Ha most sorosista lennék, azt mondanám, ezek még lopni sem tudnak, ami nem lenne igaz. Mert tudunk. Másrészt pedig a pénz szokásostól eltérő útja éppen nem lopás, se nem korrupció, hanem irányított tulajdonosváltás, művészileg szerkesztett közbeszerzés vagy nemzeti feltőkésítés, esetleg Isten kifürkészhetetlen útja. Lopásnak csak azok nevezik, akik nem érnek fel a mi nagy és nemes eszméinkhez, nem érzik a NER erőtereit és szívcsakráit, mert soha nem jártak a Pilisben és nem néztek Szűz Mária barnáskék szemeibe szenvedése közben, amikor a kisfiát bántották a római migránsok.

Kérdezhetnék akkor, hogy tantárgyunk mért viseli a lopológia nevet. Ne tegyék, akkor követik el a legnagyobb hibát. Mi nem kérdezünk, nem gondolkodunk – ebben rejlik az erőnk -, mi teszünk. Csináljuk, amit Pártunk előír, mert a Párt tévedhetetlen, s aki ebben nem hisz, annak nincs helye miközöttünk. Viszont most egymás közt vagyunk, ezért néhány érdekességet, műhelytitkot elmesélek a mi észjárásunkról. A közembereknek bátran mondják, hogy lopológiát tanulnak, és meséljék el nekik, hogy ez a nagy spanyol futballedző, Julen Lopetegui eszméit tartalmazza, és magyarázzanak tolódásról meg pressingről, úgysem fogják érteni.

Mert, elvtársak, ahogyan a Párt új irányvonalát Schmidt Mária asszonyelvtárs oly frappánsan kifejezte, ellenfelünk, mondhatni ellenségünk ostoba és bunkó, tudatlan állat mind az összes. Mi, übermenschek annyira fölöttük állunk, hogy nem is beszélünk egy nyelvet, más a ruhánk, más az ételünk meg a házunk. Azok ott mind örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és etetjük őket krumplival, szánkóval, tűzifával. Összefoglalva tehát: nyugodtan mondhatják a helótáknak, lopológiát tanulnak, mi tudjuk magunk közt, ez mi, ők meg csak bámulják a stadionjaikat, és ennyi elég is ebből.

Mi hát a vezérlő eszme a lopológiában, hogy a tárgyra térjek végre. Elvtársak, egy alapszabály van, amit mindenkinek be kell tartania, különben színházba kell mennie. Szóval elvtársak, nem mindenki lophat. Ismételjük el hangosan háromszor: nem mindenki lophat. Helyes, köszönöm. Ki lophat akkor? Tehetik fel a kérdést nagyon helyesen. Nos, a kiválasztottak elvtársak, a még nálunk is egyenlőbbek. Ezek köre szűk, mindig központilag és meghatározott. Gondoljanak csak Simicskára, bár félve ejtem ki a nevét, de remélem tudják, miről beszélek. Mindenkiből lehet Simicska, ezt soha ne feledjék.

Második kérdésként vizsgáljuk meg, mit lophat a kiválasztott? Egyszerű, bármit, ami megtetszik neki, földet, kastélyt, tévét, újságot. Bárkitől elveszünk bármit, amit csak akarunk. Visszafogjuk a reklámot, így visszük csődbe, meglátogatja a NAV, a Számvevőszék, vagy le is csukhatjuk a tulajdonost, mert Virág elvtárstól megtanultuk a dolgok működését, tudják: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” Ebből is látható, fékek és gátak nem léteznek, azt csinálunk, amit csak akarunk.

Maguk viszont nem. Nem azért tanulnak, hanem, hogy a központi direktívákat feltétel, kérdés és kételkedés nélkül végrehajtsák, és a rendszerben mindenki megkapja, ami neki jár. Maguknak egyelőre egy kis csomagot állítottunk össze szerzési ösztöneik csillapításához. Ez tartalmaz egy kis pilisi levegőt a frissen nyomott bankó mámorító illatával dúsítva. Csak vigyázzanak vele, mert az asszonyelvtársak ezt megérezve leteperik magukat. Ne foglalkozzanak azonban nőügyekkel, ezért mindenki kap egy vak komondort. Ezen kívül kapnak egy kis walkmant, amelyből végtelenítve szól a pénzverde csattogása.

Okkal kérdezhetik ezután, mi a konkrét feladat, tennivaló a nemzeti együttműködés olajozott rendszerében. Egyszerű, elvtársak, megjön a központi direktíva, kinek, hová, miből mennyi százalék jár és jut. Önök ezt végrehajtják, felügyelik, az elhajlókat jelentik, s mi azoknak levágjuk a mocskos kezét. Figyeljenek, magukat is jelenthetik, és biztosan szeretnék még azzal a kézzel megsimogatni mise után a gyerek buksiját vagy a feleségük tomporát. Na, ugye. Tegyék, amire kedves vezetőnk utasítja önöket, s ha kellően odaadóak, karácsonykor akár szelfizhetnek is vele. Minden egyéb az álom kategóriájába tartozik. Öt perc imaszünet, és folytatjuk.

Mindez akkor vájt belém, amikor kiderült, hogy a maga lábán imbolygó hercegkisasszony és snájdig párja hatmillió forintért vett képeket egy aukción, és a rögvalóban tapodó más sorsosaink azonmód álltak neki tutulni a kibertérben a beszerzés miatt. Pro és kontra hangzottak el a komment-érvek, a velejét azonban ez mutatja a legjobban: „Ebben az a poén, hogy a tőlünk lopott pénzből urizálnak ezek a mi lábunkon álló senkiházi paraziták!

Így látja a keményen dolgozó kisember, és hogyan is láthatná másképp. Minden bukolikussá csiszolgatott hír mögött ez van. Épp ebben az időben megy a hercehurca a csigatévé körül, hogy akkor most kié a konc. Vajnáé, aki a frissen lopott pénzből akarja a magáénak tudni, vagy Simicskáé, aki régebben újította meg a lóvét, de mára már szabadságharcos Robin Hood lett belőle a népi folklórban.

És ez baj nagyon. A négymillió szegény, és a rabszolgák országa kábultan nézi, ahogy a föntiek gátlás nélkül rakják zsebre a lovettát, és már csak ilyen pár milliókon bírnak kiakadni. Mert ez még értelmezhető, lefordítható zsömlére meg parizerre, az ezermillió az fölfoghatatlan, ennek a többszöröse meg nem is létezik, olyan nincs is talán. Ám a tudat, hogy ezek lopnak, ott van már a zsigerekben nem is két évtizede, de két évszázada legalább.

Ott van Móricz Kiss Jánosában, a GMK-s szaki kezében, a kárpótlások körül, a szőke olajakban, pártszékházakban és pályázatokban. Ez a szemüveg. Illés Zoltán, a hajdani környezetvédő, most, hogy kivette a fejét Orbán seggéből, magyarázza, hogy miért rossz az, ha szemétégetőt akar építeni az ország hulladék-válogató helyett. Egy nagy beruházásból többet lehet lopni, mint sok kicsiből. Ezt mondja, és végül is igaza van. Aki az információkat nem a szórólapokból és az M-es médiából veszi, tudja ezt.

Mint ahogyan tudja a többit is, de a turista mit tehet? Örül neki, hogy elmehet. November tizenhatodikától lehet licitálni majd a magyar anyaföldre. A migráncsos vérzivatarban alig is foglalkozik vele a nép. December huszadikán zárul a kisdedvakítás, amely végén az új hűbéresek birtokba veszik majd a lopott pénzből vásárolt szántókat, réteket, aztán lehet menni hozzájuk napszámba. S miközben a földet túrja a paraszt, szidja az apját, hogy nem állt neki lopni huszonöt éve, így arra ítélte, hogy a tehetségéből boldoguljon, ami meg nem megy ebben az országban. Az rohadtul nem megy itt. Lopni kell. Köpni kell. Köpni kell, pedig nincs is itt a szerelem.