétbasz ezzel a Lószándzselesszel meg a Ródeódrájvval, hogy most már annak a kurvaannyát, meg az egész világnak, hogy ott rohanna meg minden.

– Matild! Matild! – kiabált bele a ködökbe, de nem kapott választ, csak a kutyák ugattak és az eső kopogott vigasztalanul.

– Gyere. – ölelte át Ottó a fekete mancsával – Van egy kis maradék kannás az egyik kukában, elnyalogatjuk. – így vigasztalgatta, és kimondta a varázsszót is – Van fél zacskó pirított egerem is. Sajtos-hagymás. – és még fokozta – Meg, ha belegondolok, akad egy kis azeri kumiszom, kétezres évjárat.

– Nebassz. – felejtett el mindent, Lószándzselesszt, Timi nacsasszonyt és, tisztesség ne essék szólván Matildot is egy szempillantás alatt Rezső, mert igazi magyar macska volt, olyan macsós.

– Nem láttad a Micit? – járt már a mennyországban a lelke, pedig Matild csak a sarkon sétálgatott még, ment Jolánhoz, indult, mert elvakították őt az álmai, és nem tudta, hogy röpcsi csak a kiválasztottaknak jár, nem ilyen egyszerű Matildoknak, de majd rájön erre is.

Ekkor kukorékolt először a kakas, és ekkor iszkoltak el a szellemek is.

Viszont egyszer kérünk majd valamit magától Donald elvtárs, mondhatta a telefonba a Viktor – ha már ötpercenként csevegnek a legújabb fizura trendekről -, mondjuk azt, cserébe adja át nekünk Soros-boszorkányt, hogy végre hajthassuk rajta az autodafét, és szent tűzön tisztíthassuk meg a lelkét a Kossuth téren, mert egészen nyilvánvalóan ő pénzelte azt a kétszázhatvanezer embert, akitől most a mi jótevőnk összeszarta magát.

Másrészről meg az van, hogy igyál még egyet, és fogd rá a nyuszira. Körülbelül ilyen állásponton van ma az országot bitorló erő, amikor kijelenti, hogy az ellenzék hátba támadta a csudálatos álmokat. Ezt Kósa mondta a kupakhalom aljáról, és mindenki fossa a szót össze is, meg vissza is, csak egyet nem mondana még a GESTAPO pincéjében sem az egyik elcseszett Fidesz-organizmus soha, hogy csupán nem akartak volna a világért sem népszavazást bukni.

A helyzet ugyanis az, lett volna olyan opció is, hogy gyere nép, és döntsél, meséld el nekünk, hogy még a saját budidban is toronyugrást szeretnél látni. Egy napja még az ATV-ben valamely olimpiától fölkent elme arról elmélkedett, most kéne elkezdeni a munkát, és bemutatni a magyar parasztnak, miért is volna annyira kurvára jó elcseszni pár ezer milliárdot arra, hogy a Viktor ne csak a felcsúti csodakatlanban, hanem szerte mindenütt pöködhesse a szotyola burkolatát, miután Putyinnal pörküttet vacsorált a ’zünnepi fogadáson, nyakában partedlivel.

Oda az idea, de kanyarodjunk vissza a kupakok aljához, ahonnan azt halljuk, az ellenzék nyilvánvaló célja, hogy akár árulása révén is egy súlyos nemzetközi presztízsveszteségbe hajszolja bele a fővárost és az országot. Nem kell azt a presztízst siratni, az már rég odavan Orbán elvtárs állhatatos ténykedése okán, másrészt az ellenzék célja nyilván az, hogy ezt az egész pöffeszkedő bagázst mondjuk a tőlünk negyven fényévnyire a TRAPPIST-1 vörös törpe körül imbolygó valamelyik föld jellegű bolygóra száműzze, ha már a francba nem lehet.

Viszont módosítok, az ellenzéknek nincsen ilyen szándéka egyáltalán, a népnek van ilyen óhajtása, és ezért nem lesz népszavazás, mert mindez kiderülne, és azt már nem lehetne dekorálni úgy, hogy kurvára megnyertük, amit elbuktunk. Mert ha már a Gój motorosoknak is tele van a töke, mint azt voltak szívesek minapi nyílt levelükben megfogalmazni, akkor baj van, nem kicsi, hanem nagy.

Mindezek ellenére ezt is úgy rázzák majd le magukról, mint kutya a vizet, és újra jön majd a rezsi, az Unió, a migráncsok meg a pávián vörös segge luka. Így hát, ez nem győzelem, hanem a háború kezdete, viszont a momentumos fiúkért és lányokért aggódok. Kerékbe törik, fölnégyelik és megnyúzzák őket. Legyünk hát mellettük óvón!

Akkor és ott még nem lehetett tisztán kihüvelyezni, hogy mitől émelyeg az ember, de permanensen olyan érzése volt, akárha az MDP valamely ülésén venne részt, miközben szól az ütemes taps. Valahogyan az egész megfeküdte a proletár gyomrát, amit még az sem tompított, hogy aranylábú gyermekeink valóban váratlanul jól muzsikáltak, ami örömös. Már csak azért mondom, ha valakiben fölhorgadna, hogy hazaáruló mocsadék volnék.

Viszont az a tempó kutyafasza volt ehhöz az olimpiához képest, amikor élesbe váltottak a dolgok – mert sürget az idő és a föladat -, ezért tolják bele az ember pofájába a kormánypropagandát ezerrel. Ez nem csak nekem tűnt föl. Az NSO online-on a vízilabda válogatott szerbek elleni döntetlenje után több kommentelő is szordínósan sérelmezte, hogy nem kíváncsi az egy óra alatt háromszor leadott kormányhirdetésre, egyelőre szelíden intve csak ennyit írva: „Anyátokat már, közmédia!” És még csak az első napnál tartottunk akkor.

Ma meg a másodiknál, és mennyi sok-sok nap van még hátra, mennyi rengeteg adásidő, amelynek hiátusait mi mással lehetne kitölteni, mint a Brüsszelnek – következésképp a panelproliknak – szóló üzenettel. A potenciális szavazó honpolgár szíve ilyen alkalmakkal megengedőbb, sportközvetítés okán a valaga csurig van sörrel, az üzenet tehát könnyebben célba ér. A megfelelő mennyiségről a goebbelsi útmutatások nyomán a Propaganda Minisztérium gondoskodik.

De léteznek mélyebb rétegek is. Van ott Rióban a menekülteknek egy csapata, amelynek tagjai senkit nem kúrnak meg, nem veszik el a magyar sportember barackját sem, hanem futkároznak meg úszkálnak. A köztévé számára viszont nem léteznek, amit mutat Yusra Mardini esete, aki arról híres, hogy a tengeren átúszva mentette meg az életét, most meg Rióban lubickol, sőt, egy előfutamot is megnyert. Ifjabb Knézy számára viszont nem létezett, ami nem lehet véletlen.

Mintegy mellékesen azért megjegyezzük – hátha van újszülött -, hogy ő az a kiemelkedő sportriporter, akit nem is oly rég elég hosszú időre jegeltek, mert meggyakta az asszonyát, mintha vak komondor lenne. Ez ugyan mellékszál, csak a miheztartás végett jutott eszembe. Gazdáinak azonban – ezek után – mindenképpen meg kell felelni, és ő meg is nyalja a kezüket böcsülettel, megmutatva, milyen országban tengetjük magunkat manapság. Ilyenben, ahol nem tudható, milyen ukázzal vágtak neki a nagy útnak gerinces tudósítóink, de majd harminc év múlva kiderül.

Mint a Los Angeles-i bojkott kommunikálásáról szóló szigorúan titkos határozat, amely így szólt, csodáljad, olvasó:

„Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1984. június 5-én megtartott üléséről:
A KB úgy határoz, hogy a sajtó, a rádió, a televízió július 28-ig, az olimpia kezdetéig a szokásosnál bővebben számoljon be a hazai és a szocialista országokban zajló sportrendezvényekről. Az olimpiai előkészületekről ne tudósítsanak, tényszerű közlésekre szorítkozzanak, adjanak nagyobb teret a döntésünket alátámasztó külföldi megnyilatkozásoknak. Az olimpiai versenyek eredményeiről a lapok, a rádió, a televízió mértéktartóan tudósítsanak, helyszíni közvetítést ne adjanak, színes anyagokat ne közöljenek. A televízió és a rádió naponta 50-60 perces összefoglalót adjon a versenyekről. A televízió hétfői adásnapot ne szervezzen. A központi és a megyei lapok az MTI hírei alapján számoljanak be az eredményekről, értékelésre ne vállalkozzanak, háttér információt ne közöljenek. A Népsport a napilapoknál nagyobb terjedelemben, gyakoribb megjelenés nélkül, munkatársainak tudósításait közölje.”

Valahol ilyen szinten járhatunk most éppen. Ezen a KB ülésen egyébiránt Szűrös Pincsi Mátyás is részt vett, a MOB-nál pedig Schmitt Álamelnök Pál megszavazta a bojkottot. Körbeértünk.

Megtartotta alakuló ülését csütörtökön a Parlamentben az Olimpiai Védnökök Testülete, amely az Országgyűlés által a 2024-es budapesti olimpiai és paralimpiai pályázat megvalósításának támogatására létrehozott egyeztető, véleményező és javaslattevő testület.

A bizottság elnöke – ki más – Schmitt Pál volt köztársasági elnök lett. „Azt kérem a tagoktól, hogy a budapesti olimpiát tekintsék össznemzeti ügynek, amelyhez pozitív hozzáállás és hit szükséges” – mondta Schmitt Pál, hangsúlyozva, hogy társadalmi támogatottság nélkül nem lehet olimpiát rendezni.

Egyetértünk ez utóbbiban. S mivelhogy a vágyott társadalmi támogatottság egyáltalán nincsen meg, sőt,’álamfői magasságokban lebegő elitjeink mindenféle népszavazást, ilyeneket megakadályoznak, nehogy kiderüljön, hogy a többség magasról szarik az öt karikára, az egész történetet be is lehetne fejezni. De hitük az mégis van nekik, ergo, maradnak a ganajban, és sajnos velük együtt magunk is bőven.

Boston és Hamburg, ez a két, harmadik világbéli kóceráj, ahol a népeknek fogalmuk sincsen arról, mi a jó nekik, nem kér a gyönyörökből. Minálunk – ahogyan azt főpolgármester úr volt szíves kifejteni – az emberek nem rendelkeznek kellő információval a dologról, így bele sem pofázhatnak. Világos.

Ellenben össznemzeti ügy ez az egész, mi más is volna. Érdekes egy országban élünk, minálunk Orbán Viktor vágyai manifesztálódnak össznemzeti ügyként rendszerint. Ez azért hasznos fogalmi kategória, mert ha a mindezek után visít ellene a jódógos jóközmunkás ember, akkor legott hazaáruló lesz belőle. Ezt az utat járom épp magam is, hogy dögölnék meg. De mindegy.

Visszatérve azonban ctrlc+ctrlvpálra, örülünk, hogy hányattatásai után megtalálta az ő helyét, és emelt ’álamfői gerinccel – akárha Los Angeles – vesz újra részt a harcban. Minálunk az Orbán generálta ’álamfők vagy bazsarózsátt mentenek, vagy őserdőket. Most meg olimpiát. Mivelhogy mindahány belefáradt a nemzet töltőtolla szerepbe.

Mindenki bekaphatja? Igen. Ez nem komilfó? Persze hogy nem, de másként nem megy. Új szerepében viszont azt javasolnám ctrlc+ctrlvpálnak, ha kisfilmet rendel Andytól a világrengető esemény népszerűsítésére, a főszerepre ne kérje fel ezt a Hosszú lányt.

Jó lesz oda az Ákos, aki egészen bizonyosan nem tépi szét a sokmillás szerződést, mert nem is a Telekom kínálja neki. Viszont misét mond hozzá, és zsebre rakja, tárogatón pedig kísér Schmitt Pál. Esetleg zongorázik picinyt.

Vagy álmában csönget.