Kimondom megint, hogy jó legyen magának: a migráció rossz dolog, mert menekül vele az ember. Félti a nyüves életét. Gondoljon bele, Tuzson elvtárs, ha a maga fejére is bombák potyognának, elvágnák a nénikéje torkát, és mondjuk, Felcsút nem úgy lenne szarhalom, ahogyan most, hanem, hogy visszabombáznák a középkorba, és Orbán elvtárs ott kószálna a porhalom stadionjában. Csak elindulna keletnek ő is, Azeribe, orosz dácsába, ilyenekbe.

A migráció rossz dolog, mint ez a kisfiú is mutatja nekünk a képen, bele is lehet halni, ha meg nem, harcias újságíró nénik rúgják le az ember papáját, ilyenek.

Régen sem voltak boldogok a népek, ha menni kellett. Például egy Lévay József nevű költő százötven éve így tette érzékletessé a menekülést Mikes című versében:

„…Egyedűl hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását-/ Egyedűl, egyedűl/ A bujdosók közűl,/ Nagy Törökországban!…/ Hacsak itt nem lebeg sírjában nyugvó/ Rákóczinak lelke, az eget csapkodó/ Tenger haragjában!/ Peregnek a fákról az őszi levelek,/ Kit erre, kit arra kergetnek a szelek,/ S más vidékre száll a/ Csevegi madárka/ Nagy Törökországból…/ Hát én merre menjek, hát én merre szálljak,/ Melyik szögletébe a széles világnak,/ Idegen hazámból?…”

Vagy például, Tuzson elvtárs, Faludy György is iszkolt eleget, de róla – ha egyáltalán – annyit tudnak, hogy volt Recsken is, ami biztosan a Gyurcsány bűne. Előtte elmesélte azt is azért, miért lett belőle is migráncs, egy kis íztelítő:

„…Két hónapon belül, a katolikus költőt kivéve, a társaság valamennyi tagja már elhagyta Magyarországot. A konzervatív, orientalista báró meg sem állt Indiáig; egyesek Amerikába, mások Angliába emigráltak; én Párizsba mentem. Elhatározásomhoz nem az alsóházi tag adta meg az utolsó lökést. Inkább az utolsó szálat vágta el, mely még visszatartott – azt az elképzelést, hogy emigrációmat menekülésnek bélyegezhetik. Egyébként minden okom megvolt, hogy menjek, és éppen Párizsba menjek. A legjobban az ijesztett, hogy az elkövetkezendő háborúban a magyar hadseregben, a németek oldalán kell harcolnom. Tudtam, ha Hitler győz, Magyarország eltűnik a térképről, és néhány évtized múlva már csak a germán földbirtokosok jobbágyai beszélnek magyarul, amikor este, a félhomályos istállókban kinyújtják dermedt, bütykös lábujjukat a szalmán. Az ország fennmaradására csak akkor van remény, ha Hitler elveszti a háborút, bár ez sem következik szükségszerűen. Világos, hogy az elkövetkezendő háborúban a látszólagos ellenség oldalán van a helyem…
…Emigrációm második oka ennél is kényszerítőbb volt. Úgy mellesleg, néhány szatírát írtam a magyar fasiszta vezérek ellen; az egyik egy Csilléry András nevű képviselő. Amikor maliciózus titkára ebéd után átnyújtotta neki a róla szerzett költeményemet, melyet a szociáldemokrata párt röplap formájában terjesztett, szívrohamot kapott, és lefordult székéről – amit életem egyik legnagyobb sikerének tekintettem. 1938 márciusáig megtámadott ellenfeleim egyike sem gondolt arra, hogy fellépjen ellenem. Egy nappal azután, hogy Hitler bevonult Bécsbe, az ország számos vezető tisztviselője, bírája, ügyésze, intellektuelje állt sorba a nyilas pártház előtt, hogy felvételüket kérjék a nemzetiszocialista pártba. Hosszú sorban álltak az Andrássy úton, és nem minden szégyenkezés nélkül, elvégre kevesen rokonszenveztek a nácizmussal közöttük. Mégis türelmesen várakoztak, és szégyenérzetükben azzal vigasztalódtak, hogy nem tehetnek egyebet, hiszen a Nyugat éppúgy cserbenhagyja Magyarországot, mint ahogy cserbenhagyta Ausztriát. Az ország atmoszférája egy csapásra megváltozott; ellenem a becsületsértési perek lavinája indult, németellenes verseim miatt pedig az ügyészség emelt vádat. Az egyik ügyben két esztendőt mértek rám: előrelátható volt, hogy a felsőbíróság súlyosbítani fogja az ítéletet. 1938 decemberében az igazságügyminisztérium egyik osztálytanácsosa, Csánk Béla – akit egyébként addig nem ismertem – magához hívatott, és lelkemre kötötte: utazzam el mielőbb külföldre, mert le fognak tartóztatni. Ugyanezt üzente Budapest rendőrfőnöke és Antal István, az igazságügyi államtitkár is. Kedvességük meglepett, mert mindkettőt főellenségemnek tartottam: az utóbbi, figyelmeztetése jutalmául, még könyveim dedikált példányait is elkérte…”

József Attila meg szegény, mintha magukról írna, Tuzson elvtárs, Hazám című humoreszkjében:

„..Sok urunk nem volt rest, se kába,/ birtokát óvni ellenünk/ s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk./ Szíve szorult, rezgett a lába,/ acsargó habon tovatűnt,/ emlékezően és okádva,/ mint aki borba fojt be bűnt./ Volt, aki úgy vélte, kolomp szól/ s társa, ki tudta, ily bolondtól/ pénzt eztán se lát a család./ Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ…”

Látja, Tuzson elvtárs, ennyire rossz ez a migráció. Ej, ej.

„Itt eszem kenyerét a török császárnak,/ Ablakomra titkos poroszlók nem járnak/ Éjjeli setétben/ Hallgatni beszédem/ Beárulás végett…/
(Lévay József)

Orbán Viktor sohasem lettünk volna – már csak lélekegészségügyi okokból sem –, mostan azonban különösen nem lennénk az, mert kértek tőlünk valamit. Eljött az egyszer ideje tanúilag.

Erdogan bácsi, a mi miniszterelnökünk országos cimborája alapos ember. Ott ugyan még nem tart, hogy a lázadók családját hetedíziglen kiirtsa, munka mégis van elég, tízezrek vonulnak a börtönébe, mert rend a lelke mindennek.

A sátánt mindenhol nevén kell nevezni. Ez Erdogannál Fethullah Gülen, aki épp Amerikában lavázik, ennek ellenére a jó török elnök nagyon szeretné őt a saját rácsai mögött tudni, így elfogatóparancsot adott ki ellene.

Ez a Gülen nem illik sem az erdogani, következésképp az orbáni világképbe sem. Hittudósként legfőbb tanítása, mondanivalója a vallásközi párbeszéd, azaz a dialógus, és mint az közkeletű, ez a felfogás manapság nincsen divatban.

Viszont iskolákat alapított szerte a kerek világban, mintegy háromezret százhetven országban, és éppen kettőt minálunk. Ezeket be kéne zárni, Erdogan arra kéri a különböző nemzeteket, hogy vonják vissza az országukban működő Gülen-iskolák működési engedélyét.

Ezek komoly fejtörést okozhatnak a libikókán ülő Orbánnak, mert ha megteszi, újra bebizonyítja, hogy nincsen helye Európában. Ha nem, akkor a cimbora haragszik meg rá.

Főleg azután okozhat ez migrént, hogy a mi vezérünk 2013-ban így rajongott Recep Tayyip Erdoganért: „Ennek az évtizednek az egyik kiemelkedő politikai vezetőjét köszönthetjük Magyarországon. Nem ismerek még egy olyan gazdasági sikert az elmúlt időszakból, mint amit a törökök vallhatnak magukénak. A mi eredményeink még nem tartanak itt, de reménykedünk, hogy el fogunk jutni ide.”

Hát, ugyan úton vagyunk, de még nem értük el teljesen az áhított célt, a hét mennyországot, a hetvenhét szüzet meg a mézesfolyót. Végzetünk azonban kijelölődött mintegy, hiszen az iskolabezárásos kérésnek eleget tett már ezidáig Azerbajdzsán, Szomália és Jordánia is.

Ennyi barátot meg nem lehet elveszíteni egyszerre, hiszen például Azerbajdzsánhoz is igen gyengéd szálak fűznek minket, mint azt a baltás gyilkos pátyolgatása is mutatja.

Itt a nagy döntések ideje hát újra, hogy merre induljon vezérünk zakkant gondolatvilága. Keletre? Nyugatra? Délre? A lét nagy és megválaszolhatatlan kérdései ezek.

De ha nem vigyáz, még ez lesz a vége:

„Egyedül hallgatom tenger mormolását,/ Tenger habja felett futó szél zúgását,/ Egyedül, egyedül/ A bujdosók közül,/ Nagy Törökországban…”
(L. J.)