Most is született egy remekmű, amelyet elfogtunk, beszámolunk róla, a textusát vizsgáljuk, viszont teljes terjedelmétől eltekintenénk. A kivonatos formátum is bizonyságot ad arról az emelkedettségről, amellyel reklámozzuk magunkat szerte a kerek világon.

Van úgy az ember, hogy ki köll nyilatkoztatnia a bögyét. Ókor-ókor – mint az mézgáék óta közkeletű minálunk – egészen váratlan dolgok kerülnek elő a ládafiából. Majdnem pántlikás falvédő szöveg válik belőlük a sparhelt fölött, aztán ehelyett elszaladunk a postára, és elküldjük a nagykövet asszonynak, aki esetünkben Colleen Bell, a sátán fattya.

Vizsgáljuk, nézegessük, nyomigáljuk ezt a szöveget a mi épülésünkre, trallalla és sic!

„Tisztelt Coleen Bell Nagykövet asszony!

…Felső Bernadett vagyok, egyszerű Magyar állampolgár, aki most Önhöz fordul. Megrökönyödve és felháborodva állok ahhoz a nyilatkozatához, amit a Covinus egyetemen előadott…Bizonyára, ha már nálunk nagykövet, biztosan ismeri a történelmünket részletesen, mivel ez a minimum, amit meglehet követelni egy nagykövettől. Akkor azt is tudja, hogy amikor a Kárpát-medencében már a kultúra virágzott az önök országát még fel sem fedezték és a bennszülöttek ágyékkötőben tengették napjaikat…Majd, ha Ön vezetett egy országot és azt felvirágoztatta, akkor szívesen vesszük mi, a Magyar nép, a tanácsait. Addig tisztelettel kérjük Önt, hogy szorítkozzon a munkájában foglaltakra. Amennyiben a munkaköri kötelessége és az Államok érdeke az, hogy befeketítse Magyarországot és annak vezetőjét, úgy sok kérdés vetődik fel az irányba, hogy milyen szándéka van velünk az önök elnökének…”

Megreggelizik bennünket, ehhöz kétség nem fér, viszont eszembe juttatja slapaj korom mentorát, aki a butaság bátorságáról értekezett rendre, amely cizellált utalást ma kezdem megérteni igazán, amikor a nép egyszerű gyermeke aggódik nemzete sorsáért, pennát ragad, és igyekszik belefolyni a világ alakításába.

Nem tehet róla, a félisten, akin csüng a szíve, erre nevelte. Tőle tanulta a levelezés minden csínját meg bínját is, olyan világa van neki – és számos sorsosának -, hogy megírjuk azt a papírt, és minden görbe egyenes lesz, holott ez nem ilyen egyértelmű. Bell asszony nem egy gravitáció, akinek változtathatatlan kényszereknek muszáj engedelmeskednie.

Ő saját, öntörvényű entitás, ebből fakadóan a pályája kiszámíthatatlan, még Szijjártó ember taraját is megcibálhatja. Minden előfordulhat. Ámde Felső Bernadett sem valami csillagközi por csupán, aki cél és érdek nélkül lebeg a jeges űrben.

Most kezd épp csomósodni, tömörülni, még akár csillag is születhet belőle, viszont itt ez mégsem egy tehetségkutató Tillával, hanem a nagybötűs élet, ezért forduljunk klasszikusokhoz, hogy meglássuk, mivel is állunk szemben.

A degenerált Franz Kafka még 1904-ben írt egy levelet a haverjához, Max Brodhoz, amelyben igen plasztikusan ábrázolja a Felső Bernadettek világát. Ilyen egyszerűen:

„Ahogy egy másik délután, rövid álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: Maga mit csinál ott? És egy nő azt felelte a kertből: Ozsonnázom a zöldben. Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet.”

Így megy ez, viszont kiegészíteném egy magából kikelt kommentelő kolléga igen érzékletes szövegével az ilyen organizmusokról, még 2014-ből. Örökre elraktároztam, mert egy jól sikerült hexameter erejével taglózott le akkor is. Lássuk:

„Esküszöm, nem tudom, hogy érik meg ezek az emberek a felnőttkort egyáltalán. Olyan mérhetetlen sötétségnek kell a fejükben lakoznia, amivel gyakorlatilag semmit nem képesek értelmezni a világ történéseiből, és bármi rossz megtörténhet velük. Számomra felfoghatatlan, hogy az ilyen alakok még nem estek le korábban egy hídról, szomjasan nem ittak Domestost, nem vitte el őket a rézfaszú bagoly, és a bamba pofájukkal, az élet viszontagságai közt valahogyan elvergődve megérték a harmincat. Hogy lehet ilyen hülyén több évtizedet túlélni a Földön?”

Mitagadás, karcos meglátás, de van benne rendszer. S hogy igazoljam, nem kell feltétlenül degeneráltnak lenni ezen a világon, hiába is szorgalmazza annyira minden fideszharcos, segítségül hívom országos cimborámat, Kierkegaardot, aki okosabban meséli el nekünk ugyanazt, amit én monomániásan mondok már az idők kezdete óta, és az ez:

„Az én vagy-vagy-om nem a jó és a rossz közötti választást jelenti elsősorban, hanem azt a választást, mellyel jót és rosszat választunk, vagy amellyel ezeket kizárjuk. Itt az a kérdés, hogy milyen meghatározások mellett szemléljük az egész létezést, hogy milyen meghatározások mellett akarunk élni.”

Mindez csupán útmutató a zöldbéli ozsonnához, mindenféle levelekhez, meg úgy egyáltalán. És most kezdjük el figyelni, mi a rosseb jön ki ebből az egészből.

No meg ez lehet az oka annak is, hogy ez a levél még az eddig megszokottaknál is nagyobb baromságokat – vö: hazugságokat – tartalmaz, de ez nem számít újdonságnak magyar földön, már megszoktuk, úgymond.

A lényeg, hogy minden magyar embert érint az örömhír, amelyet jó, hogy elsőbbségi módon kellett postára adni, így már érthető, miért került mindez a levelezési mánia – eddig – uszkve 3 és félmilliárdba, pedig még nem értünk a végére, az rohadtélet. Szóval azt írja az ország első embere, hogy a szemét Unijó kénytelen volt megszüntetni velünk ártatlan lelkekkel szemben a túlzottdeficit eljárást, és ezért most már minden egyes kanyi eurocentet kénytelenek a zsebünkbe tömni, mintha nem ezt tették volna eddig is.

Oszt még: azt is írja, hogy mi, az istenadta nép nekik felhatalmazást adtunk, és ezzel ők (vissza)élve rendbe tették az ország pénzügyeit, amelyet az ’emúttnyóc nem átallott széjjelkúrni. No most: rendbe tették a pénzügyeket, első sorban is a sajátjukat, de azt jó alaposan, mint azt az általános állapotok jól mutatják, mert az Unijó meghajolt a tények előtt, és elismerte a magyar ’zemberek teljesítményét, és tényleg, ha az elismerés, hogy lehúzzák a gatyánkat, amely cselekedetet a Fidesz&Co válságkezelésnek nevez, meg rendbetételnek, akkor minden a lehető legnagyobb rendben van, mert ez a világ – ahogy Pangloss mester óta tudvalévő – a lehető világok legjobbika.

Végezetül még köszöntet is kapok OV-től, hogy hozzájárultam Magyarország győzelméhez, de ki kell ábrándítsam, én semmihez nem járultam hozzá, annyi csupán az érdemem, hogy gúzsba kötve táncolva túléltem a levelekkel megédesített napokat.
És már ez is valami, majdhogynem siker, és akkor maradjunk is ennyiben.

A közszolgákat már figyelik, mért ne tennék ezt meg a köz ellenségeivel is, mint ahogy azzá váltam évek alatt. Már nem is tudom mikor volt, hogy a televízió kamerája előtt elszóltam magam, és elfeledve, hogy abban a térben amúgy hazudni szükséges, mégis meggondolatlan kijelentésre fakadtam, amikor kijelentettem azt, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Lett kalamajka és haddelhad, a Hír TV órákon belül ott volt, hogy mondjam el, hogyis volt, én meg azt mondtam, így volt. Ez aztán pörgött hetekig, pedig akkor ez az alak még kormányon sem volt. Most pedig éppen hajóz, aztán szabadidejében leveleket írogat, és örömmel veszem, hogy nekem ezekből nem jut, így biztos lehetek abban, hogy rajta vagyok a listán, olyan lábjegyzettel, hogy ennek nem érdemes küldeni, ez menthetetlenül a rendszer ellensége, kár rá a papír.

Kár volna amúgy is, mert hasonszőrű ország még egy biztosan nincs – ha csak az azeriek nem játszanak -, hogy a polgároknak magyarázom a bizonyítványomat leveleket küldözgetve, mert ilyen nincs, és mégis van.
Dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntett elkövetésének gyanúja miatt. Ezt a szép mondatot nem én találtam ki. A rendőrség volt. Ám sajna nem Viktor ügyében, pedig lehetne, ha már.
Egy minden magyar embert érintő jó hírt oszt meg legújabb, többszáz millió forintért – a normálnál drágább, elsőbbségi küldeményként – szétküldött levelében Orbán Viktor. A napokban többmillió háztartásba eljuttatott kormányfői levél a Magyarországgal szemben 2004 óta folytatott túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről szóló közlésen kívül hemzseg a csúsztatásoktól. A miniszterelnöktől és pártjától már megszokott háborús retorikai fogás – miszerint „Magyarország egy fontos csatában győzött” –mellett nem meglepő az a kommunikációs húzás sem, hogy a túlzottdeficit-eljárást kiváltó költségvetési hiány túllépéséért az előző kormányok a felelősek, míg az eljárás megszüntetése az Orbán-kabinet sikere. Mivel – magyarázta a kormányfő – a 2010-ben kapott felhatalmazással nemcsak rendbe tették az ország pénzügyeit, de túl is teljesítik a hiánycél feltételeit. Az ehhez szükséges kellemetlen gazdaságpolitikai lépésekről már nem írt a kormányfő. Nem említette a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások „einstandolását”, vagy éppen a lassan már követhetetlen ágazati különadókat. Utóbbiak közül a bankokra kivetett tranzakciós illeték áthárításának elviselését sem köszönte meg Orbán a címzetteknek, hacsak annak nem vehető az a kijelentése, miszerint „ezt a sikert, mi, magyarok közösen értük el.” Erős csúsztatás a levél azon állítása is, miszerint „Az Unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte a magyar emberek teljesítményét, a magyar válságkezelés eredményességét”. Orbán arról is írt, hogy „ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár.” Pedig eddig még átmenetileg sem veszített Magyarország egyetlen eurót sem az eljárással összefüggésben, csupán egy rövid ideig lebegtették Brsüsszelben egy 500 milliárd forintos összeg zárolását, de végül ebből sem lett semmi. Valóságos viszont az az ötmilliárd forintot is meghaladó összeg, amit 2010 óta az Orbán-kormány az ilyen és ehhez hasonló „nemzeti konzultációs” levelekre, propagandaakciókra elköltött. A mostani levéllel együtt már tucatnál is több akciót indítottak: Orbán leggyakrabban mind a 8 millió választónak írt, de többször szólított meg szűkebb csoportokat is: a nyugdíjasokat, a közalkalmazottakat, vagy a kistelepülések lakóit, kaptak levelet a rendőrök, a nyugdíjpénztári tagok és a határon túli magyarok is. Legutóbb júniusban a Fidesz rezsicsökkentési aláírásgyűjtési akciójában való részvételt köszönte meg a pártelnök-miniszterelnök – sok esetben olyanoknak is, akiket ez nem érintett. A kormányzati propagandaakciók adatkezelési visszáságait jól példázza, hogy évek óta halott, vagy huzamosabb ideje külföldön tartózkodó embereknek, sőt DK-s politikusnak és családjának is megköszönte Orbán, hogy aláírásával támogatta a Fidesz kampányát, ám az érintettekben az volt a közös, hogy egyikük sem írta alá az íveket.
(Népszava)

Hát elég volt. Meg elég is lesz, és ha a mi prime miniszterünknek ez a hobbija a te pénzeden olvasó, kérlek, háborodj fel és olvass mondjuk Puskint, ha már:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet./ De ha sorsom panasz-szavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad./ Hallgattam eddig, szólni féltem,/ És higgye el, hogy szégyenem/ Nem tudta volna meg sosem,/ Amíg titokban azt reméltem,/ Hogy lesz falunkban alkalom,/ S hetenként egyszer láthatom;/ Csak hogy halljam szavát, bevallom,/ Szóljak magához, s azután/ Mind egyre gondoljak csupán,/ Éjjel-nappal, míg újra hallom./ Mondják, untatja kis falunk,/ A társaságokat kerüli,/ Mi csillogtatni nem tudunk.”

Csillogtatni te sem, aki nézed a bötűket, hacsak nem a villantós horgászatra gondol az ember, amikor az áldozat látszat-valósággal kapja be a csalit.

Mindnyájan halak vagyunk, a tó pedig fogy: mocsarasodik.