A néni a pongyolájában félt, mert mindenki reszket valamitől. A magyar jómunkásember már a légytől is be van szarva, a zümmögés is harci sziréna neki, erre neveli és dresszírozza őtet a birodalom. Így egyáltalán nem csoda, ha Ferihegyen egy imádkozó muszlim miatt kiürítik az épületet, vagy, hogy fénylő csillagunk talpig golyóállóban csókoltatja a kezeit a nyugdíjasokkal. Még mindig jobb, mintha lovagi páncélban közlekedne, az majd a paranoia következő lépcsőfoka lesz, amely a gumiszobába vezet. Ez nem egyedi dolog, midőn Virág elvtárs Pelikánnál volt látogatóban, és a kölkek eldurrantották azt a rohadt staniclit, csípőből lőtték szét az egész házat a fogdmegek, mert így megy ez.

A Németh Szilárd által fölfedezett, kereszténységbe ojtott görög-római kultúrában nagy hagyományai vannak a beszarásnak. Nekünk ilyen gonosz istenünk van, aki ugyanúgy a tudatlan fosásra építi a birodalmát, mint földi helytartója, az Orbán. Kierkegaard épp „Félelem és reszketés” címmel írta meg ezt a paradoxont. Az ő egyedi gondolkodásában a létezés harmadik szintje az esztétikai és etikai után a vallási stádium, amelyet megelőz a végtelen rezignáció állapota. Azt hihetnéd, hogy az épülő és szépülő keresztény-demokráciában ez igen komilfó gondolat lehet, de a rossebeket. Ilyeneket csak sorosista, részeges valamint liberális bölcsész-köcsögök olvasnak, sőt, szomorúan azt is megállapíthatjuk, a mindenféle pártkatonáknak esélyük sincs semmi jóra.

Még az esztétikai létállapothoz sem értek el, az etikai pedig megmászhatatlan orom számukra, és így isteneznek itt, ami illetlen, de legfőképp hazug dolog. Ilyesmit már úttörő korukban sem volt helyes cselekedni, hiába voltak olyan vidámak, mintamókus fennafán. Most, hogy meg mindenkiből – kivéve a romák – cserkész lett, már késő. De, mivel visszakanyarodtunk a mókusokhoz, jut eszembe, hogy a londoni proletárasszony akkor farag rá igazán, ha szibériai csíkoshoz volt szerencséje, akinek huszonnégy órára terjed a memóriája. Ebből fakadólag el fogja feledni, hogy ott nem talált semmit, és mindig visszatér majd kutakodni. Olyan őrizet kell majd ellene, mint minálunk a Cinege utcában, ahová még egy madár sem röpülhet be, annyira vigyázzák miniszterügynök úr, csatakos álmát.

Ő is fél, ezt tudjuk, pedig nem kellene. A magyar választópolgár ugyanis, akárha a csíkosmókus, kurvára feledékeny, mindig kiesik a likacsos agyából, hogy őt átbaszta a rezsim, és zászlót lengetve tapsol neki. Ennek ellenére nem árt a biztonság – gondolta Czunyiné fideszzsoldos, és törvényt módosítana, börtönnel fenyegetve a politimókusok zaklatását. Eddig sem válaszoltak semmire, most majd kérdezni sem lehet őket. Hermetikusan lesznek elzárva a népek elől, hogy a kényes orrukkal ne érezzék a szagukat. Oroszországban ez már flottul megy, a Pussy Riot tagjai például a VB döntőn szaladtak be a gyöpre, így tiltakozva tehetetlenségükben, ami szép dolog, ámde értelmetlen is. Pláne, hogy mehetnek miatta vissza majd a messzi Szibériába.

Lám, milyen messzeségekbe röpít bennünket egy mókus éhsége, amely megmutatja a fortélyos félelem uralta és igazgatta világot, s egyben bizonyság arra is, hogy a mókus és a patkány közt tényleg annyi csak a különbség, hogy az előbbinek jobb a sajtója. De ezt már tudtuk az idők kezdete óta.

Mindebből az tűnik elő, hogy nem volt neki gyerekszobája, vagy az Anikó készít ki neki reggelente rossz jelmezt az ágy végibe. Ám ez engemet egyáltalán nem érdekel, úgyis csöcsig fölhúzott mackóalsóban végzi, ha szerencséje lesz. Ha meg nem, és a hátán számozott koszosszürke öltöny jut neki élete alkonyára, akkor meg kisnyúl.

Nagyobb bajunk ennél, hogy nemcsak a ruhatárában, hanem a fejében is oltári katyvasz mutatkozik, mondhatnánk úgy is, hogy apám, ilyet te még nem sasoltál. Mert, ha egységében vizsgálnánk azt a trágyahalmot, amely úgy általában kigőzölög a száján, akkor kantáros nadrágban küldenénk a kisegítőbe, ehhez képest viszont miniszterelnök volna, vagy mi a rosseb.

Szólhatnának neki végre, mert magától nem tudja, hogy echte náci dumákat ereget, ami nemcsak a sorosista sátánoknak, hanem nagy általánosságban minden jobb érzésű embernek csípi a szemét, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szétfolyó személyiségét sehol, úri körökben nem fogadják, csupán bimbózó vagy viruló diktatúrákban, de ott is csak orrcsipesszel.

Most épp Szabadkán hozta a kalapos formáját, a fejében pedig a 2002-ben fortyogni kezdő trutymó buggyant egy újabbat. Emlékezhetünk, tizenhat éve egészen a Washington Postig repültek az élettérről szőtt omló álmai, de semmit nem tanult az akkori maflásból, mondhatnánk, hogy a butaság bátorságával mondja azóta is az ökörségeit, mert erre vágyik az egyatábor.

Hogy ilyen dumákkal kell egységben tartani ezt a hordát, már az is sokat elmond róluk, ezen csak bokréta, amikor esernyővel kardoznak, savval fenyegetőznek, migráncsot rúgnak vesén, meg viszket a tenyerük. Ez a csürhe most, Szabadkán burkoltan megkapta az árja címkét is, midőn mókamesterük arról ábrándolt, hogy „a magyar veszélyeztetett fajta”.

Erről is elég sokat lehetne elmélkedni, de minek? Meg arról is, hogy O. V. ezúttal az uniós polgár felsőbbrendűségével udvarolt a szerbeknek: „az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van”. (A menekülők akkor hogy? Ugye.) – De ez a királyi többes ez nagyon klafa.

Mondjuk, én a szerb atyafiak helyében páros lábbal rúgtam volna tökön, amikor ilyen leereszkedő, Übermensch dumát megenged, ez a móka azonban ott – ott sem – történt és történhetett meg, mert azt is tudjuk, hogy milyen szigorúan válogatják ki most már, ki mehet a közelébe, és kinek jut az kitüntetés, hogy kezet csókolhat neki végül.

Itt tartunk most, polgártársak, nem épp sehol, ugyanis eljutottunk arra a pontra, amelyen Londonban a Canary Wharf-on fényreklám hirdeti a mi kedves vezetőnk lopásainak történetét, és az FBI védi azt a manust, aki el tudná mesélni ennek az egésznek az arab-terrorista vonulatát, de ez sem a legfőbb ügyészt, sem az egyatábort nem érdekli.

Mondjuk, ez utóbbi információ hozzájuk el sem jut, mert védett fajták. Ők annak örülhetnek viszont, hogy Seszták Miklós miniszter ötven, gégényi nyugdíjast cirkuszba visz, hogy így legyen teljes az életük, és rá szavazzanak nyolcadikán. Ez, amit itt fölvázoltam, csak egy egészen vékonyka szelete a tegnap krónikájának, de ennyi is megmutatja, hogy ez az egész megérett a pusztulásra. Teljesen és végleg.

A bakelit elakadva surrogott a Sokol típusú rádióban, és mert vasárnap volt, motyogta az irányító torony tartalmait, hogy család, migráns, Soros, Brüsszel, civilek, megazisten, és ahogyan Terus néni elszabadult protkója ütemre mozgott, már abból jöttek Óceánia hangjai, a szovjet harsonát már ki is kapcsolták a Józsik, a fogsor ordított a Führer hangján rekedten, és Terus néni ősz haja lobogott a szélben, időtlenül, mert semmi nem változott negyven év alatt, vagy ugyanoda tért vissza, ezt nem lehetett megállapítani a hangzavarban. Aztán egy újabb, minden eddiginél nagyobb istennyila a fogsorban ütött lukat, amely a millió voltoktól a hetvenes évekbe pattant, és, mert nem is volt igazán magyar, nem a „Fekete Bárányok” koncertjét szürcsögte át az iszonytató nyíláson, á, nem, mert azok nyakig tele voltak III/III-asokkal, mint Óceánia mai hangjai, de nem is a kósjánost, hogyne.

Londonba evezett ez a lázadó fogsor, ahol ma bombák robbannak és emberhúsok fröcsögnek a furgonok kerekei alatt, a vért magyarok mosogatják az utca kövéről, és méteres szempillás Ariana Grandék fertőzik az ifjak tudatát, de akkor, amikor mostani kínjaink oka és okozója még fess, suttogó katona volt, majd Oxfordból nem látta azt sem, hogy a Temze mellett az Antikrisztus Johnny Rotten szúrt ziherejsztűt az orra likába, meg a Queen likacsos agyába, de mégsem ő volt az Isten, hanem Joe Strummer, az utcai harcos, aki apokaliptikus zenével indult harcba a sötétség ellen, és nem az Armageddonra, csak a következő csatára hívott fel. Most már üvöltött a protkóból a „Magnificent seven”, a templom tornya rezgett a dobtól, a sárból pedig lemezborító materializálódott, „Sandinista” fölirattal, és veres csillagok voltak rajta. Kikelt a sár habjaiból hát Lázár János hazát védeni-óvni, de mellényúlt megint, és egy keresztet az orra elé tartva, mint valami ördögűző indult a kommunisták ellen a hülyéje. Aztán már hívta volna emberes szorultságában a tankokat, de a Józsik felröhögtek, és a képébe borítottak egy Heinekent, amitől János sistergő tócsává változott, és ekkor állt el az eső, a templom harangja pedig megkondult, és minden visszazuhant a jól ismert reménytelenségbe. Mondom, vasárnap volt.

Hülye krimikben félművelt nyomozók adják elő rendszerint, hogy az ember három okból gyilkolászik, úgymint pénz, szerelem és nyomok eltüntetése. Kifelejtik belőle a leggyakoribbat, amely manapság mindent visz, hogy mert csak, önként, kéjjel és nem csak parancsra. Pedig ez fajunk legfőbb ismertetőjegye, amely minden más organizmustól alapvetően különböztet meg minket. A medve, az oroszlán és a többi rajzfilmfigura is csak azért harapja át állattársa torkát, mert éhes, és nem azért, mert utálja.

Néhány saját fajú kölyök kiirtása még belefér, de ezt meg az ösztöntől ihletett genetika duruzsolja szőrös füleikbe, és nem a képzeletekben élő és teremtett ördög, jerlik vagy Wotan. Bár ő kilóg a sorból, hiszen Margaritát és a Mestert különösen kedvelte, szemben ugye Berliozzal, akit Annuska olajával fejeztet le. Ez a mese az igazságról és boldogságról szól, míg az ember története már Káin óta az ölésről, sőt, ha belegondolunk, az egész történelem gyilkosságok végtelen sorozata, a dicső forradalmak csak úgy, mint a hódító háborúk, minden más csupán díszlet.

A történelem olyan, hogy egyfolytában zajlik, csak közelről nem vehető észre. Hosszú évszázadok után majd, amikor háromfejű és jóságos szíriusziak végeznek ásatásokat, hogy kiderítsék, miért és hová tűnt el ez a faj a Föld nevű bolygóról, legalább olyan tanácstalanok lesznek, mint a jelenkor vizsgálatai Atlantisz kapcsán. Nem látják, mert nem láthatják meg, a homo sapiens győzelme már eleve arra épült, hogy kiirtotta a neandervölgyieket, és azóta szüntelen ez megy. Elvágjuk a másik torkát, mert nem tetszik a frizurája.

Isten, ha van, odaadta a szabad akaratot, és az elveszett faj így él vele. A drága, csillogó szemű, ártatlan rövidnadrágos óvodások nagyítóval égetik szénné a hangyákat, a nagyobbacskák kutyákat nyúznak, a kiválasztottak pedig kadétiskolában tanulják az ölés tudományát. Akad néhány mutáns filozopter, akik meg poros könyvtárak mélyén várják a hordákat, hogy tarkón lőjék vagy agyonverjék őket a vezér, az eszme, Allah vagy Jézus nevében, de legfőképpen azért, mert ez olyan jó móka.

Nincs menedék. És mentség sincsen, főleg nem jelenleg regnáló kormányunk számára, amely a tegnapi furgonos pörformansz után is Brüsszelt és migránsokat kiált. A hülyéknek szánt útmutatóban szó sem esik arról, hogy miközben tövig nyomta a gázt, ez a homo azt ordította: „Meg akarok ölni minden muszlimot.”, ezen kívül Darren Osborne-nak hívják, és négy gyermekével Somersetben él. Vasárnaponként bizonyára a templomban dicséri az urat, mármint az övét.

Ilyen urakból, istenekből is annyi van, mint égen a csillag, csak ez a kereszténységet óvó államtitkárságból nem látszik. Onnan annyi dereng elő a mocsokból csupán, hogy minden nyomort és minden szart a muszlimokra kenünk, ezzel erősítve a degenerált haza védelmét, hogy az amúgy is túlfeszített idegek elpattanjanak, és végül aztán előkerüljön a vasvella meg fröcsögjön a vér. De mondom, ez egyáltalán nem újság, az emberiség, mint Isten alakjára megalkotott állatfajta arra született, hogy elpusztítsa végül önmagát és a Földet is. Így lesz, efölött nem nyitok vitát, csak türelmesen ki kell várni.

Ezt a múltba révedést azért abszolváltam, hogy bemutassam, több dolgok is vannak földön és égen, mint azt a nemzeti érzelmű bulvár írástudatlanok feltételezik. Attól hangos ugyanis a jobb sorsra érdemes magyar média, hogy a magyar kacsák leleményességén ámul az egész világ, pedig nem is nyugdíjasok, akik élvezik a rezsicsökkentés áldásait. Miheztartás végett azt is jegyezzük meg, hogy a récefélék családja szerte a Földön elterjedt, képviselői az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak, így túlélő ösztöneik másutt is létrehozhatnak kis tavacskákat, ha a szükség úgy kívánja.

A permanens identitás-válságban lévő igazmagyarok szerint ezek a kacsák azonban hungaricumok, akik kizárólag a NER áldásai miatt képesek keményen dolgozó kisember módján léket buherálni maguknak, ami így lehangoló álláspont. Ezek a récék annyira magyarok csupán, mint a sorosbérenc, globalista gólyák, akiket a migráns törökgyerek megvágott, a magyargyerek pedig gyógyítja. S miután így kihasználták fejlett egészségügyünk áldásait, hazaáruló módon legott útra kelnek, hogy valami busman kölöknek kelepeljenek aztán. Mint ahogyan a füsti fecske sem csak a magyar első osztályosnak ficsereg, hanem az afrikai látens menekülőnek, a szemét, mert ABC ott is van, és ott is zengő.

Ezekkel az ABC-kkel is csak a baj van. Miután a PISA teszt kiderítette, hogy felnövekvő korosztályunk nem igazán tud olvasni, a KLIK nevű hungarikumnak az a legfőbb gondja, hogy szerte az országban hol tanítanak rovásírást a jobb sorsra érdemes gyerekeknek. Bár csak e hét szerdán késő délután küldték körbe az erről szóló e-mailt, az intézményvezetőknek legkésőbb csütörtök reggelig kötelező volt adatot szolgáltatniuk. Ugyan arról mélyen hallgatnak, mi a rossebnek kérik ezeket az adatokat, de maga a rovásírás-oktatás is különös egy jelenség.

Mint ahogyan seggünkön a piros pötty, ez is azt hivatott bizonyítani, hogy a gyökereinket keressük veszettül. Van, aki a görög-latin kultúrában leli meg azt, és akad, aki ebben. Nem véletlen, hogy a NER 2015-ben magyar szabvánnyá tette a rovásírást, mint ahogyan a túró rudit is, amellyel Londonból csábítgatják haza a tékozló lelkeket. Tegyük azonban hozzá, hogy a rovásírás még Levédiában kialakult alakja, formája totálisan eltűnt, mert a honfoglalás sok dolga közepette nem maradt idő irkálni. Olyannyira nem, hogy amikor Cirill – aki a görög írásból megalkotta a szláv nyelvre alkalmas, őróla elnevezett cirill betűket (glagólica ABC vagy cirillika) – Metóddal együtt meglátogatta Árpád apánkat, ő maga és népe számára ezzel a külalakkal rendelt imát tőlük.

A cirillika fönnmaradt, a kagáni rovásírás huss, eltűnt. Ez, ami ma tananyag, csak a XII. században jött létre, ilyképpen pótlék, de már akkor sem volt jó semmire. A magyar írásbeliség kialakulásakor a magyarság már új kultúrkörhöz csatlakozott – köszönhetően a véres kezű Istvánnak -, ezért az okleveleket többnyire latinul, és latin betűkkel abszolválták, sőt, hogy kiteljesítsem majdani kiherélésem okait és indokait, azt is megjegyzem csöndben, hogy a manapság oly igen óvott kereszténységünk szent könyvét, a Bibliát sem rovásírással vezették be a köztudatba a szerencsétlen papok. Következésképp ez már akkor is anakronizmus volt, viszont nyolcszáz év múlva oktatják a magyar gyereknek a piacképes tudást hajszolva.

Röhej. Hobbi szinten, a bélyeggyűjtés mellett tanulmányozni ezt a betűkészletet nemes időtöltés volna, s ha a delikvens, aki ennek hódol, majd rovásírással leírja, hogy magyar kacsa, egyből kokárda nő a homlokán, és elindul liberálisra vadászni. Valahol itt tartunk most, amely szellembéli nívót Cang-csie – aki a kínaiakat örvendeztette meg az ő írásukkal – alélásával tudunk hűen ábrázolni, miszerint „a kísértetek sírtak, és gabona szállt a levegőben” – mármint, amikor megszületett a negyvenezer írásjel. Így keresi az új egység az elveszett magyarságát, és sehol sem találja, ellenben Bödöcs Tibor Londonban megmutatta, hol van.

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Be kell ismerni, meg muszáj adni magunkat végtére, mert ennek soha nem lesz vége. A sakktáblán ott pöffeszkedik a galamb, és alig van rá orvosság. Már vasárnap este azt lehetett tapasztalni, hogy a Magyarországon élő emberszerű organizmusok evolúciója villámgyors iramot vett, ugyanis két, jól elkülöníthető alfaj alakult ki a Kárpátok alatt, és ezek közül az egyik a „nem” irányába vette fejlődésének útját. Ennek végső stádiuma még ismeretlen jelenlegi tudásunk szerint.

A másik genetikailag módosult képződmény pedig köreinkben a megzakkantak bőséges osztályát gazdagítja. Erre utal Sipeki Zsolt, dánszentmiklósi – fideszes – polgármester friss fölfedezése, amellyel a tudományos közösséget megörvendeztette, s ami ez: „Nagy valószínűséggel az igenek száma elhanyagolható lesz, mivel az elmeháborodottak száma elhanyagolható a településen.” Velős, húzós premissza.

Aztán meg csalódott persze, mert nem megfelelő létszámban járultak a fülkébe a friss, újonnan sárgára föstött faj egyedei, akik Phd. polgármester úr szerint: „Felelőtlen, a közösség dolgaival nem törődő, önző jellemek, akik jelen állapotukban a statisztikai adat szerepét töltik be.” Ez a két új ága alakult ki tehát a homo magyaricusnak a szavazós farsang után.

A statisticus, meg a nemicus. Megjegyzendő azonban, hogy külsőleg – egyelőre még – különbséget tenni köztük nem lehet. Ám várható, hogy az egyik a közeljövőben turulszárnyakat nyőleszt, a másik pedig prájdos színekben villódzó tollazatra tesz szert. Mindez a jövő nagy kérdéseinek egyike.

Ez az egész megoldatlan akta elszigetelt jelenségnek volt vélhető – szigorúan tudományos szempontból -, amíg miniszterelnök bácsi meg nem szólalt az ő nyomorúságában, bizonyságát adva újólag, hogy sajátságos génállománya a már fentebb emlegetett két új alfajétól is alapjaiban különbözik.

Ő maga a csoda, a bölcsek kövére, ha jól ráfókuszálunk. Neki az agyi neuronjai indultak el a tudományok eleddig ismeretlen tartományai felé, vagy pedig lányos volt a zavara, amikor hirtelen, váratlan, szája válaszra nyílott akaratlan. Elfelejtették rajta bekapcsolni a riasztó gombot talán, vagy az alaplap makacskodott. Ez további vizsgálatokat tesz sürgősen szükségessé.

Mindegy már, a baj megtörtént. Arra a kérdésre, hogy szerinte nem satnya-e a népszavazás végeredménye, a maga közvetlen – a keményen dolgozó kisembert mélyen megérintő stílusában – válaszolt: „Három egész háromtized millió. Az miért volna satnya? Az nagy izom.” És legott ott éreztük magunkat az edzőtermek Gerosan-szagos világában.

Friss húsok számára: ez a szer egy mentás-hányós illatú bemelegítő krém volt Kádár idejében, amely kellemesen bizsergette a felszínt, de már akkor is hallgatott a mély. Ámde kússzunk tovább! Itt, és ezek után mutatkozott meg miniszterelnök úr kenőcsöktől roncsolt tudata – amely futball-öltözők mélyiben ölthette fel a ma ismert formáját -, midőn érvényességről és érvénytelenségről elmélkedett.

„Ha érvényes lett volna, akkor magától lett volna közjogi következménye, így pedig, hogy nem érvényes, azt kell adni neki.” Ez az egész delirálás különlegesen sajátságos agyi tevékenységre utal, amely szerte a világon csakis őnála diagnosztizálható. Apróbb nyomokban keleti vidám barakkok egyes védett példányainál mutatkozik, forrását Moszkvában, valamint Astanában vélik felfedezni a kutatók.

Mindezek után hiába örvend a lelke a degeneráltaknak (Pl: nekem, hogy útmutatót adjak a kommentek irányának, miszerint barom vagyok, és anyám legyen boldog a seggemen keletkezett luk miatt), ez az egész skandalum mégsem olyan egyszerű. Mert mi csökevények elvagyunk az alomban, ámde miközben ennek a maradéknak a beárazása folyik épp, az éji felleg kiterjeszti szárnyait fölöttünk, akárha Bori notesz.

Ezt nem kell föltétlenül ismerni a nemicus alfajnak, ám mégis. Radnótinál is már, meg József Attilánál pláne ez a rohadt Európa volt minden bajok eredője (fehérek közt európait), aztán újra itt vagyunk megint. Shulcz már legyintett, mondván, hogy nem számol Magyarországgal, és az a kokós-atesista, ebből fakadón égetendő luxemburgi külügyminiszter is szólásra emelkedett újra, s megint.

Ez sem bír magával. Azt találta mondani, hogy a magyarok európaiabbak kormányuknál. Ám nem világos, hogy amikor a Soros mindezt beléje ojtotta-szuggerálta, akkor a homo magyaricus melyik új alfajára gondolt épp. Ezt is ki köll deríteni mihamarabb, hogy népességünk a faji tisztaság kritériumainak megfelelve haladhasson tovább a maga taposatlan útján lefelé.

Momentán viszont a fenti idilli állapotban ringatózunk mink a vizek tetején, akárha mangalica herehab, hogy bödőcsözzek újólag. Aztán, ha már erre az ingoványos terepre tévedtem, be kell számolnom vasárnapi élményeimről, amikor Bödőcsöt néztem Londonban, aki bekopogott az ajtón, és a lány kijött.

– Mit csinálsz ma este? – Kérdezte a Tibor őtőle. – És a leány válaszolt neki, hogy Kispál koncertre igyekezik. El is vándoroltak reá, és a szemét Lovasi ott vonyított nekik Londonban. Tisztára ott volt Magyarország, következésképp a sárgaság a szívemben, hogy ezek otthon vannak, én meg nem. Ez az egész nyáron történt, még a futball-eb-közös-maszturbáció előtt, és hogy az éjszaka soha nem ért véget akkor. Jelenleg meg pláne.

Valóban nem, mint ahogyan azt a jelen környülállások is fenségesen igazolják. Ennek a mi éjszakánknak sem akaródzik véget szakadni, amíg csak élünk. Máma – illetőleg akkor már tegnap – meg parlamentereset néztem a televigyorban. Ebben pedig az mutatkozott, hogy amikor a nehéz, tölgyfa asztalt a vezér pofájára lehetett volna borítani a közismert események folyományaként, akkor ilyen húzós harci kürtök hallatszottak, hogy: hm.

Továbbá, hogy a teremburáját, aztán: lárifári miniszterelnök úr, meg teremtuccse, valamint ejha. Amikor épp pofán kölött volna baszni, rámutatva arra, hogy nem ő a törvény, hanem mi vagyunk, és most, ebben a szent pillanatban rúg föl minden írott és íratlan szabályt ez az alak, ami a parlamentarizmusról szólna. Ám asztalok nem borultak, székek sem röpködtek a légben. Ment minden a maga bejáratott, lealázott módján. Mert nem tetszettek forradalmat csinálni.

Egyszóval, mindez nem esett meg országunk házában, és éppen ezért úgy vélekedek most már, hogy tessenek elmenni a büdösbe kedves ellenzéki névre hallgató polgártársak. Kiderült újólag és megint, hogy a játszma nem rólunk szól. Csakis a ki-, és megválasztottak nyamvadt életéről díszcsomagban. Éppen ezért úgy határoztam, végleg leveszem róluk – az összes csókáról és fészkeikről – a kezemet, bár alig is volt rajtuk. Tehát róluk is, hogy maradjunk pontosak magunknak a fakuló csillagfényben.

Ezt elharsogták kelettől nyugatig, mert ez volt az értelme ennek az egésznek két robbantás és három hátizsák között. A végső stádiumba érkeztünk, a „Totaler Krieg” idejébe (by: Goebbels), aki, amikor az oroszok már tényleg a spájzban voltak, csatába hívta a bamba honfitársakat: „Kérdezem tőletek: akarjátok-e a totális háborút? Akarjátok-e ha kell, totálisabban és radikálisabban, mint ahogyan ma egyáltalán még el tudjuk képzelni? Kérdem tőletek: szilárdabb, elmélyültebb és megingathatatlanabb-e bizalmatok a Vezér iránt, mint bármikor azelőtt?”

Ekképp van most a mi Fideszünk, meg a mi Orbánunk, aki – amikor a szerbek azt mondják, teljesen fölösleges nekik kerítésekre költeni, mert alig találkoznak menekülttel – újabbakat építene, valamint milliós koncentrációs táborokról ábrándozik Líbiában. Állít még egyéb hülyeségeket is, de teljesen értelmetlen fölemlegetni, mert a gané úgy folyik a szájából, mint az összes többi csicskásának, akik Csepelen azzal riogatnak, hogy a nem szavazat azért szükséges, mert különben a bérlakásban élők utcára kerülnek, és a migráncsok lesznek az új panelprolik.

És milyen jól jönne ez Kövérnek, legközelebb őket küldhetné le a pincébe (vagy fel a padlásra), hogy kössék föl magukat, miközben osztanák a krumplit, akárha Újpesten, apró levélkékkel együtt. Azért is ugrott az eszembe egyébként a néhai démoni manipulátor, mert úgy működnek itt a dolgok, ahogyan azt valaha ő megálmodta. A média óramű pontossággal dolgozik, úgy mossa az agyakat, az agyhelyeket. Ez a Finkelstein vagy a Habony érti a dolgát, ezt meg kell hagyni, és a mi totális háborúnk végeredményét az Európa Kiadó már nagyon régen megdalolta, miszerint: „Jó lesz nekünk, jó lesz nekünk, csak előbb lágyan tönkremegyünk.”

Úton vagyunk hát. Egyébiránt egyetlen említésre méltó gondolatféle azért elhagyta a mi Vezérünk ajkait tegnap. „Ha a kormány enged Brüsszelnek, amely ellenőrizetlen migrációt akar rákényszeríteni a magyarokra, meg fog változni az ország.” Egészítsük ki Vergiliussal: „Fugit irreparabile tempus.” (Visszahozhatatlanul rohan az idő), és ez valóban így van polgártársak. Ellenben tegyük hozzá, hogy így, az idő fogságában az ország máris megváltozott, leginkább az elmúlt hat év folyamán, de nem Brüsszel, hanem épp Orbán által, és mintha visszavonhatatlanul. Miatta lett csatatér még a Hortobágy is.

Nincsen ahhoz elég cybertér, hogy megemlékezzünk az összes változásról, azok már a zsigereinkben vannak amúgy is. Egy lírai képben foglalom össze az egészet. Faludy György azt írta a „Pokolbéli víg napjaim”-ban, akkor tudta, hogy haza kell jönnie, amikor angolul kezdett álmodni. Aztán Recsk lett a vége, mint az tudvalévő. De hogy érzékeltessem a jelenlegi helyzetet, Bödöcs Tibor Londonban tartott full házas stand upot ottani magyaroknak (Tessenek megtekinteni a Comedy Centralon, most fut, érdemes.), nos, ilyen hat évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Akik őt ott hallgatták, akkor sem fognak hazajönni, ha már a szellentésük is angol lesz.

Végezetül a további hazánkba látogató terroristákat is örvendeztessük meg azért egy kis Emil.Rulez!-zel: „Hello tourist du bist in Budapest,/ capitol of Hungary/ For a little money I will show you/ this beautiful city.” – Mert híresek vagyunk a vendégszeretetünkről.

Mégis megérheti magyar-nemzeti tanárként… (bármivel helyettesíthető), azaz az itt minálunk fellelhető pénzkereső tevékenységek pótlásaként és helyett céltáblának lenni. Mert jóvan, lődöznek a delikvensre, és akkor? Meghalni nem muszáj teljesen, mégis égrengető lehetőség nyílik a zabálni óhajtó – hogy ’szakannának bele a cseresnyeevésbe, by: nagyapám – előtt, hogy nemzetietlen módon, a mosogatás mellett más indokkal és okkal hagyják el Mária országának gyomorkorgató- és forgató közegét. Látható, hogy ezek ott már azt sem tudják, mit csináljanak jódógukban, a hanyatló szigeten kifinomultan visznek a romlásba, dekadens módon pénzt adnak azért is, hogy céltábla legyen a ’zember, szíve helyén egy nagy tízessel. Mint kitetszik, mindez sokat ér. Sok dellát.

Most, hogy ezt a hírt olvasom, újólag, és már nem először kell rájönnöm élhetetlenségemre, kikövetkeztetni azt, mért tartok ott, ahol. Magyarán sehol, mert még egy szaros csibészelésért sem kértem pénzt boldogult úrfikoromban. A mostani Sugár úton játszódik a volt mese, ez a hely – miocén kori idején – a Safrankó Emánuel nevet viselte, ahol a kommunista manus nevének takarásában még legális autóversenyeket rendeztek, de más csodák is történtek arrafelé. Sok minden zajlott a múlt ködének mocskos leple alatt, cserébe nem is volt London, nagyon nem, mint ahogyan most sem az.

Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki az itteni lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól. Ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez azidőtájt játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, tehát a papirusztekercsek korában.

Tóth urat egy idő után megszoktuk, de történtek váratlan dolgok rajta kívül is. A rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a színház, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, mert el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de. Legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam, így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét. Diabolikus élmény volt, és egy rohadt ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben. Egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Bizonyságul: még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszak megkövetelte csibészelős kabát akadályozta meg, hogy leszakítsa a karomat a jámbor jószág. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még élek azért. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert.

Ezért az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek – mint látható – semmiféle gyakorlati haszna nincsen, csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Bomlasztják csak a NER-t nevetséges ajánlatukkal, mert kérdem én, mindennek mi köze van a munkaalapú társadalomhoz? Na ugye, hogy semmi se, ebben nincs magyaros virtus, házipálesz meg kannásbor, és annyit is ér az egész bagázs. Nem ismerik ezek az igazi életet, sőt, még Tóth urat sem tapasztalták, akkor meg semmit se tudnak a létezés bonyolultságairól, ebben teljesen biztosak lehetünk.

Viszont fizetnek érte, nem úgy, mint nekem anno a mostani Sugár úton (Isten bizony nem tudom, mi volt akkor a neve, asszem Safrankó), de cserébe nem is volt London. Annak idején valami fenséges félelemmel viseltettünk Tóth úr iránt, aki a lepukkant sporttelep mindenese volt, legfőbb feladata pedig az, hogy a Hadnagy utca kölyökhadát mindenképpen távol tartsa a futballpálya misztifikált füvétől, meg úgy egyben az egész komplexumtól, és ebbéli buzgalma miatt rendeztünk vele futóversenyeket kerítéstől-kerítésig. Tóth úr üvöltött a bajusza alól, a siserehad meg röhögött rajta, velem az élen, de meg kell hagyni, ő böcsülettel tette a dolgát. Mindez akkor játszódott a történelemben, amikor a mostani kiscsarnokot építették, azaz a papirusztekercsek korában.

Tóth urat ilyképp megszoktuk, de történtek azért váratlan dolgok rajta kívül is. A kommunista rendőrség ott csibészelte a kutyáit. Ez az a dolog, amikor védőfelszerelés örvén rongyokba öltöztetik az embert, és ráuszítják a fenevadat. Ilyenek folytak ott, s amikor a kutyák uralták a terepet, Tóth úr nyugodt volt, el nem tudta képzelni, hogy ilyen fenyegető közegbe is bemerészkedünk, pedig de, legalábbis én, aki már akkor is hülye voltam jó szokásom szerint. Így történhetett, hogy a kutyakiképző ember más alkalmas alany híján fölkért, hogy legyek csibész, a céltábla, akit marcangolhat az a drága jószág. Én meg a butaság bátorságával vállaltam a feladatot, amely végeztével hálát adtam a mindenhatónak, hogy végtagjaim nem véres cafatokként hevernek szerteszét Mit mondjak, diabolikus élmény volt, és még csak egy ötvenfilléres fagyit sem kaptam érte. Ilyen előélettel ma már boldogan állnék megviselt testtel a londoni festékgolyók elé, de sajna, túlhaladott az idő.

Az viszont biztos, hogy ez az imperialista golyóálló kiképzés fingot sem ér az igazival szemben, egy kósza dzsihád irányította kalasnyikov golyó seperc alatt elvégezné rajtam a dolgát, ha csak addig le nem fejeztek. Ezzel szemben az avítt csibészelés életre szóló tudással és védelemmel vértez fel. Még ugyanebben az időben, a Kertész utcában – amely házsor nem kapott új nevet a rendszerváltó keresztségben – a kerítésen kidugva fejét kapott el egy túlbuzgó házőrző. Tél volt, és az évszaknak megfelelő kabát megakadályozta, hogy leszakítsa a karomat. Igaz, hogy azonmód összeszartam magam, de álltam a rohamot, és még mindig élek. Londonban meg hiába lőnek szitává a patronjaikkal, a sivatagban akár egy kósza golyó is hanyattlöki az embert, az öncélú nagyvárosi lövöldözésnek ilyképp semmiféle gyakorlati haszna nincsen. Csak a pénzükkel hivalkodnak megint, amit meg dugjanak fel maguknak. Semmi magyaros virtus nincs bennük, de annyit is érnek. És még Tóth urat sem ismerik.