Kádár rendőrsége éberen vigyázta ezt a műalkotást, hogy valami méltatlanság ne érje, bár elég baja volt így is, mert ahol galambok vannak, ott a szobrok biztonságban nincsenek. Mert ez már a konszolidáció ideje volt, a szobrot senki le sem szarta magunk közt szólván (a galambokon kívül), a rendőrök is, akiket a védelmére rendeltek, reggelig sakkoztak velünk, mert jobb volt ott a melegben, mint kint a hidegben a szoborral. Szólt a vókitóki egyfolytában, és két játszma közt a rend éber őrei jelentették, hogy nincsen semmi baj.

Pedig, ha tudták volna, milyen veszélyes alakkal kvaterkáznak, háromszor is meggondolták volna, hogy sakkozzanak vele. Az én fűtőm ugyanis büntetett előéletű volt, de nem ám szimpla lopás vagy gyilkosság miatt vették el régebben a szabadságát, hanem politikából kifolyólag. Ő ugyanis egy részeg éjszakán a Március 15. tér melletti Pelikán parkban lévő szovjet hősi temető obeliszkjének csúcsáról leverte a veres csillagot. Ezért kapott pár évet, és akkoriban, amikor vele dolgoztam, élénken olvasta Nietzschét meg Szabó Dezsőt.

Ilyen volt az eszmei gusztusa neki abban az abszurdban, amiben ücsörögtünk. Mert gondoljuk meg, az ellenálló sakkozik a Lenint őrző rendőrökkel bűntényének szomszédságában, amely állam ellenes bűnöket veres csillag ellen követett el a parkban, aminek a neve Pelikán. Már csak Virág elvtárs hiányzott a komplett színdarabhoz, de nélküle is egészen élvezetes volt az élet, akkoriban már nem kellett Lenin apánkat tanulmányozni, ahogyan dolgozik, az elvtársak kitüntették egymást, és kész is volt az egész nyüves ünnep.

Már rég túl voltunk a hazugságokon Auróráról, ágyúlövésről és nemes szívű férfiakról, már tényleg túl voltunk minden jón és rosszon. Sakkoztunk. A múlt valóságát átírták már rég, átszínezték-festették, ma meg már nem is tudják a népek, mi is az a NOSZF. Akár lehetne ez: Nem Ottó Szólt Ferinek, vagy akármivel be lehet helyettesíteni, teljesen érdektelen a valaha imádott és rettegett ünnep. Ja, most jövök rá, lehet olyan olvasó, aki tényleg nem tudja – s önhibáján kívül – mi a rosseb is ez a NOSZF.

Nos, tehát: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Hogy ezt tisztáztuk, képzeljük el azt az ideális jövőt, amikor az ehhez hasonlatos NER jelentése vész el. Már senki nem tudja, mit takart valaha a három betű, lehet akár Ne Egyél Rákot, vagy akármi, amennyit ér is valójában a NOSZF-al együtt. Ennek a NER-nek most íródik a története azzal az ideával, hogy a jövendő generációk azt tanulják, Orbán atyánk kiűzte innen az oroszokat, amiből annyi lenne igaz, mint az Auróra valahai lövése, mint forradalmi jel.

Semmi sem. A történelem már csak ilyen, gusztus szerint alakítják, mint a fánkot, hogy aztán végleg elfelejtsék, mert tegye a szívére a kezét, aki tudja, ki volt például Ehnaton. Na, ugye. Forradalmár fáraó, aki bevezette a bávatag egyiptomiak számára az egyistenhitet, amit ők nem nagyon szerettek, mert kibillentette a bejáratott lelkivilágukat a harmóniából. Mint ahogyan Orbán erőszakolná most a magyarokra Krisztust, pedig nem is akarják igazán. Innen is látszik, hogy igaza volt Spenglernek, de ez messzire vezetne, úgyhogy momentán hagyjuk is.

Egyébként a legújabb kutatások szerint ez az Ehnaton Nofertiti férje és Tutanhamon apja lehetett, és így már érdekesebb talán a manus. Vagy nem. Lám, milyen messzire is jutunk egy hajdani, ködös novemberi éjszakától, ha csak kicsit nem figyelünk oda. Egy tanulság van azért és csupán, hogy amiként a NOSZF most, akképp a NER is le lesz szarva előbb-utóbb, mert a betűszavaknak és a benne rejlő diktátoroknak ez a sorsuk. Ugye, ma Erdogan grasszál elkerítve a bűnös Budapesten, és annyira retteg a néptől, mint a Lenin szobor akkor.

Ebből vonhatnék le messzire mutató tanulságokat, de nem akarok, mert mindenki azt gondol magában, amire csak akar. Én például arra, hogy Lenin, Erdogan megszentelt napján, Orbán uralkodásának kilencedik évében épp mossak vagy takarítsak. Mindkettő ráférne a háztartásra, s ezek most és jól meggondolva sokkal fontosabb dolgok, mint akármely nyüves, narcisztikus diktátor páváskodása. Így az egyetlen helyes magatartás szarni a fejükre, mint a galambok hajdan Leninre. A világ dicsősége úgyis elmúlik, vigasztaljon minket ez a tudat. Kirielejszon.

Csak így lehetett, másképpen nem.

Ahogyan azt az Abend Zeitungnak, a német Ripostnak volt szíves ecsetelni – ez a Mandoki -, azt hangsúlyozva, hogy ő Willy Brandt tanítványa, aki még Brezsnyevvel is szóba állt. Ilyen első taktusok után az ember semmi jóra nem számít, aztán úgy is lesz. Több kuriózum mellett nekem az ütött szöget a sajtszerű agyamba, hogy Leslie szerint „Orbán művelt ember, egy értelmiségi, akivel Schopenhauerről és Kantról lehet vitatkozni”.

Innen a kép bennem a kandallóról, valamint az is, hogy ezek szerint Orbánnak még a segébe is felye van. Hazudni azért tudni kéne. Nem vagyok én egy filozopternáci, arról azonban teljes a bizonyságom, hogy aki Kantot olvas, az nem dobol Dschingis Khanokban, mint tette ezt a Leslie, hogy meglegyen a betevője migráncsként. Ezt még csak tudomásul veszem, hogy lárifári (by: Gyurcsány) Leslie uraság, Schopenhauerre viszont ugrok, mint a vak komondor, mert ő Füst Milán atyja volt, és nem Orbáné, de ezt nem részletezem.

Ez a Mandoki amúgy ügyes mókus, és látványosan kurválkodik. Mostanában a magyar adófizetők pénzében utazik, amit Orbán et. folyósít neki hatalmas bőséggel, de írt már kampánydalt Angela Merkelnek, meg Donald kacsának is, mikor, mi fizetett jobban. És innentől leszarom őtet, igaz, eddig is azt tettem.

Ellenben köszönetet is mondok, mert nélküle nem álltam volna neki miniszterügynök úr szellemi nagyságáról elmélkedni. Ez egészen érdekes házi feladat, ha tudjuk, hogy a dohos szagú parasztudvar budijáig terjed a horizontja, pöttyös labdával koronázva.

Miniszterügynök úr se nagyon olvasott Schopenhauert, az is hétszentség. Arthur etikája ugyanis így foglalható össze: az emberi élet cél nélküli, szenvedés, és nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük. Némi nyugalom azonban akad az életben, és ez a művészetekben keresendő. De a művészet is csak múló álom, így ébredés után az élet még elviselhetetlenebbnek fog tűnni. Egyetlen kiút a szenvedésből az önmegtartóztatás, az aszkéta életmód.

Ehhez tessenek hozzátenni egyetlenünk képét a nyakában fityegő partedlivel, és máris nincsen több kérdés.

Másfelől pedig, ha egyszer is belegondolt volna Schopenhauer nyitó tételébe, miszerint a világ csupán az ő képzete volna, egyáltalán nem lenne semmiféle kedve kerítéseket építgetni, meg permanensen forgatni a macsetét minden ellen, ami él és mozog.

Viszont nemcsak Mandokiban, hanem Orbánban is megvan a késztetés, hogy magát nagy gondolkodónak tüntesse fel, és ezeket könyvekkel illusztrálja. Milyen beszédesek már a címei, miszerint „Egy az ország”, meg „Út a győzelemhez – Minden hangszeren”, amelyek olyan jól fogynak, hogy a jogdíjakból lehet futballmeccsekre utazgatni nagyon messzi vidékekre.

Könyvet azért ír az ember, mert ellenállhatatlan vágyat érez rá, a múzsa unszolását, noszogatását mintegy. Így volt ezzel már a jó Adolf is, aki, miután a saját Kampfját papírra vetette, illetve hát, a hülye Hess vetette neki, de, amikor ezzel végzett, az abban foglaltakat ki is vitelezte az egész világ legnagyobb gyönyörűségére.

Vagy vegyük Lenin apánkat, aki meg egyszerűen teleszarta szövegekkel a nagy Oroszországot, és magyar követői is voltak. Rákosi pajtás például „A magyar jövőért, a magyar demokráciáért” címmel is értekezett – ez is milyen már -, vagy, ami egészen pikáns 1958-ból Kádár apánk tollából, már csak a dátum miatt is: „Szilárd népi hatalom, független Magyarország”. Hát nem édes? Nem.

Ezzel az egésszel én senkit bántani nem akarok, csak kijelöltem a sövényt, jelzőkarókat, gátakat abbéli igyekezetemben, hogy megmutassam miniszterügynök úr valós igazodási pontjait. Meg azt, hogy aki dakota lovakkal példálózik, az nem olvas filozófusokat, inkább üldözi őket, mint erre is emlékezhetünk a közelmúltból.

Kadhafi „Zöld könyv” című örökbecsűjét forgathatta volna, mert a gyakorlatuk egybecseng. Ez a Moammer arról álmodozott, hogy a kormány mindig győz, a demokrácia mindig veszít, meg hogy az embert csak a hagyomány és a vallás irányítja. Ezt O. V. sem mondhatta volna szebben, viszont ő sem merült el az olajipari gondolkodó lázárjaiban – abban sem -, csak ösztönösen ilyen.

Így jártunk, emberek.

Nincs a világnak még egy olyan elcseszett országa, mint ez a miénk, ahol annyit pofáznának tök fölöslegesen politikusnak nevezett mókusok, pláne főleg és főként hülyeségeket. Nem is lehet másként, hiszen amennyi busongós ünnep, ahány híd-avatás van minálunk, hovatovább naponta kettő, annyi okosság a Földön nem létezik, amennyit a fékevesztett tempó igényelne. Maximum nemzeti színű szalaggal bírja a száguldozó magyar textilipar. Tudom én, több polgármesternek is írtam cifra ünnepi beszédet.

Janó viszont, illetve a szövegírója vagy a dramaturgja tegnap szintet lépett. Valami ezoterikus magasságokba óhajtván emelkedni, lételméleti bölcsességek jöttek ki az ő száján, mígnem eljutott ahhoz az igazsághoz, amely alapjaiban forgatja föl az összmagyarság gondolkodásmódját. Ez be fog kerülni halhatatlan filozófusok aforizma-gyűjteményébe is, a Lenin összes mellé. Eszonta:

“Újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni”.

Ezen el kell merengeni, hogy igazán a magunkévá tehessük. Magamra nézvést például arra jutottam, hogy nem azért nincs semmim se, és érek ekként lószart a felkentek szemében, mert tényleg nincsen semmim, hanem, mert ami mégis van, azt nem is védelmezem újra és újra.

Amikor a homeless nyújtogatja a mocskos mancsát, hogy egy kis apró, fröccsre, hogy csináljon ricsajt, macsetével nem nyesem le a karját, sőt, a viseltes télikabátomat sem rögzítem technokollal a biztonság kedvéért a hátamon.

Sorolhatnám, hogy mit nem védek még meg, sőt, hogy mit vagyok képtelen megvédeni. Például, ha ködülte őszi hajnalon elébem állna egy marcona alak, hogy pénzt vagy életet, akkor nem csettintenék a TEK-emnek, hogy tankozza le őtet, és nem csak azért, mert nekem ilyen seregem nincsen, hanem, mert nem is akarnám igazán. Ellenben nekik van efféle játékszerük, sőt, saját bejáratú törvényeik is vannak magukra szabva, és ezekkel így együtt szuszogva óvják a rablott vagyont, így hát, áderi felfogásban az igazán az övék.

Ez a Janó gyerek vélhetően nem ezt akarta mondani, aztán mégis így sikerült. Sűrű az élete, a horgászat és a Föld megóvása minden percét kitölti, gyorsan aláfirkantja, amit elé raknak, megmossa a haját, és már indul is. A népek, akik éhezik a szépet, meg ilyen bölcsességeket kapnak tőle, amikor irányt is mutathatna gyakorlati demonstrálással, hogy melyik végén törjék fel a lágytojást.

De hát, ettől szép ez a mi országunk, meg még az alapkövektől, amelyeket szintén kényszeres módon ásnak el a megszentelt magyar földbe.

Abba nem gondolnak bele csupán, hogy eljön az idő, amikor a mai földesurak azt bizonygatják majd, hogy ők partizánok voltak, és csúzlival mentek bokrok mélyiről a TEK ellen, akkor ezek a kapszulák vallanak. Van bennük ugyanis napilap, meg ilyenek, üzenetek ezek a palackban, amelyek terhelő bizonyítékok lesznek akkor, amikor az istenadta nép megfogadja a janói bölcseletet, és megvédi, amije van, hogy igazán az övé lehessen.

Ez csak ábránd a likacsos agyamban, viszont annak ékes bizonysága, hogy elöljáróink vagy degeneráltak, vagy minket néznek annak. Más megfejtése nincsen a feladványnak, így ezt az ünnepet is ki lehet pipálni a végtelen sorban. Ugorgyunk!

Miközben azt tudhatjuk meg az ünnepi Befehlből, hogy a baloldal a narancsszabadság előtt módszeresen irtotta a népet, de legfőképp a zsenge asszonyokat, mert akkoriban „a megszorítások célpontjai a gyermekes családok és az édesanyák voltak”, míg ellenben most Pártunktól, aki, akárcsak Uljanov csak érettük ééél…, annyi pénzt, szolgáltatást, törődést, figyelmet kapnak, hogy alig is tudnak választani közülük.

Ebből fakadhat az az anakronizmus, hogy mintegy ötvenezer kölök éhezik a mézeskalács házikóban, ami azért történhet bizonyára, mert aki őket a világ színére bocsátotta méhiből, az mindennek nevezhető, csak anyának nem. Nem tartja oda a valagát az urának szaporodási céllal minden maligános estén, nem jár misére foltos mackónadrágban, és nem klopfol vasárnaponként karajt.

Aki elvált, özvegy vagy lányanya, annak helye nincs a munkaalapú társadalomban, mert a szent családban nem tudja megfelelően közvetíteni a nemi szerepeket a kölkének, aki amellett, hogy éhezik, fölcseperedve minimum szipus, kokós – a piás rendben van – buzi lesz, rosszabb esetben bölcsész. Ideális körülmények között kamasz közmunkás, akit az életkori sajátosságokat figyelembe véve kényszerítéssel, gátláskiválással, fenyegetéssel buzdítanak a Párt imádatára.

A komilfó édesanya dolgozik a szalag mellett, nagy gyakorisággal szaporodik, hogy elkerülje a konfliktust a vak komondorral, ebből fakadóan szép lehet, de okos nem, amikor ura meccsre indul, szotyolát csomagol néki kis zacskóba, feltörli az embere rókázását, és mindig mosolyog. Örül, amikor a kölök csokiért hisztizik, boldog, mert jobban teljesít az ország, nem kérdez fölöslegesen, nem beszél, púderrel takarja zöld foltjait, csendre inti az aprónépet, ha a hímje szendereg, csillámló napfényben libikókáztatja a visító gyereket.

Amikor pedig megtörli a purdé taknyos orrát, arra gondol, milyen jó, hogy a migráncsok nem, csak az ura erőszakolgatja őtet. Bimbózó lelkében a hála különös érzése kicsírázik, arcát a közelben lévő óriásplakát felé fordítja, és látja, amint virágos otthonkában nekifeszül Brüsszelnek és megállítja azt, ekkor, mint Abadonna, sistergősen materializálódik az ő hokedliján az ember, aki tényleg csak érette él. Mancsában mezei csokor, ott lopta a téren, és az édesanya ekkor a jótevő kezére hajlik, csókkal illeti, akárha ájult nyugdíjas rajongó, és fölsóhajt: bódottá. Így, pöszén, mert a fogát kiverte a férje még tegnap.

Viszont, hogy Dali könyörgött volna a nyersanyagért ebben az én városomban, az minden kétségen felül állott. Az egész rohadt, egyre gyorsuló ütemben táguló Univerzumban még egy ilyen hely nem volt, ilyen kavalkádja koroknak és eszméknek, mint ez a pont, amelyet Szombathelynek neveztek el a marslakók. És ezen belül is a Március 15. tér, ahol Lenin szobor állott (kezében a sityakja), és ezt a szellemi katyvaszt tetőzte meg a már akkor is hülye hatalom azzal, hogy a létrehozott sajátos szimbiózist őriztette október 23-án az ellenforradalmi erőkkel szemben, akik persze sehol sem voltak.

Ennek ellenére egy tömény forradalom volt tehát az a csodás szocreál tér, amely így egyben évszázadokat ölelt át mondanivalójában, mutatva, hogy csodát nagyon könnyű tenni, csak akarni kell. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy túlnan, alig kétszáz méterre meg szovjet hősi temető volt a maga piros csillagban végződő obeliszkjével a platánok alatt, akkor kiderül, hogy a kazánház, amelynek a mélyiben töltöttem méla ifjúságom, épp a középpontja ennek az egésznek, amelyet bús magyar sorsként értelmezhetnénk, ha szenvedő lovak nem bitorolnák már ezt a kifejező szimbólumot.

Meg a Gyula. Ő volt a főnököm nekem, a fűtő, és mint az kiderült az éjszakai műszakos ivászatok közben, ő tényleg forradalmár volt, nem ilyen nyikhaj Orbán, aki csak pofázott, amikor már minden tuti volt. Gyula a vérét, illetve hát a szabadságát adta ezért a mi mostani nagy hevületünkért, ugyanis egy zűrös éjszakán éppen a szomszédban lévő obeliszkre mászott föl, és le akarta rugdalni a csúcsáról a vörös csillagot. Ezért kapott pár évet, és a sors furcsa fintoraként szabadulása után épp ebbe a kazánházba került, ide, a szovjet temető, meg a Lenin szobor mellé.

Tehát ő volt a főnököm nekem, akivel szakmányban lehetett versenyt olvasni a tizenkét órás műszakok alatt, és, ha már végképp káprázott az ember szeme, akkor meg sakkozni, olyan mennyiségben, hogy még Kádár apánk bozontos szíve is örült volna, ha látja. De nem látta, ő másképpen látott, más szemei voltak. Ez volt az a kor, amikor a magyar Bretschneiderek élénken érdeklődtek az emberek gondolatai iránt.

Én is szinte a Kehelyben éreztem magam, amikor egy kótyagos éjszakán a buddhizmusról tartottam előadást az egyik ivóban, kifejtve, hogy ez az igazi vallás, mert ebben van a legkevesebb transzcendencia. Ez a különös szó megütötte az én Bretschneiderem fülét, mellém szuszakolódott, és megkért, hogy meséljek neki erről az egészről, és én hosszan, mindent elbeszéltem, míg ő csillogó szemekkel hallgatott, mert megvolt az aznapi írnivalója.

De ez mindegy is. Csak úgy fölskicceltem, milyen szellemi trutymóban, és milyen felemelő környezetben jött el a nevezetes október 23-a, amikor végleg bebizonyosodott minden hatalom hiábavalósága és fölöslegessége, pedig akkor még sípjaink sem voltak. Olyan idő volt, mint most, ilyen ködülte. Az éjszakás műszak, az ugye este hatkor kezdődött, és a rosseb se törődött vele, hogy mostan épp forradalom vs. ellenforradalom napja van-e.

Ott volt a könyv, meg a penzum – óránként ötven oldal -, amit le köllött tudni. Tízkor leállítottuk a kazánokat, mert már elég meleget kapott a dolgozók segge, és eljött a sakkozás ideje is, persze, amikor „Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár, vendég lesz az, így tűnődtem, azért roppan künn a zár, az lesz, más ki lenne már?” – Egyszóval dörömböltek.

Fölmentem a bunkerból azon a húsz lépcsőn, és ott állott két szerv. Na, mondom, a Gyula már megint lerúgott egy csillagot az égről, de nem. Fáztak ezek ketten, melegedni akartak, és szidták a Lenin, a kapitány, meg minden elképzelhető lények jó édesanyját, hogy nekik itt kell rostokolni éjszaka a ködben. A vókitókijuk egyfolytában nyikorgott, meg szörcsögött, hogy jelentést, van-e valami cselekmény vagy esemény, ilyenek.

Elunták aztán, és lehalkították azt a szart, viszont az egyik, amikor meglátta a sakktáblát, könyörgő szemekkel lesett, hogy ő is szeretne, de nagyon. Nem árulta el, hogy Kaszparov volna álruhában, és sorban rommá vert mindkettőnket úgy is, hogy negyed óránként kiszaladt megnézni azt a kurva szobrot – mint mondta -, és jelenteni, hogy nincs esemény.

Miért is lett volna? A dolgozók elégedetten horkoltak a paplan alatt a söreik beszlopálása után, asszonyaik kócosan nyújtóztak mellettük, a gyerek meg böfögött a kiságyban. Senkinek eszébe nem jutott szobrot dönteni – hacsak a Gyulának nem a tizedik bekapott matt után -, így csorgott szét az éjszaka állandó bejelentkezésekkel, hogy semmi se sincsen. Nem volt egy forradalmi hangulat, mert ekkor már, aki nem volt ellenük, az velük volt. Míg most, aki nincs velük, az ellenük van. Sőt, nem is magyar. Nem elhanyagolható módosulás.

Négykor aztán el kellett indítani a kazánokat, de ez a kettő az istennek se akart kimenni a ködbe. Pedig ekkor már 24-e volt, és elmúlt a légiveszély. Aztán elmentek végre és persze, köszönve a meleget, meg a barátságot annak az embernek, akit lecsuktak azért, amit őrizniük kellett volna. Hülye egy világ volt, milyen más lett volna, viszont a mai még böszmébb. Ergo, semmi nem változik. Illetve dehogynem.

Azok tudni akarták, mit gondolsz, ezek pedig meg akarják mondani, mit gondoljál, és ez egyáltalán nem mindegy. Azok békén hagytak, ezek meg visítanak permanensen. Akkor csöndesen sakkozgattak a rend őrei, és szidták a rendszert, mostan TEK van, vonulásokkal. Haladunk. Szóval máma megint 23-a van, másfajta felgondolásokkal. A kazánházat sajnos már rég bezárták, tehát, namaste. Zárásképp azért: az az őrizés csakúgy értelmetlen volt, mint a mostani tutulás. Rendszert hétköznap kell dönteni, az ünnepeket ugyanis kurvára vigyázzák.

„Én má’ nem muzsikálok,/ csak egy jelet adok a gépnek:/ ő mutassa meg helyettem,/ ahogyan mozdul bennem a lélek./ Kicsit félek, de arra gondolok,/ vajon mit várok a sorstól,/ ha hányok az édestől,/ és izzadok a sóstól…”
(Quimby)

Drága, egyetlen Tóni, te Rogánunk nekünk! Eszet azt nem adott a főnököd a magas hivatalhoz? Kitetszik, hogy nem igazán. Tudod, Tóni, az egész ország az nem Szakonyfalu, ahol az asszonyok ütik a tökmagot, miközben édes mesékkel szórakoztatják egymást, és mégis többet tudnak a világról, mint te, aranyom. Nem köllött volna oly éteri sebességgel odahagyni a gyerekkort, és belevetni magad a nagyváros bűnös forgatagába, abból jó nem nagyon szokott kisülni.

Most már, hogy elmajszoltad a hamuba’ sült pogácsát, meg elfeledted az atyai intelmeket, és végleg beszippantott a narancs az ő rohadása közepette, valamint a lakásod is kellő méretűre tágult, nem ártana fékezni, és tanulmányozni kitörölhetetlen nevet szerzett neves elődödet, akit Joseph-nek meg Goebbelsnek hítak egyszerre. Ő az általatok űzött manipuláció ősatyja, minden cukiságok eredője volt, ám mondhatni, kutyafasza hozzád képest, mert ilyen baromságot, ami neked sikerült, még ő sem talált ki, mint te, aranyom.

Hogy a magánkézben lévő bankok reklámozzák az ökörséget, ím így: „A hitelintézet köteles a családi otthonteremtési kedvezményre, illetve az otthonteremtési kamattámogatásra vonatkozó reklámjaiban, hirdetéseiben a Függelékben meghatározott formai követelményeket, arculati elemeket és jelmondatokat alkalmazni.” Ha ezt az Árpi tanácsolta, nem köllött volna rá hallgatni, a kokó szétrohasztotta a velejét neki. Ha saját volt a kútfő, akkor egy szót sem szóltam, megemelem vadászkalapom nagyságod előtt. Pedig ez olyan gyerekes, olyan nem is tudom. Csak többet érdemlünk, vagy nem, hiszen annyit is érünk.

Ámde! Aki a rendszer színe változása után járt az egyetemre – ahová ma már nem igazán mehetnél a drága Őrségből, de ez mellékszál –, óriási hendikeppel indul neki az életnek. Tudod, az öregebbjének itt, ebben az országban még Lenin apót is köllött olvasni, aki ugyan semmivel sem jobb a Joseph-nél, viszont a százezer oldalas szófosásában olykor-olykor mégis megtalálta a bölcsek kövét. A kopasz mondta volt, hogy a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, és ebben momentán igaza is lett. Tudod, a szar is egyfajta minőség, s ti most elvtársaiddal éppen abba csaptok át. Meg ez a jobban teljesítősdi is.

Igazán, és őszintén, a nálad sokkal többet látott ember aggodalmával mondom neked, hogy tök fölösleges mindent telefosni vele. Annyiszor toljátok a jódógos kisember képébe a baromságot, hogy egyszer csak olyat tesz, amit nem igazán szokott. Elkezd gondolkodni, vizsgálódni az ő lelkében, hogy akkor tényleg, nézzük csak, mi megy itten jobban. Ebből pedig jól kijönni nem fogtok, az hétszentség. Miközben a huszonegyedik századi kórházban – ahogyan a haverod hazudta – a páciens pofájába hullik a vakolat, és a száraz kenyeret majszolja, meg a hazulról hozott klozettpapírral súrolja a valagát, az zeng a fülébe, hogy jobban teljesítetek, óhatatlanul is elszakad valami.

Ha túléli a kórházatokat, akkor két év múlva nem igazán adja az ikszét se neked, se a ganaj pártodnak. A beteg emberek igen érzékenyek tudnak lenni, és ezen még akárhány kigyúrt kopasz sem segít a buzgalmával. Tudod, úgy van a pógár ezzel a jobban teljesíttel, hogy tele van a töke vele. Tényleg, és ezt barátilag mondom. Ittál már nagyon sokat? Vederszám? Tudod, egy idő után, kellő edzésmennyiség letudtával az emberből sugárban szökik ki a nemes nedű élénk öklendezések közepette.

Igaz, ehhöz keményen meg kell dolgozni, de ezen a stáción te, meg a haverjaid már régen túl vagytok. Nos, ezért tart ott a magyar, hogy vödröt hord magával. A flaszterra okádni nem elegáns dolog, de ilyen késztetések érik, ha meglátja a plakátjaitokat, a csekkjeiteket, a bukolikus reklámjaitokat a kibaszott tévéitekben, és egyáltalán a képmásotokat. Itt tartunk, Tóni. Gondolkodj el ezen, és légy szerény, mint a Goebbels bácsi. Nem kéne má’ annyira buzogni, de mondhatnám azt is, hogy tyíse! Egyáltalán érted te ezt?

Létezett a múlt ködében egy kazánház az SZTK alatt, onnan melegítettük a békeharcban megfáradt embereket. Évente kétszer húzódtak oda le, az olajszagú bunkerbe azok a rendőrök, akiket rossz sorsuk arra kényszerített, hogy vigyázzák a Lenin szobrot, nehogy kiessen bronz kezéből a bronz sapkája neki. Október huszonharmadikán és március tizenötödikén.

Ezeken a napokon, és főleg éjszaka mindig számíthattunk Gyulával, a fűtőnkkel néhány velős sakkpartira. A rendőrök magas ívből tettek a galambszaros szoborra, az őrzési hadműveletet a kazánház langymelegéből irányították. Sakk-matt, adták be a végső döfést – ezek a komcsi szürkeruhások rohadt jól tologatták a bábukat -, majd beleszóltak a tókimókiba: – Jelentem, nincs különösebb esemény a téren. – hosszú recsegés – Még egy partit? Hát persze.

Így ment ez akkoriban a forradalmi napokon, máma azonban már teljesen más szelek lengedeznek pipacsvirágos honunkban. Mostan – hacsak nem borít el bennünket újólag Holle-anyó, mint két éve – nemzeti összetartozni fogunk kezünkben hurkapálcás kis lobogókat szorongatva. Hende cége, a HM megirigyelte a nem is oly rég méltán nagy sikert aratott barackfás alakulatot, amely olvasatában a talpaink egymáshoz értek, és közös szavalásra híja a nemzetet magát, mindenütt szerte a honban.

Gripenek nem húzhatnak a gyapjas égen el minden falusi budi fölött, helyette lelte az összetartozás másfajta élményét a népművelésbe belekábult minisztérium. Lánglelkű felhívásukban azt fogalmazták meg, hogy böjtmás avagy kikelet hava idusán pontban délután háromkor minden olyan közterületen, amely a keresztségben a Március 15., Petőfi Sanya oder Kossuth Lali nevet nyerte el, zengjen fel győzedelmesen a Nemzeti dal lehetőleg minél több torokból.

Ezt egyébként tényleg komolyan gondolják, sőt, arra is ügyelnek, hogy az alzheimeres népek is tudjanak tutulni. Fölteszem, a Fradi-mogul listáiból kihüvelyezik, hány olyan hülye van még, aki erre ugrik, nekik kinyomtatják a szöveget. Mindez meglehetős komoly logisztikát feltételez, de abból van nekünk dögivel. Spontánul lengyel bratankik is meg szoktak jelenni nemzetmentő vonulásokon, bár ettől mostanság nem kell tartani igazán.

Itten Szombathelyen abban a különleges helyzetben vagyunk, hogy van nekünk terünk is meg utcánk is mind a három magyar alakról elnevezve, úgyhogy még maga Fletó sem tudja a maga ördögi módján megakadályozni, hogy városunkban egyszerre három helyen zengjen az összetartozás nemes himnusza, de szép is lesz ez. Ellenben másutt, ahol szintén épp erre az időre szerveztek orbánűző összejöveteleket, adódhatnak érdekes dolgok.

A placc egyik végiben ez szól majd: talpra magyar! A másikból: orbántakaroggy! És így tovább a végtelenségig, cifrázva a csűrdöngölőt, míg el nem fehérül a száj is. Szép lesz ez, nagyon. Meg még az is, hogy a honvédő tárca arra is ügyel: készüljenek felvételek az emlékkönyvek számára, megőrizve az utókornak tavaszi széltől kipirult arcú ifjainkat és véneinket. Illetve és hacsaknem mindez csak arra jó, hogy képi lenyomata is legyen, mely manusok tartoztak össze a vészterhes, Veszprém utáni időkben. Mindezt csak nézi a szoborparkból Iljics Uljanov, és bronz ajkai széles mosolyra húzódnak.