Ellenben, ha az ország ura, Európa leendő cárja, valamint atyaisten olyan ruházatban fotózkodik, mintha egy vak komondor szájából cibálta volna elő, és pláne az egész alkatából az tetszik ki, hogy egy fékezhetetlen zabagép, aki a szemünk előtt csúszik és folyik szét, akkor némi malíciával megengedhető, bár nem támogatandó a rajta való szörnyülködés. Hiszen sorsának mégis csak maga a kovácsa, annak is ő lesz az oka, ha majdan menekülnie kell az egyenes kaszák elől. Azt is magának köszönheti, mint ezt is, hogy elhájasodott már a szíve is neki. És a nagyközönségnek ennek ellenére a harmonikás gatyáján akad meg a szeme, és igaza is van, böszmén néz ki, bizony. Mégis: kicsi is, hibás is, de a miénk.

Bűnös, ha van ebben a skandalumban, az csak az Anikó asszony lehet, hogy elengedi szegényt ilyen hacukában, pláne jól szituált emberek közé, és a világ szeme elé. Nem szereti az az urát, vagy más okok vannak. Olyan például, hogy a szállás.hu-ról nem a vasalós, hanem a dobókockás opciót választotta, vagy csak időhiányban szenved. Tudjuk róla, hogy, mint minden försztlédi az univerzumban, a jótékonykodás tölti ki az összes percét. Ám, mivelhogy szegénység már évek óta nincsen, és a hajléktalanokat is megszüntette az ura törvényileg, a becses ideje – most már, hogy a gyerekek is lassan, mind az összes a saját lábukat tapodják -, csakis a szőlők, földek, rétek és kastélyok igazgatásában múlhat el.

Hogy ilyen gatyában engedi az urát emberek közé, azt mutatja, mérhetetlenül sok a dolga. Le is fogyott szegény, összeaszott, mint egy rossz szőlőszem, tisztára mazsola az ő Manócskájának. Vagy vehetnénk a Récsölt is, aki már divatguru, készül meghódítani a New York-London-Milánó tengelyt, mégsem szól rá az apjára, hogy fater, de nagyon hülyén nézel ki. De az is lehet, hogy még meg is lapogatta a hátát, hogy jóvan aptya, és elégedett vele. Ez is módozat, mert amikor Dubajozott a saját bejáratú urával, hogy az ország sorsáról tárgyaljanak, az is éppen ilyen kajlán nézett ki. Ilyen megközelítésből jogos az internet népének elszörnyedése és vigyora, ámde csöppet sem tudományos alaposságú.

Mert vegyünk csak egy jónevű, ámde sorosilag romlott orgánumot, amelynek részeges-bölcsész újságírója meglátva a képet, amelyen miniszterügynök úr sajátosan rogyasztott gatyában ácsorog, s hogy az ülepe nem lóg ki, az csak a fotózás előnyös szögének köszönhető, nos, ez alapján ez a slapaj fölmentette őtet a gengszterizmus vádja alól, holott tudvalévő, hogy keresztapa ő, s megengedően gengszterrapernek nevezte. Nagy tévedés és hiba. Ilyen migráncsos és kozmopolita műfajtól ő menekül, talpai egymásra lépnek csupán, vagy esetleg harci indulókra andalodik el. A megfejtés máshol van, mint az élet is.

Most, hogy Kásler miniszter és fősámán az egész magyar közgondolkodást, tudományos életet és gyógyítást az okkultizmus irányába pezsdítette el, ideje, hogy a szintén ebben utazó valahai barom, a nagy Cesare Lombroso munkássága alapján ítéljem meg miniszterügynök úr fizimiskáját, küllemét, és vonjak le messze mutató következtetéseket. Lombroso úr szerint vannak született bűnözők, akik valamilyen visszatérést jelentenek egy korai, primitív embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek. Én magam ennek boncolgatásába nem mennék bele, mert nem vagyok náci, mint vizsgálatom tárgya. Ámde a hülye olasz más agymacskájával már megengedőbb vagyok.

A született bűnözők mellett leírta ugyanis a „kriminaloidokat”, akik lehetnek alkalmi bűnelkövetők, szenvedély miatt bűnözők, morális idióták és bűntettes epilepsziások. Itt már kapisgál valamit, a végkövetkeztetést azonban mindenkinek a gusztusára és belátására bízom. A magam részéről – mint már évtizedek óta kitartóan – azon a meggyőződésen vagyok, hogy miniszterügynök úr egy elfuserált, félművelt, ebből fakadóan bunkó, pszichopata hatalommániás parasztgyerek. És a rogyasztott gatyája csak annyit mutat, hogy nem való abba a klubba, ahová befogadták, mert belehugyozik a zongorába, és ellopja az asztalról az ezüstöt. A magyarok tragédiája, hogy ettől pisálnak állva, visítoznak és csókolgatják a kezeit. De hát, soha nem voltunk az a nyerő típus.

Vajszlóra például elsőként ruccant ki „Ő” a páncélfurgonjával, mert jók és engedelmesek voltak az ott élő jobbágyok. Ez megéri nagyon, kaptak is két és félmilliárdot, igaz, nem arra, amire szerették volna. Uszodára ácsingóztak a szolgálatokért, aztán szennyvízelvezetés lett belőle, azzal a kitétellel, hogy zárásként az uralkodó felhívja az emberi erőforrások miniszterét: „vizsgálja meg a vajszlói tanuszoda harminchárom méteres medenceként történő megépítésének feltételeit.” – Káslerről lévén szó valami csakrát kell keresnie a faluban talán.

De ki tudja, azért még mit kell megcselekedeni, vagy csupán az „egyszer még kérünk maguktól valamit” kegyes állapotban leledzenek a vajszlóiak, és most mindenki angolpark-igazgató a faluban épp, vagy narancsligete van. Egy biztos a bozontos világban, jónak lenni jó. Szombathely polgármestere is elalélt, amikor megkapta a stadionja kulcsait, s kifejtette, hogy nem rosszalkodott az elmúlt időben, a Mikulás meg is töltötte a zacskóját neki. – Azóta van heresérve az üzemeltetéssel.

Ez, amiben élünk, ez voltaképp kőkemény feudalizmus, fölösleges másnak nevezni. Azzal a különbséggel, hogy nem földeket oszt az uralkodó, mert az az Anikó nevén van mind (meg a szőlők), hanem közbeszerzéseket, s más pénzeket szór szét kegyesen. Erre a középkorra hajaz az is, hogy a birodalomban egyre nagyobb szerepet kap az egyház, amely az ezer éves gyakorlatnak megfelelően az „Ő” hatalmát szinte Istentől eredezteti, sőt, hirdeti azt is, hogy csak nála van az igazság.

Ott tartunk, hogy így is van, és most elmesélek Füst bácsival egy történetet, amely azt mutatja meg nekünk, mitől fog ez a kóceráj előbb vagy utóbb, de mindenképpen összeomolni:

„…Fejszál nagyon szerelmes volt egy Fatime nevű fürdőslányba, (aki, – mondjuk ki a szót, – fürdöző nők hátát szokta vakargatni, tehát elég alacsony sorban lehetett), s ez a lány hallani sem akart Fejszálról. Erre Fejszál egyebet se tett, mint folyton könyörgött Allahhoz: – add nekem Fatimét, add nekem Fatimét. – Megintcsak a nép szája szerint meghallotta ezt a Szakína s azt kérdezte Allahtól: – hét mennyország királya, adjuk-e neki Fatimét? – amire Allah összevonta gyönyörű szemöldeit és így válaszolt: – ez az arab rosszul fog járni vele. – De ha annyira vágyik rá, – ellenvetette a Szakína. – Legyen hát úgy, – felelte Allah és bosszúsan legyintett. S íme Fejszál már a nászéjszaka után is nagyon csóválta fejét bizonyos női jelenségek és rejtelmek miatt, hát még azután. Szó ami szó, a végén vízbe ölte magát e gonosz fürdőslány csalárdsága miatt. Amire Allah, most már az én véleményem szerint, valószinüleg így szólt a Szakínához mérgelődve: – mit kérnek tőlem mindenfélét ezek a szamarak? Az én feladatom volna tudnom, hogy mi kell nekik, de ha még én se tudom, akkor hogy tudnák ők? Lásd te Szakína, vallásuk alapvető imájaként a buddhisták nem kérnek egyebet, mint azt, hogy ne kelljen újra élniök. Ez még hagyján. A katolikusok is okosan teszik: csak a mindennapi kenyerüket kérik mára, – ez is hagyján. No még a halálos óra könnyűségét is kérik, meg a bűnbocsánatot, – még ez is hagyján. De ha valaki kolbászt kér tőlem, vagy szép lányt, vagy egy gyémánt citerát, – micsoda ostoba szemtelenség ez?…”

Ezért örvendjünk, polgártársak, és ezt a lehető legkomolyabban mondom, mert előttünk áll Orbán alkonya, vagy legalábbis a romlás forgatókönyve. Mindez abból hüvelyezhető ki, hogy „Ő” nem bölcs Allah, aki felháborodna azon, ha az alattvaló kolbászt, szép lányt vagy gyémánt citerát kér tőle. Következésképp meg is adja neki, a kincstár azonban nem parttalan, mint a gumiszoba vagy a Rogán lakása, így egyszer vége lesz az osztásnak, és rossz vége, ez bizonyos. Föl fognak lázadni az alkirályok.

Éspedig, mert az egyház is elkurvult, s míg virágkorában, az eredeti feudalizmus pompája közepette azt hirdette, hogy a földi élet célja a túlvilági boldogság, az örök üdvösség elnyerése, és a földi lét csak siralomvölgy amely a túlvilághoz vezető út állomása csupán, ezek a maiak a királlyal együtt két pofára tömik a bélszínt, és még azt sem látják be – mint Schopenhauer -, hogy ilyen alapállásból nem komilfó osztani az észt. Lelkük rajta.

Ám, mint mindenkinek és mindennek, ennek a rendszernek is génjeiben van a halála, kódolva mintegy, és azok, akik ezt várják, ezt az összeomlást, két dolgot tehetnek. Malmoznak a duci ujjaikkal, míg el nem jő a jeges, vagy nevetnek a világ ostobaságán, és leraknak néhány banánhéjat, hogy előbb törjön ki a király nyaka. Nékem ez az utóbbi fekszik inkább, már csak időbeli determináltságok miatt is. Bakancslistám egy tételes már csak, de erősen óhajtott, és babonaságok okán sem mondom el, mi az.

„A világ sokat változott azóta, hogy én fiatal voltam. Az emberek, különösen a nők is másképpen gondolkodnak. Úgy látom, hogy azon nőknek az aránya, akik nem egyszerűen gazdasági kényszerből, merthogy szükség van még egy fizetésre otthon, hanem személyes ambíció okán is szeretnének dolgozni, ezeknek a száma nő, úgy látom. Tehát ez az életfelfogás, életstratégia, filozófia mintha nőne Magyarországon is. Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ilyeneket ábrándolt össze hősünk, és nem árt elgondolkozni azon, mi süt át, mi dereng az ilyen gondolatfoszlányok mélyiben, a létezésnek milyen ősi formája, amelyben az asszony jól tartott konyhai és ágybéli robot, illetve hát, rabszolga inkább, akire rácsodálkozik, az ura, hogy jé, ennek meg van öntudata, ezt meg honnan a rossebből szedte össze. S miközben előadja itt nekünk a tévedhetetlen öreget – ez valami új maszka most, a nép immár mindent tudó atyja, ugye -, azt mutatja be mégis, hogy a való világtól nem egy generáció – mint sejtetni szeretné – választja el, hanem egy egész világ.

Ha Kádár apánk nyilatkozik így, akkor még megértők volnánk, de tán ez a példa is sántít, hiszen ő egyenrangúak tekintette az elvtársnőket a mozgalomban. Sőt, előtte Rákosi pajtás is szívesen nézegette a traktorista és esztergályos lányokat. Így, ha belegondolunk, amikor a mi frissen avatott bölcs öregünk, a falu új vénje, amikor a saját fiatalságáról mesél a köréje gyűlő aprónépnek, akkor az idő sokkal mélyebb lukaiba álmodja vissza magát. Minimum a fehér lovas őfőméltósága idejébe, és ez nem is meglepő. A Kossuth tér átépítése így nyer értelmet a feudális családmodelljével kikerekítve, csakhogy ez itt a XXI. század, de még nem vette észre.

Ez a stigma, hogy egyetlenünk nőkhöz való viszonya enyhén szólva is problémás, rá van rajzolva Anikó asszony elgyötört ábrázatjára is. Bár illetlen dolog az ilyesmi, nem tűnik boldognak az a nő, de lehet, hogy csak gyomorbajos. Amikor karriert építhetett volna, akkor az ura még nem volt ilyen bölcs öreg, így ragadt bele a házimunkába és a szőlő gondozásába, hogy a számolatlan purdé neveléséről ne is beszéljünk, illetve ezek saját lábra állítgatásáról, de ezek már családi titkok, nem illendő firtatni őket, az a bíróság dolga lesz majd.

Viszont, hogy Orbán et. ilyen nóvumként fedezi fel, hogy a nő nem beszélő gép („ezeknek a száma nő, úgy látom”), minden eddigit megmagyaráz. A vak komondort, a bugyogóban matatást, a szép lehet, de okos nem beszólásokat, az egész macsó szart, amit ő meg a haverjai előadtak itt nekünk. Ezek összességéből azt a képet vonta le az ember, hogy jé, ezek meg bunkók, de ezzel semmi újat nem fedeztem fel, nem úgy, mint Orbán a bölcsőde és óvoda intézményét. Mire másra utalhatott ezzel ugyanis: „Őket úgy tudjuk segíteni, hogyha gyermeket vállalnak, akkor intézményeket működtetünk, ahol biztonságban tudhatják a gyerekeket.”

Ezen a ponton megkérdezhetnénk tőle azt is, tudja-e, hová vitt két napja egy zsák labdát, de fölösleges, látszik, hogy teljesen kész van a manus. Így ábrándozik az ifjúkoráról, amit most lányos zavarunkban nem tudunk hová tenni. Ha már női egyenjogúság, akkor miniszterügynök úr szíves figyelmébe ajánlhatnánk például Pipás Pistát, született Földi Viktóriát, foglalkozására nézve bérgyilkost, vagy esetleg George Sandot, aki Amandine Aurore Lucile Dupin néven látta meg a napvilágot, és író volt. Mindkettő jól példázza a nő öntudatra ébredését már Orbán et. megvilágosodása előttről.

De míg az előző megrendelésre irtotta szenvedő nőtársai elbizakodott férjeit, mint amilyen Orbán et. is, a második otthagyta a sajátját, mert nem értettek egyet a nők szexuális egyenjogúsításáról való eszményeikben, igaz, a XIX században. Mindez annak fényében érdekes, hogy egyetlenünk milyen elcsépelt spanyolviaszkot fedezett fel megint, bemutatva, hogy avas szagú parasztudvaron látta meg a napvilágot, és ott is maradt. Ami ennél lényegesebb, hozzávetőleg azon a szinten, mint azt hiszem az „Ovizsaru” című film óvodása, aki a ráismerés bizonyosságával mondja el Schwarzeneggernek az egyetlen igazságot: „A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg puncijuk.” Hát, így valahogy.

Az előzmények közismertek, midőn a kormányzó erő mocsokmédiája nekilátott a nemes munka elvégzésének. Ez úgy történt, hogy Rácz Terry Black Károly előállt a farbával, és azzal vádolta meg a Jobbik elnökét, hogy melegbulikon vett volna részt. És ezen pörögtek hetekig, egészen odáig, hogy végül Vonáné arra kérte a nagyságos Lévai Anikót, állítsa már le a degenerált férjét, de, mint azt a Fidesz-kommunikáció az ő magas lováról tudatta a Jobbik-nejjel, s egyszersmind a nagyvilággal, ilyen mélységekig ő nem süllyed alá. És hites ura tényleg nem bír leállni.

A parlamentben folytatódott a vásári előadás hétfőn. Orbán itt az égreszóló sikerekről tartott lenyűgöző előadást, ámde elfelejtett szólni az olimpia rögös ügyéről. Vona ezt a szemére vetette, felszólítva hajdani haverját, hogy „ne bújjon Tarlós István szoknyája mögé a kérdésben”.

Orbán elvtárs pedig a maga jól bevált, és igen népszerű pökhendi stílusában megadta a feleletet, amelyben szokása szerint nem a kérdésre válaszolt, hanem csak úgy böffentett egyet az áporodott légtérbe, így: „Nem szoktam én, illetve nem én szoktam más férfiak szoknyája mögé bújni”. Ez magyarra lefordítva annyit tesz, fogd be a pofád, köcsögbuzi!

Mivel Vona ezt kifogásolta, személyes megtámadásra hivatkozva szót kért a bajuszát vesztett házelnöktől, azaz Kövér káplártól, és persze, hogy nem kapta meg a szót, sőt, még a tisztelt képviselőtársak is leszavazták, hogy felhorgadásának hangot adhasson, de hát, így megy ez már csak minálunk.

Ellenben a pörformansz után kifejthette a véleményét az őt szóra méltató médiának, így: „Ma Orbán Viktor a parlamenti vitánk során lesüllyedt a saját bulvármédiája szintjére. Olyat tett, amit eddig miniszterelnök nem: az olimpiai pályázattal és a korrupcióval kapcsolatos konkrét felvetésekre nem volt képes miniszterelnöki módon, érvekkel válaszolni, ehelyett reszkető, bosszúéhes kocsmapolitikussá töpörödött.”

Fájdalmasan kell megállapítanom, hogy a két náci közül Vonának van némi igazsága, de győzelme nem lehet teljes. A „bosszúéhes kocsmapolitikus” szókapcsolattal a lehető legteljesebb mértékig egyet értünk, viszont sajnálatos módon ez nem most történt meg vele, mindig is az volt. Alaposan tanulmányozom én ennek a kisformátumú politikusnak a ténykedését már hosszú évek óta, és bánatos szívvel arra kellett jutnom, mindig is illett rá a Vona-féle megállapítás. Már a történelminek nevezett Nagy Imre-beszédkor is, a helyzet pedig azóta folyamatosan romlik. Ajánlanám az Orbán Viktor idézetek fölkeresését a gugli segítségével, és mindenki megláthatja, miről is beszélek itt.

Viszont nem tehet róla, ezt meg kell adni, a ’csúti avas szagú parasztudvar öröksége ez, a feltörekvő, kisstílű alak tobzódása, amin semmilyen Bibó Kollégium, de még a Soros-ösztöndíj sem segített Oxfordban, onnan is hazarohant szart kavarni. Viszont mi – illetve, hogy ki a rosseb, azt én nem tudhatom – választottuk mind a kettőt, és ami ennél sokkal nagyobb baj, még mindig kiemelt helyen szerepelnek az étlapon. Ez pedig 2018 tavaszának tragédiája.

Összefoglalva tehát: kikerült az éterbe Orbán úr vagyonnyilatkozata, amiről eddig is tudtuk, hogy eget verő marhaság, de ez az idei minden eddigi között a legcsodálatosabb. Mint azt tőle magától tudjuk, nem volt, és nem is lesz vagyonos ember, de, hogy folyamatosan szegényedjen is itt minekünk, azt egyetlen keményen dolgozó kisember sem viselheti búbánat nélkül.

Mint az igen értékes dokumentumból megtudhatjuk, a korábbi három helyett már csak két – egy budapesti és egy felcsúti – ingatlannak tulajdonosa Orbán Viktor, akinek a számláján is kevesebb pénz van, mint egy évvel korábban. Továbbra is felerészben tulajdonosa egy 2002-ben vásárolt budapesti, XII. kerületi társasházi lakásnak, valamint egyedüli tulajdonosa egy 2013-ban vásárolt felcsúti háznak.

Az előző évhez képest azonban változás, hogy az idei bevallásban már nem szerepelnek a 2006-ban vásárolt felcsúti, összesen 5035 négyzetméternyi, közös tulajdonban lévő, belterületi földjei, amelyekkel kapcsolatban fel volt tüntetve, hogy ötven évre ingyenes használatra átengedte őket a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítványnak. Cserébe ide jár kocogni.

Autója, egyéb nagy értékű ingósága és gazdasági érdekeltsége továbbra sincsen, sőt, míg a feleségével, Lévai Anikóval közös számláján tavaly valamivel több mint ötmillió forint volt, addig a mostani nyilatkozatban itt 742 ezer forint szerepel csupán. A miniszterelnök még 2002-ben vett fel – feleségével közösen – húszmillió forint jelzáloghitelt, amelyből fennálló tartozása még mindig csaknem hatmillió forint.

A bankokat még nem sikerült megreguláznia, mivel egy év alatt 1 millió 167 ezer forintot törlesztett csupán az álomi pár. O. V. jövedelmei között tünteti fel, hogy a törvény szerinti javadalmazást kapja miniszterelnökként a Miniszterelnöki Kabinetirodától és képviselőként az Országgyűlés Hivatalától. Fidesz-elnökként továbbra sem vesz fel fizetést. Viszont nem tud gazdálkodni, a jelek szerint feléli kevéske megtakarítását.

A fentiekből kiderül, hogy jótevőnk még az átlagmagyar nívóját sem éri el. Mint azt Matolcsy pöttyös seggű elvtárs hivatalától tudjuk, minden kalifaszijózsinak van minimum tízmillió megtakarítása, csak őneki nem. Így tehát az idei évre rendelt színdarab előadatott, a függöny pedig legördült. Énnekem ehhez egyéb hozzátenni valóm nincsen, viszont mindenki azt gondol, amit csak akar.

A műalkotás, amely miniszterelnök úr ebédjét ábrázolja, gyermeki lelket mutat. A szemek az ételre koncentrálnak, a partedli is a helyén van nagyon, csupán a két kis fülecskét nem látjuk, amint a fenséges nyakhoz rögzítették a textilt. Valószínűleg az ingnyakba gyömték. A pörkütt bőséges, köret alig mutatkozik a tányéron, a húsételt bőségesen ellátta erős paprikával a munkás kéz. Villát is használ a beteg, kést nem adtak neki, ezért csupasz baljában nyugszik az ubi. A környezet egyszerű, magyaros, a háttérben egy nőnemű választópolgár mutatkozik, a kevlárt a partedli jótékonyan eltakarja, viszont TEK és harci jármű nem látszik a fotón, mindettől bukolikus báj terül szét a képen. Az ingujj föltűrve, ahogyan hősünk nekiveselkedik a föladatnak. Csupán egy mókás kutya, valamint egy gőgicsélő kisded hibádzik a tökéletes idillhöz.

Tényleg cukorfalat miniszterelnök úr, midőn egy lepedőt teker hurkás tokája, imporodó gyohellája köré, akár egy lómai szenátor, hogy a pörkütt szaftya nehogy pettyeket hagyjon a habos, hófehér ingen. Mer’ munkát adna a ’Zanikó asszonynak a tisztogatása, pedig neki erre ideje nincsen, hiszen az év összes napjának minden órájában és percében az elesettekért munkálkodik serényen. Mármint a ’Zanikó asszony.

Nem vagyok én ördögfattya-alávaló, aki azon mesterkedik napra nap, hogy miniszterelnök urat előnytelen színben tüntesse föl, olyan, aki a kákán is keresi a csomót, hiszen erre szükség nincsen egyáltalán. Miniszterelnök úr tálcán kínálja nekünk saját esendőségét, midőn pörküttet lefetyel, kisüstit vesz magához demizsonból a vej mosolyától kísérve, gumicsizmát húz felséges csülkeire, vagy a tornácon lafogó kalbászt firtassa guvadt szemekkel, megelőlegezve mintegy a nagy zabálás minden gyönyörűségét, akárha született agytörzsi organizmus volna a lelkem.

Midőn a tegnapi ebédről megjelent a kép a világhálón, az új egység rögtön leborult az asztal lábai elé, és elmesélte az egész nyamvadt Univerzumnak, amit a királyi pörküttzabálásról gondol, ím: „Szeretem, hogy Miniszterelnökünk be tud ülni egy lakótelepi étterembe, holott megtehetné, hogy csak osztályon felüli helyeken étkezzen. Számomra ez nagyon szimpatikus, emberi, tiszteletre méltó megnyilvánulás.”

Vagy épp: „Hihetetlen, hogy még ma is milyen alázattal, gyermeki tisztasággal ül le egy terített asztalhoz. Semmi úri gőg, semmi felesleges hacacáré. Jó étvágyat Miniszterelnök Úr!” Mindez oly kerek, és annyi mindent elmond a szavazó réteg elmebéli állapotáról, hogy teljesen fölösleges ragozni, hagyni kell, hogy a szöveg betöltse hivatását. Röhögni is ér.

A bőséges kalória-bevitelt egyébként és állítólag a Trumppal folytatott kimerítő telefonbeszélgetés indokolta, mint a bulvármocsok ezt föltételezte. Nagy lelkek találkoztak tehát, ámde, ahogyan Donald sem Faulkneren nőtt föl, sokkal inkább a nők szoknyája alatt matatott, ez a mi fiunk sem olvasta például Móricz „Tragédia” című humoreszkjét, amely mű a zabálás veszélyeire hívja fel a figyelmet, midőn Kiss Jánost a töltött káposzta gombócaiba fullasztja bele.

Ezt nem azért emlegettem föl, hogy iderajzoljam egyetlen elöljárónk egyszerű voltát, inkább a szerető féltés mozgatta klaviatúrámat, nehogy, ugye. Mert amíg Vlagyimir a scsít kanalazza két kórház bombázása közben, vagy Donald hamburgert majszol muffok fölött merengve, a két példaképet nem fenyegeti, hogy torkán akadna a falat, de a mi fiunkat esetleg, ahogyan Zsiga bácsi oly plasztikusan leföstötte az emlegetett írásmű finisében.

És most, hogy megtettük a globális kitekintést, térjünk vissza fatornyos hazánkba, hogy ez a létforma, amely első számú vezetőnk sajátja, mármint a kulinária part nélküli imádata csakis, milyen emelkedettségeket produkál, amikor épp nem dakota közmondások kiagyalásán munkálkodik a szaftok állaga fölött ábrándozva. Így néz ki az például, amikor árvíz fenyegeti a sokat szenvedett nemzetet:

„Öblözet – mondja Orbán Viktor
“Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.”

Mert mifelénk így megy ez, így irányítódik az ország szakavatott kezek és elmék által, miközben rotyog a pörkütt a bográcsban.

Egyébiránt Beckett most kocogtatta meg a vállamat, és sírva könyörgött a receptért. Azért, amelyben gyermeki tisztasággal ülnek le egy terített asztalhoz, mellőzve az úri gőgöt és felesleges hacacárét, lehúzzák a gumicsizmát sajgó lábaikról, és akkor jön el csak Godot egy kommentelő rajongó képében, hogy teljessé tegye az abszurdot ilyen szavakkal: „Jó étvágyat kívánok, így lehet a sok idétlen beszédet tűrni. Jó egészséget, és türelmet, reméljük, sokan belátják ezt a sok munkát, amit a Miniszterelnök Úr végez.”

Belátjuk. Van még kérdés? Nincsen. Na, ugyehogy.

A net oscaros rendező mint kitetszik, ezen túl viszont nem kellene megszentségteleníteni a háziasszony nemes ideáját. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy Viktor szaki a délutános műszak után elcsigázva és olajos kézzel megtér a Cinege utca ötbe, eközben pedig Anikó asszony a sparhelt fölé hajol, ahol rotyog a farhát-pörkölt, amelynek gőzei kendője alá csapnak, és verejtékes orcáját törölgeti. Hites ura ugyanakkor fáradt, csillogó szemmel kiteszi az asztalra a negyvennyolcezret tartalmazó tasakot, és csöndesen megkéri élete egyetlen asszonyát, hogy ossza be azt az elkövetkező harminc napra. Annyi könnyebbségük már van az öregeknek, hogy a nagylány a saját lábán áll. De akad ott purdé még bőven, hogy a foghoz kelljen verdesni a garast. És az ujjam belelafog az éjjeli edénybe.

Hanem ezek a nyugdíjasok, ezek nem hagynak nekem békét. Emlékszem szegény anyámra, akinek a holtak kertje maga volt a templom, ahová minden vasárnap ki kellett fuvaroznom a sírhoz – amelyben hatan is forgolódtak a családjából -, szertartást celebrálni, hogy megnyugodjon a lelke. Ilyen tapasztalatoktól vértezve egyben azt is nehéz elképzelnem, hogy a mellette álló sírt meg fosztogassa. Aztán lehet, végül megtenné, mert anyatigris is lakott benne.

Ő valóban egyszerű háziasszony volt, mint tán azok is, akik ott Kaposváron szembemennek mindennel, leszedik a sírokról a mécsest, csokrokat, hogy aztán eladják azokat más szerencsétleneknek azért, hogy rotyoghasson az a rohadt farhát, ahogyan a sparhelt fölé hajolnak, miközben a gőzök kendőjük alá csapnak, és verejtékes orcájukat törölgetik. És a szégyen is csorog róluk, mert a pörköltnek kriptaíze van. Valami eltörött, és ez nagyon sok dolognak a végét jelenti. A kaposvári temető igazgatója nem győzi hangsúlyozni, hogy nem cigányok rabolják le a sírokat ott Somogyban, hanem egyszerű árja háziasszonyok és háziemberek. Mindez így egyben – miközben épül a kisvasút, hogy Anikó pöfögve juthasson el egyszerű háziasszonyként a másik házba, amely más birtokai mellett, hitese stadionja árnyékában leledzik – nagyon lehangoló képet bír mutatni a helyről, ahol élünk.

Ezt Magyarországnak hívják, ahol ugyanezek a nyugdíjasok most annak örvendhetnek, hogy kapnak egy egész hat tizedet. Szavuk nem lehet, gondoskodva van róluk, maximum egy mécsessel kevesebbet lopnak el januártól, és minden rendben is lesz. De nem igazán. Mert mint a föntiekből is kitetszik, ez egy abszurd színdarab, ahol a Vladimirek és Estragonok kóvályognak, fáradt lábukról lehúzzák a nyűtt cipőt, és várják a csodát. Hogy egyszer meg tudnak majd élni. Hogy valamikor egyszerű háziasszonyok lehetnek. És a rohadt Godot csak nem jön.