Egy légy volt az. Illetve az egyik a három közül, amelyek napok óta zaklattak összehangoltan, mint valami repülőszázad. Nem voltunk jóban egyáltalán, amikor az orrom végin illegették magukat és a karomat birizgálták a lábaikkal, akkor sem kívántam a halálukat, csak agyon akartam csapni őket. Hogy a három közül melyik volt ez az egy, amelyik most itt feküdt szégyenszemre, azt nem lehetett tudni, olyan egyformák voltak, mint a cserkészek vagy az elsőáldozók, és olyan szemtelenek is. A piac is közel van, jutott szembe, ott szocializálódtak ezek, tanulták a kegyetlen életet, s lettek ilyen pofátlan galeri. Az ott a multikulti fertő, semmi rend, és ez meg is látszott ezen a hármon.

Ott feküdt tehát ő, milliók közt az egyetlenegy, s így, holtában, mielőtt illőn eltemettem volna, elmondtam egy de profundist fölötte. S amíg mozgott a szám, elgondoltam, hogy teljes volt-e vajon az ő négyhetes élete, amelyet az Úr rendelt neki igen szűkmarkúan, s hogy boldog volt-e egyáltalán, szeretett-e, gyűlölt-e, vannak-e gyerekei, s látta őket valamikor, vagy száműzöttként élnek egy másik lakásban, ki tudja, milyen veszedelmeknek kitéve. Semmit nem lehetett tudni róla, és már nem is lehet soha. S hogyan halt meg, leesett a plafonról, vagy röptében hagyta el a lelke, miközben lepergett előtte az egész élete, ezt sem. Talány volt ez, mint minden légy élete és távozása az árnyékvilágból.

S hogy mi tartotta itt vajon, milyen remények és érzelmek, hiszen az orromon szaladgálva nem várhatott tőlem szerelmet, barátságot is alig. A sarkokban pókok ültek csak a combja húsára várva, élelmet sem nagyon talált itt. A szabadulás lehetőségét mindig megkapta, szélesre tárt ajtó és ablak két irányban is, azon túl a tág, nagy világ, de nem élt vele. Önként ítélte magát életfogytig fogságra a szobában, jelleme így olyan acélos lehetett, mint Gojko Miticnek hőskorában a Kékes televízióban. Így kapcsolódott ő ezer szállal múltunkhoz és dicsőségünkhöz. Érdeklődő volt nagyon, ez jutott még az eszembe. A számítógép monitorán alakuló kéziratokat olvasgatott, hallgatta a zenéket, és a televízió is rendre lekötötte a figyelmét, s most itt fekszik kiterítve.

Isten, ha van, kegyetlen egy játékmester, mert ránézésre nem látszott rajta az öregség. A hasa nem ereszkedett meg, lábai nem lettek görbék és erőtlenek, szárnyai feszesnek mutatkoztak. Ha légylány lennék, csaphatná nekem a szelet, ez látszott rajta, s az még, hogy stramm egy alak, voltaképp élete virágában is lehetne, de nem volt abban a jelek szerint. S most, hogy földi pályája véget ért, nem tudni, hogy rövid élte igyekvése elnyeri-e jutalmát, s míg ezen mélázok, ő már katica mondjuk, vagy épp pillangó. De még az is bizonytalan, hogy egy légy számára előnyös-e katicának lenni, vagy jobb, ha szúnyogként születik újjá. Egyáltalán ismeretlen a bogár-rovarvilág hierarchiája, hogy egy légy mire vágyhat, amikor így is, úgy is megzabálja egy rigó, egy fecske, hogy kezdődjön minden elölről. Szar ez így, de, mondjuk, nekünk se jobb.

Én viszont számát sem tudom, hányadszor testesülök meg újra légy formájában. Valamit mindig elcseszek a dharmában, soha nem lesz belőlem gőgicsélő kisded, de hála a magasságosnak giliszta sem. Ha korrektül akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy az átmanom megrekedt a szanszárában, ez azonban teljesen fölösleges volna. Itt, ahol újra meg újra élnem kell, valami kereszténységben hisznek, emiatt sivalkodnak egyfolytában, és gőzük sincs az örök igazságról.

Ez a faszi is, akinek a szobájában élek már fél éve mindig új testben, havonta újjászületve, ez is mindig gyertyákat éget, halálról ábrándozik, ami nincs, de soha nem tudja meg. Ahogy így elnézem, ha feldobja a talpát, maximum ganajtúró lehet belőle távol Afrikában, egy fordított migráncs, és kezdheti az útját elölről a szerencsétlen. Szemben velem, aki akkor is itt leszek, és élvezem a megszokott kilátást.

Tulajdonképpen füllentettem az előbb, nem elcseszem a dharmát, hanem mindig mindent ugyanúgy csinálok, hogy mindig minden ugyanúgy kezdődjön újra. Ez az örök élet receptje, s bár sokan unalmasnak találnák a légységet, a kétkedőknek csak annyit mondok, dínók. Elég volt egy nyüves kődarab, és végük is lett, mert szokva voltak a nagy zabálásokhoz, szemben velem, aki csak csipegetek, szívogatok, szó szerint minden szart megeszek, és ott szaladgáltam az ő hátukon is.

Nincsenek is gondjaim, mint ennek az alaknak itt, a szobában, aki hátszínekről álmodik, közben parizert zabál, és ettől is boldogtalan. Rég megtanultam a mértékletességet és az állandóság tiszteletét. Valahol olvastam, hogy Einstein azt tartotta őrültnek, aki mindig ugyanazt csinálja más eredményt remélve. Innen nézve zseninek nevezhetem magam, az állandó ismétléstől ugyanis semmi változást nem várok, ez felhőtlen boldogságom foglalata.

Egyébként tényleg zseni vagyok. Legalábbis a többi, egyszeri légyhez képest, akik csak szaladgálnak a plafonon, a kezüket dörzsölik, és annyi eszük sincs, hogy a sarkokat elkerüljék. Mindegyikben ott ücsörög egy pók a hálójával, csak les a hülye nyolc szemével, és vár. Ezek meg beleröpülnek a hálójába früstüknek, a padló tele van foszladozó szárnyaikkal. Barmok, nincs mit sajnálni rajtuk, a légypapírról is képtelenek megjegyezni, hogy ragad.

Kiemelkedő szellemi képességem már nagyon régen bebizonyosodott. Úgy ezer éve, amikor Kínában kalandoztam bizonyos Pi Seng mesternél, aki ténylegesen föltalálta a könyvnyomtatást, két nap alatt megtanultam a hülyeforma írásjeleiket, pedig több ezer volt belőlük. Egy rövidre sikerült, húsz napos inkarnáció alatt kiolvastam minden szart, amit találtam, utána döntöttem úgy, hogy ide, a Kárpátok alá teszem át a székhelyemet, csupa kalandvágyásból.

Élénk szellemi tornával elértem, hogy eztán mindig ugyanott jöhessek világra megint. Itt, ahol a mostani szobám áll, átéltem tatárt, törököt, labancot, muszkát, nácit és kommunistát, ezek alatt épült ez a kockaház, és azt láttam, hogy akárhány lakója van és volt, az mind szomorú vagy fél valamitől, a vidámságot és mókát csak én képviseltem. Rá kellett jönnöm, hogy szar lehet embernek lenni, s főleg magyarnak.

Ezek búsonganak, átkozódnak, egymás torkának esnek, míg én az orrukon szaladgálok, erről nem tudok leszokni. Jót röhögök mindig, ahogyan hadonásznak, de semmire sem mennek, mert egy lépéssel mindig előttük járok. Szeretem ezeket a csíneket, ez a mostani lakó azonban meghunyászított, s nem azért, mert mindenféle rongyokkal üldözött kitartóan, azt én leszarom, hanem mert felismertem benne magamat, a lelki társamat.

Senkivel nem beszél, csak ül a számítógép előtt, és éjjel-nappal bámulja ezen keresztül, mi történik a nagyvilágban. Kapcsolatunk mára annyira konszolidálódott, hogy ott szaladgálhatok a képernyőn, és nem akar egyfolytában megölni. Így zavartalanul olvasgathatok magam is, kitágítva amúgy sem szűk látókörömet, és szobatársamhoz hasonlóan borzadok el, mi folyik itt.

Én már megértem azt, amikor a ház előtt fekete Pobjedák suhogtak, ez az én emberem nem, csak érzi ugyanazt, és látom, hogy napról-napra lesz kisebb, és egyre többet iszik, mert azt hiszi, abban van a feledés. Drága, tudatlan lélek. Annyira szolidáris voltam vele, hogy a lecsöppent tablettásából szívogattam kicsit, hogy alig is bírtam megállni a lábaimon, le is estem a monitorról, tisztesség ne essék szólván.

Szörnyű fejfájásra ébredtem másnap, de azzal az elhatározással, hogy kétlábú szobatársamat felrázom a mindent megülő apátiából. Elkezdtem megint a kezén, homlokán szaladgálni pofátlanul, s bár először csak horkangatott végül csak visszatért belé az élet. Éreztem, hogy gyűlöl, és így jól volt, mert ezt akartam, elővette a rongyát és csapdosott, mint régen, és egy pillanatra elfelejtette a világ ostobaságát.

Kitárta az ablakot, hogy azon üldözzön ki denevérek és rigók közé áldozati bárányul, és én megtettem neki a szívességet, hagytam, hogy győzzön. Látványos körök után kirepültem a bágyadt napsütésbe, mert négy hetes életem utolsó óráit éltem amúgy is, és mindegy volt. Behúzódtam egy fűszál alá, és hagytam, hogy a lelkem kipárologjon, bele az újjászületés koporsójába, amit friss izmokkal feltörtem, és láttam, hogy emberem ott ül a gépnél persze, a régi, kedves szobában, és olvas meg sóhajtozik. Kezdődhetett minden újra, rátelepedtem hát a monitor tetejére, hogy meglássuk, mire megyünk így együtt megint a vérzivatarban.

Hetek teltek el, amióta pár órája belépett az ivóba, és eközben a faluba beköszöntött a tél. Jeges szél fújt, aminek neki kellett feküdni, ha előre akart jutni, valahonnan hirtelen pocsolyák jelentek meg a flaszteren csak azért, hogy bőröződjenek kedvükre, és minden üres volt. Ekkor jött rá, hogy mindjárt itt van karácsony, a sok marha üres ünnepe, amikor szeretetet hazudnak a böfögés mellé.

Ez a veszély őt egyáltalán nem fenyegette. Annyit érzékelt csupán már hosszú évek óta ezen a napon, amikor minden redőny mögül a mennyek meg angyalok hallatszottak, az aprónép pedig visongva tépte le a dobozokról a csicsás csomagoló papírt, hogy a kocsma zárva van, következésképp otthon, és egyedül kell megküzdenie a démonaival. Most azonban még volt pár nap addig, amit valahogyan el kellett tölteni, pedig nem is várta egyáltalán.

Nyikorgott a kapu, ahogyan hazaérve belökte, és a megváltozott világ sem bírta rávenni arra, hogy maga is átalakuljon. Megőrizte azt a rossz szokását, hogy engedve agya zúgásának ruhástól rogyjon le az ágyra, később, valamikor hajnaltájt fémes ízzel a szájában ébredjen, akkor vetkőzzön le, hogy a napkeltéig hátra lévő végtelen időt álmatlanul forogja át aztán öklendezve, homlokán jeges verejtékkel.

Így történt most is. Csukott szempillái mögött mozizott, ott villogtak az előző este képei, a vér, a veríték és a könnyek. Éppen nekilátott volna skatulyába rakni ezeket az emlékeket is, amikor zúgás-zümmögés hallatszott, vizenyős homlokán apró lábak landoltak, és futkározni kezdtek rajta. Nehezen jött rá, hogy ez valóság, nem delíres képzelgés, így ólmos karjait súlyosan emelve sikerült elhessegetnie a legyet, és nem tudta, hogy egy nagy barátság vette kezdetét, annak az első fázisához érkezett most, pedig így volt.

Nehezen és küzdelmekkel indult a szerelem, a soklábú pofátlan módon mindig, újra és újra visszaszállt a homlokára, karjára, szaladgált rajta csiklandást okozva, és Béla őrjöngött. Ott van az egész rohadt szoba neki – gondolta –, az egy komplett univerzum légyi léptékkel, de ez a szemét mindig őt találja meg, akárha szülőbolygója volna neki. Így küzdöttek ők ketten ismeretségük első óráiban, mígnem a harang hatot nem kongatott, jelezve, hogy már föl szabad kelni a megőrülés veszélye nélkül, mert a világ elkezdte újra a kilátástalan üzemet.

A szürkületben úgy-ahogy megmosdott, nekiindult a kocsmának, hogy életben maradjon. Sarkig tárta az ablakot, és nem csak azért, hogy a savanyú szagokat kikergesse. Azt is remélte, hogy éjszakai zaklatója jobb belátásra tér, él a szabadság jogával, és eltakarodik a szobából, ahol nagyon egyedül lehetett. Sehol egy cimbora, sőt, a sarkokban halálos veszedelem, pókok lestek rá guvadt nyolc szemükkel, élezték a kést, fenték a villát, ahogyan reggelinek várták a szemtelent.

Így hát mindent elrendezve hősünk megtörten, de mégis elégedetten lépegetett az éles időben célja felé, és mire odaért, meg is feledkezett az éjszaka gyötrelmeiről. Megkapta a reggeli beöntést, üres szemekkel bámulta a dobozt, amelyben az előző este borzalmait elemezgették szagemberek túlokos szemekkel, és semmit sem mondtak. Migránsoztak ezek is, mint a tegnap bamba és hangos vendégei, és Bélának észre kellett vennie, hol is él valójában.

Reménytelennek látva ezt az egész szar emberszerű világot hirtelen eszébe jutott az éjszaka, a légy, aki összehasonlítva a tévében szereplő marionettekkel hirtelen őszinte teremtménynek tűnt a maga pofátlanságával. Nem adott egyebet, mint önmagát, amire született. Hirtelen szeretettel gondolt rá, elfeledte azt is, hogy az éji órákban irigyelte a sötét Vladot, a havasok iszonyú fejedelmét, Drakulát, aki a legendárium szerint börtöne magányában mindenféle bogarak, csótányok karóba húzásával szórakozott. Béla is ezt a sorsot szánta akkor a legyének, de hallgatva a tévébeli elemzőket már a gondolatot is bánta.

Fölpattant és hazaszaladt, a fröccsök ura bambán bámult utána, ezt már – bár azt hitte, ismeri ezt az embert – ő sem értette. Lihegve ért haza, sietve becsukta az ablakot, és reménykedve várt. Hosszan. Már épp elkeseredett volna, amikor újra meghallotta a zümmögést, és a légy a karjára ereszkedett, mint valami anyahajóra. Kidolgozta a taktikát, hogyan élhetnek ők ketten együtt boldogan. Hosszú ujjú ingeket vett fel, hogy barátja kedvére szaladgálhasson rajta, morzsákat hozott be a konyháról, hogy ne szenvedjen szükséget. Így teltek a napok.

Semmi sem zavarta ezt az idillt, Béla már azt tervezte, hogyan csomagol be karácsonyra egy szem kockacukrot fényes papírba, egyszóval az őrület összes jelét kezdte produkálni, amikor beütött a ménkű. Egyik nap hiába várta a megszokott hangot, nem jött a cimborája. Kereste és kutatta, amikor az egyik sarokban meglátta: ott hevert a pókhálóba tekeredve, és már nem volt benne élet. A sarokban ücsörgött elégedetten a gyilkos, a pók. – Te rohadt terrorista. – Üvöltött fel a mi Bélánk, és eszelős indulattal szétrombolta a ragadozó állásait. Mindezt bevégezve felriadt a hosszú álomból, csodálkozott, hogy mért nem zokog keservesen a nagy veszteségen. – Hülye vagyok. Tök hülye vagyok. – Állapította meg szomorúan, de megnyugodva is.

Örült, hogy tud még érezni valamit egy élőlény iránt, és nem vélte, hogy érdemtelenre pazarolta volna ezt az egészet. Megrázta a fejét, vízzel paskolta az arcát, hogy visszatérjen a valóságba. Fölvette kabátját, hogy az ivóba induljon, nekilátni az újabb kísérletnek: frissen fölfedezett képessége, hogy képes szeretni, működik-e embereken is. Nem sok reményt fűzött ehhez az egészhez, de azért elindult. – Meg fogunk küzdeni egymással. – Gondolta. És most megy.