Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Az ügyészég ezek szerint nem olvas újságot, és nem tanulmányozza az internetet, amely csak ezzel volt tele színéről és visszájáról is. Lehet, ez csak önvédelmi reflex a részéről, és házelnök úr próféciájának dőltek be csupán, amely szerint a világháló az maga Belzebub, és a demokrácia egyetlen ellenfele minálunk. Ezt bírta mondani, s ha ő ezt kijelenti, akkor úgy is van.

Vagy azért nem vizsgálja a bűnök üldözője bankelnök úr szöszmötölését, mert nincs rajta sapka, vagy, mert van. Esetleg az teszi érinthetetlenné, hogy piros folt van a valagán, ezt a titkot már sohasem tudjuk meg, ahogyan a posta meg más cégek pénzügyeit sem. Ez is jellemző a helyre, ahol élünk. Viszont Matolcsy egy unikum.

Könyveket ír, és könyveket írat, sőt, róla is születik pár ívnyi dicsőítés. Ezeket bankelnök úr gálánsan finanszírozza. Aztán, amikor a művek megszületnek, akkor abból a pénzből, amelyet az alapítványoknak utalt, azok fölvásárolják a bestsellereket, amelyeket abból írtak, amiket az alapítványoknak utalt. Tiszta haszon.

Mindemellett nem érti még a kérdést sem, hogy mért kellene lemondania, sőt, azzal nyugtatja le a háborgásokat: nem minden unokatestvére kapott nem közpénzt, mert abból neki száz is van. Mármint unokatestvérből. És még a romákat szidják a nemzetvédők, hogy túlszaporodnak.

Különben sem kell túlizgulnia magát, egyetlen főnöke, aki a Viktor nevet nyerte el valamilyen woodoo szertartás során, kijelentette, hogy cimborájának csak akkor kellene dicstelenül távoznia az aranytojást tojó MNB éléről, ha mindenféle falak leomlanának. Várjuk ki, Jerikó is megadta magát, ergo, semmi sem tart örökké.

Ha már a Viktor. Máma már Felcsút a világ közepe, efölött vitát nyitni teljesen fölösleges. Azonban az olyan peremkerületekben is, mint az Unió, zajlik azért az élet. Ezek a mocsadékok belengették, hogy ha nekünk – illetve a Viktornak – büdösek a migráncsok, és nem akaródzik befogadni azt az ezerhétszázat, akkor darabonként fizessünk kétszázötvener ajrót.

Hú, hogy visongott a Viktor a Kossuth-béli szeánszon. Elővette a számológépét, és rövid nyomkodás után arra jutott, és ezt bele is mondta az éterbe, hogy ez egy jómunkásember magyarnak negyven évi bére. Mi is elővettük az osztótáblát, és kihüvelyeztük, ezek szerint a jobbanteljesít országban olyan négyszázötven ajró a vidám alattvaló havi apanázsa.

Nem én mondtam, hanem a főnök. Nem gondolta meg eléggé, mint ahogyan azt sem, hogy ki mindenkit hagy az út szélén. Olyan négymillió embert, akik a létminimum alatt laváznak. Erre a KSH azt mondja, szállítsuk le a limitet, mindjárt nem lesznek annyian. Indoka tündérmesébe illő: ekkora tömeget nem lehet kezelni szakpolitikailag. Édes, nem?

Szépül a vár, Fischer Iván hisztizik. Mészáros úrnak, a gázszerelőnek egy év alatt tizenöt milliárddal gyarapodott a pénzesládája tartalma, ha csak ki nem felejtett valamit. Körmenden betört egy ablak, a reformok meg működnek. Elmesélem, mennyire.

Most, hogy megjött a tavasz, az emberek az utcán fagylaltért állnak sorban. Egy nem túl rosszul öltözött, olyan jó hatvanas nő is beáll, és várja a csodát. Amikor mindenki elfogy előle, akkor nem mutat remegő ujjakkal a pisztáciára, hanem lebukik. Bemászik a fagyis pult alá, és kaparászik. Kis idő után feláll, és egy csillogó pénzérme van a kezében. Sarkon fordul, elmegy, nem kér hűsit. A pultos lány hülyén néz. Ismerkedik a világgal. A hellyel, ahol él.

Ámde nem. Így telt az idő mostanság, és maguk sem tudták, hogy mikor csökkent minimálisra az életük. Valami emlék élt még bennük nem is oly rég volt időkről, amikor naponta találkoztak a cukrászdában, és mindig, minden alkalommal került valami meglepetés, amely örömöt szerzett a másiknak. Egy szál virág, egy faragott elefánt vagy teknőc, meg marcipánszív, persze. Ezidőtájt volt az is, hogyha úgy alakult huncut kedvük, akkor elruccantak Erdélybe, vagy Badacsonyba Balatont nézni kora tavasszal, és netalán Tatabányára színházba. Mert azt a rendezőt meg köll tekinteni, nem utolsó sorban pedig a Nemzetibe Kertész fölolvasást hallgatni, ami kihagyhatatlan, ugye. Így pörögtek a napok a nem is oly rég volt időkben.

Soha nem derült ki, hogy mikor kezdett fogyni az élet. Nem hirtelen jött, nem váratlan, aztán mégis egyszer csak itt volt. Most, így utólag visszagondolva persze ki lehetett hüvelyezni, ahogyan apránként számolódtak föl a dolgok, holott semmi sem változott. Ugyanúgy dolgoztak, ugyanazt, és szépen lassan fedezték föl, hogy a megszokott úri huncutságokra nem kerül. Elmaradtak a hirtelen jött utak, olyanok, hogy délután két órakor csak rá kölött csörögni a másikra, hogy Győr, balett. És mentek. Az a legszörnyűbb az egészben így visszapörgetve az imamalmot, hogy eleinte föl sem tűnt. Rá lehetett fogni kedvetlenségre, fáradtságra, és persze rá is kenték, holott kiderült, már nem futja. Ám ezeken még könnyedén túllép az ember.

Cukrászda sem volt aztán naponta, ezt meg mázsányi foglalatossággal lehetett elfödni, mert menni kellett, és az volt a legérdekesebb, hogy tényleg kellett. Hozam nélkül. Amikor a férfinak először fogyott el a pénze napokkal a fizetés előtt, akkor balesetnek gondolta csupán, és persze kedvese ki is segítette. Aztán azon kapta magát, hogy ez a létállapot állandósulni látszik. Ebben az időben már persze szó sem volt semmiféle cukrászdáról, mivelhogy dolgozni kellett rogyásig. Mindketten így voltak ezzel, ha növekszik a feladat, ott helyt kell állni, ez tudvalévő. De a rohadt életbe azért. Ezt a keresetlen fölkiáltást a férfi sajtolta ki magából egyre többször, amikor boltba volt kénytelen járni.

Rászokott az árcédulákra meg az akciókra, és mindez olyanná tette, mintha koravén, kiscsoportos nyugdíjas volna. Azon kapta magát aztán, hogy számolgat a boltjában, oszt, szoroz, miközben a karaj-áron lévő parizerek közt válogat. Ilyen dögönyöző élmények után kezdett el élénken foglalkozni a létminimum lételméleti gondjaival, és rájött a cáfolhatatlan igazságra: elmennek ezek a picsába! Ilyeneket gondolt nem létező üres pénztárcáját lobogtatva, és közel állt ahhoz, hogy tényleges önvizsgálatot tartson kiderítendő, hogy benne van-e a hiba. Nem benne volt. Csak a világ szaladt el, méghozzá olyannyira, hogy a férfinak esélye sem mutatkozott beérni. Így hát kataton józansággal vette tudomásul, hogy már nem tudhatja meg sohasem a bűvös létminimumot, a minimum létet. Letiltották az infót. Baszódjatok meg! – Szuszogott. Párja pedig söprögette a havat a válláról.