Ez az akarat dolog nem azért ütött szöget a fejembe, mert Arthur beleverte (Die Welt als Wille und Vorstellung, tehát a világ mint akarat és képzet), á, dehogy, hanem, mert Gulyás Gergely szóba hozta, amikor indokolni próbálta az indokolhatatlant, hogy miért csesztek (loptak) el ilyen temérdek pénzt, és ezt mondta: „Ezek a pénzek nem az élsportba mennek, vagy nemcsak az élsportba mennek, hanem természetesen a tömegsportba is és az utánpótlásba is. És ha egyszer valóban egy nagyon jó magyar válogatottat akarunk, akkor azt az utánpótlás támogatásán keresztül lehet megvalósítani.”

Mire hivatkozik ez a szerencsétlen? Ki akar egyszer egy nagyon jó válogatottat? Volt erről nemzeti konzultáció? Megkérdezték a Mari nénit? Pista bácsit? Senkit sem kérdeztek, Orbán akarja, s ekképp az ő óhajai, mint a nemzet óhajai jelennek meg, és máris félre siklott a kormányzás. A nép kakaót szeretne, de teát kap. Ideig óráig megy ez, aztán előtör a kakaó utáni olthatatlan vágy, és még csak a nyuszira sem kell ráfogni. Ha nem ilyen debil módon mesélném el, akkor azt lennék kénytelen mondani, ez a diktatúra alapja, a kedves vezető a népre mutogatva csinál azt, amit csak akar.

Diktátorok szeretnek a népre hivatkozni, miközben irtják őket. Ilyen az is, hogy az öregségi minimálnyugdíjat most sem emelték fel, ugyanúgy 28 500 forint, mint tíz éve. Például ezt a számot már megérti a halandó, le tudja fordítani fröccsre vagy csirkelábra, és bár tudom, hogy most a demagógia bűnében tobzódok, mégis így lehet érzékletessé tenni, hogy ezt az emelést egészen biztosan akarja a nép, míg azt, hogy egyszer valóban jó magyar válogatott legyen, nem biztos. Számos ilyen összehasonlítást tehetnék, aminek a mértékegysége kies hazánkban a lélegeztető gép vagy a klozettpapír a kórház mosdójában.

Mindez most már teljesen érdektelen, a pénzt ellopták és lopják folyamatosan, úgy látszik, ez ellen a világ minden hatalma tehetetlen. Nem azt mondom, hogy jól van, de ez van, és azon morfondírozok inkább, mikor, hogyan lesz vége, mert egyszer vége lesz. Hogy ezt megfejthessük, azt kell kiderítenünk, hogy az ilyen Gulyás félék mikor röhögik el magukat, amikor a képtelenségeiket előadják. Mint ez is, hogy jó válogatottat akarunk. Akar a rosseb, még Gulyás se akar igazán, neki ilyen tornából felmentett feje van, tehát tudja, hogy ő sem akar, egyedül a kedves vezető akar ilyesmit, és Gulyás mégis képes röhögés nélkül előadni, amit lerínak neki.

Az ilyen Gulyás félék a bűnösek egyébként, már nem is a kedves vezető, hiszen ő akarhat akármit is, ha az effélék végre nem hajtják, így hát, ha rosszul érzed magad a bőrödben, akkor a sarki fűszeres a ludas, mert ő szavazott rájuk. Pedig vele is kicsesztek, és mégis, mert elhiszi, hogy nagyon jó válogatottat akar, feloldódik ebben az akaratban. Minden diktátor addig él, ameddig vannak Gulyás félék és fűszeresek, a diktátorok is csak emberek, lúdtalpuk van és a fülük lekonyul, kínozza őket a köszvény és bandzsák.

Hatalmuk ormain a népre oktrojált akaratuk van csupán, és csak egy kis gombostű kell, hogy kipukkanjon az a rohadt lufi. Egy szilánk a gépezetben, egy forgács a fogaskerekek között, egy kis szardarab a propellerben. Mindig odakerül, ebben nyugodtak lehetünk. Hogy hogyan, azt senki sem tudja. Annyi elég volna, hogy Pista bácsi azt mondja, akar a rosseb nagyon jó magyar válogatottat, élni akarok, bassza meg a nyúl, és huss, vége is van a rossz álomnak. De az a baj, hogy Pista bácsi ilyet nem mond, mert már elment a kedve az élettől is. Itt bukik meg minden, hogy Pista bácsi nem akar már semmit. Ezen elmélkedjünk máma.

Felteszem, ha a kedves vezető bélyeget gyűjtene, azért lenne oda, akkor meg abban élne a nemzet. Egyébiránt meg, ahogy körbenézek, leginkább klottgatyában vagy olajos overálban meg svájcisapkában él a nemzet, sőt, ganyés gumicsizmában. Mindezt csak azért, mert unalmas már az a pátosz, amivel ezek még a seggtörlést is körbelengetik, a valagukból is böjti szelek fújnak, és kegytárgy lesz a nyüves szánkó, mert decemberben rakják ki a térre.

Viszont az a baj, hogy el is olvastam a dolgozatot, és ettől hirtelen olyan rohadt sok mondanivalóm támadt, hogy vissza kell fogni magam, rendszerezni a sorjázó kurvaannyákat, és szolid, fogyasztható állapotba hozni lelkemnek éjfekete gondolatjait, amit ez a Nemzeti Sport előhoz belőle, akárha állat. Mondanám elsőnek azt, hogy Széchenyi apánk fordul egyet a sírjában, majd pedig okádik, midőn ilyeneket olvas a Nemzeti Sportban.

Mert közkeletűleg ő mondta volna, hogy „nyelvében él a nemzet”, midőn 1825-ben egy évi jövedelmét ajánlotta egy tudományos társaságra, amit a fociban élő nemzet épp most rohaszt szét. Szerencsétlen egybeesés, és Széchenyi apánkat csak az óvja meg a holtában hányástól, hogy nem ő mondta, amit mondott.

Grétsy tanár úr derítette ki, hogy a szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, bizonyos Kőváry László. A „Székelyhonról” című kötetében írja ezt: „Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

Ezt csupán azért tartottam fontosnak konkretizálni, mert, mint majd tapasztalni fogjuk, a futball kapcsán trianonozik a decens szerző, így, amikor a nyelv dicséretét lerántja a futball porába, akkor az édes Erdélyével szórakozik.

Márai viszont sokkal szebben mondta mindezt, igaz, ő mostanában nem annyira komilfó szegény. Szerencsétlen ember, sem a fasiszták, sem a kommunisták nem kedvelik, ilyen örök száműzött pária, tán ezért annyira fontos neki a magyarsága. És szebben meg mélyebben fontos, mint ezek közül bármelyiknek, hiába van nemzeti pántlika még a tökükön is. Márai így ír a nyelv kapcsán: „Nincs más haza, csak az anyanyelv…Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek.”

Ezzel szemben meg Neriában a futballban él a nemzet, hogy a méreg szedi szét az embert, ha meglátja, hová jutott a hazája, és azt is tapasztalja, hogyan kreálnak nacionlista, soviniszta, irredenta vallást a futballból itt, Európa közepén a XXI. században. Mert az írás, ami fölzaklatott, erről szól.

Megmutatok belőle azért egy szeletkét, nehogy az a vád érhessen, alaptalanul kívánom a jó édes anyukájába ezt a Nemzeti Sportot, ami súlyos állítás, tehát igaz. Nos, akkor előtárom a csodát:

„…Mi köze a labdarúgáshoz Mátyás királynak és a fekete seregnek? Miért olyan fontos a felvidéki magyaroknak a kettős kereszt jelképe, hogy a kereszttel ellátott egyenpólóban vonuljanak a meccsre? Hogy jön ide Trianon? Miért éneklik meglett férfiemberek egy futballmeccsen felváltva a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt és azt a kilencvenes évekbeli popslágert, hogy az Éjjel soha nem érhet véget?… Magyarországon a labdarúgás sokkal több, mint sport. Határtalan szeretettel és határtalan dühvel egyformán találkozni a lelátón, a történelemhez való hozzáállást pedig már a meccsek elején felhangzó himnusz meghatározza. Azt pedig az anyaországi magyaroknak nehéz elmagyarázni, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Miattuk igazán fájó a vereség, de mi, magyarok, amíg élünk, remélünk…”

Ilyeneket kap a szavazópolgár a NER-ben a képibe sportújságírás címén. Először azt hittem, Szöllősi főszerkesztő jegyzi a dolgozatot, aki közkeletűleg Orbán valagából szemléli a világot, onnan akarja létrehozni az újságíró kamarát. Hogy csak ilyen tollú legények írhassanak. De mégsem, bizonyos Pór Károly irkál ilyeneket kettős kereszttel, Trianonnal, határon túli magyarokkal és labdarúgással, mint nemzetalkotó tényezővel együtt, a saját szégyenére, és a jódógos kisember nyomorúságára.

E kapcsán is annyi mondanivalója lenne az embernek, például csak a kettős kereszt ideidézi nekünk Cirillt és Metódot, Nagymoráviát, Szent István apostoli keresztjét vagy III. Béla jelvényét, de ennek is csak egy a célja, amit a „Felvidék ma” 2009-ben megfogalmazott, s így: „Már lassan egy éve annak, hogy Ján Slota, a szlovák nemzetiek elnöke kitalálta, és elkezdte terjeszteni, hogy a kettős kereszt egy szlovák szimbólum, amihez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Szegénynek az nem tűnt fel, hogy a magyarok szívesen fogadják ezen keresztek felállítását.”

Tulajdonképpen az egész dolgozat értelmét ez adja, rúgni egyet a szlovákokba, búsongani az idegenbe szakadt hazánkfiai sorsa fölött, akik maguk száz év múltán köszönik, de egészen jól elvannak, amíg Orbán és pribékjei oda nem dugják a képüket. Ez megy körben a határok mellett – Erdély, Felvidék, Vajdaság, Kárpátalja -, s mindeközben Trócsányi az EU bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős biztosa lett. Röhej.

Hülyének néznek ezek mindenkit, viszont ezt tudtuk eddig is. Ez az írás sem született volna meg, ha nem zajlana mindeközben a kosárlabda világbajnokság Kínában, s nem akartam volna megnézni egy eredményt. Erre ez jön a képembe, hogy a futballban él a nemzet. Ha így van, akkor viszont vessünk rá keresztet. Kettős keresztet talán.

Az erkélye alatt emberek fulladtak a folyóba, a fél világ erre figyel. Hoz szavazatot? Nem hoz. Kit érdekel. Európában, amelynek pár napja még a koronázatlan ura akart lenni, épp most döntik el, hogy partvonalra teszik, megeszik, felböfögik vagy kihányják, minek következtében kies hazánk halmazati károkat szenvedhet. Hoz szavazatot? Kérdi erről is. Nem. Akkor már mindegy. Ezt gondolja, és mindebben hölgyeim és uraim, benne van Orbán Viktor Mihály országlásának foglalata.

A labda minden előtt. Akárhol is pufog az, menni kell utána, ami kényszerbetegség úgy orvosolható, ha pályamunkás lesz az ember, és nem miniszterelnök. Két angol csapat rúgta a bőrt az európai Madridban, de egy fél királynő, egynegyed herceg és egy huszadnyi miniszterelnök nem volt ott, mert alámerültek a Brexit rejtelmeibe. Ez a mi bohócunk viszont megérezte a fűszagot és röpült. A szabadidejében persze azt csinál az ember, amit csak akar, viszont nem akkor, ha egy ország gondja nyomja a vállát.

Ennek a mi köpcösünknek ilyen skrupulusai azonban nincsenek egyáltalán, de azért számoljon el a lelkiismeretével, ha van neki olyan. És a rajongói is tegyék ezt szintén hasonló körülmények közt, azonban pár kérdés azért fölmerül itt és néhány kósza gondolat úgy pénzügyileg. Továbbá a lélek egészsége szempontjából, mielőtt az esztétikai és etikai folyományokra rátérnénk, és megállapítanánk a betegség fokát és a romlottság mértékét, hogy hát büdös ez, szaga van neki.

Én, ha ellenzék lennék, ilyen elfuserált politimókus, akkor verném az asztalt, hogy Orbán Viktor Mihály mutassa be azt a számlát, amellyel a saját zsebéből fizette a jegyet a láblabda eseményre, spórolva a konyhapénzen. Ha a miniszterelnökség fizette, akkor fölhívnám a Számvevőszék szíves figyelmét, hogy a polgártársak adóját nem kirándulásokra használjuk, mert ez ellenkezik nemcsak a jó ízléssel, hanem a törvény betűjével is.

Továbbá megkérdezném azt is, hogy megint nem is kormánygéppel volt-e a fuvar, vagy baráti szívességként kapta szülinapra, pár milliárdos közbeszerzésért cserébe, mint az bevett gyakorlat errefelé. S ha nem válaszolnának nekem, mint ahogyan az szintén szokásban van, akkor rájuk borítanám a nehéz tölgyfa asztalt, mint ahogyan ez meg nem bevett gyakorlat egyáltalán ezen a vidéken, viszont nem ártana immár bevezetni miheztartás végett.

Ilyesmiket tennék, hogy kő kövön nem maradna. Viszont realista vagyok, és csöndben megállapítom magamban, hogy minálunk minden gyalázat következmények nélkül él és virul, sőt, szaporodik. Ez is, és nem először meg nem is utoljára, ahogyan diktatúrákban annak lenni kell. Ez a mi diktatúránk azonban kereszténydemokrata diktatúra, és plánesőt kormányunk és Pártunk a világ összes keresztényének védőangyala a Szíriusztól Patagóniáig.

Következésképp már csak a forma kedvéért is elmegy az ember pápanézőbe, ezzel jelezvén az alattvalóknak, hogy egy alomból vannak, vagy valami ilyesmi. Sőt, nem is megáldott mozdonyon kellett volna pöfögni odáig, mint akárki mezei Józsinak, hanem páncélozott űrjárművel, összkomfortban. Szotyola a hűtőben, rózsafüzér a falvédő fölött, gundeles babgulyás a termoszban, elszánás és erős hit a lélekben, ilyenek, ha már és ugye.

Ez sem játszott. Tudom én, hogy a pápa liberális, sorosista sátánfattya, de diplomácia is van a világon. Igaz, minálunk ez tagolatlan ordításban manifesztálódik, nagykövetek raportra hívásában, Kovács levelező kurvaanyázós posztjaiban. Kinek mit dobott a gép, ugye. Nekünk ilyen csürhét, illetve mi szavaztuk őket a kirobbanthatatlan hatalomba, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak. Orbán Viktor Mihály például nagy államférfihoz méltón permanensen köpi pofán a nemzetet, amelynek boldogságáért és javáért munkálkodnia kellene.

Ő viszont meccsre jár. A labda minden előtt: ez a kényszerbetegség mozgatja, továbbá a hatalom beteges akarása, narcisztikus mániák, orális fixáltság. Egy pszichiátriai állatorvosi ló a manus, emellett köztörvényes bűnöző. Lop, csal, hazudik, kisvasútról és futballról álmodik. Én, ha hívő lennék, és egy ilyen alak a keresztény szót a szájára venné, mint ahogyan naponta százszor megteszi, ustorral hajtanám el messzi tatár vidékekre.

Ilyen hívő azonban nálunk nincsen, hitetlen se nagyon. Se polgár, se munkás, se semmi. Ilyen cafatokban lógó társadalom van, debilekkel, ortodox orbánistákkal és képmutató elsőáldozókkal. A romlottság olyan foka van itt, hogy próféták állnak sorban a falai alatt, de az nem omlik le sehogyan sem. Végül is, megérdemeljük, tűrjük és szagoljuk, a többség meg bávatagon tapsol, hogy egyetlene az ő vére verítékéből röpköd meccsekre, aminek fejében eladja az országot alóla. Az utolsó felvonás elkezdődött. Csöngettek.

Tulajdonképpen ezért kellenek a selejtezők, hogy a selejtet kiselejtezzék. Ez egy igazságos, darwini rendszer, s bár, ha belegondolunk, lehet, épp ez a baj vele, hogy immunis a miatyánkra meg az üdvözlégyre. Ilyképp azt is mondhatnánk, hogy selejtes az az áru, amelyet miniszterügynök elvtárs előállít szeretett népe és a saját szórakoztatására az imádott nép ellopott pénzéből, ezt el ne feledjük. Férges az egész, hiányoznak belőle a csavarok és rohad az ereszték.

Ámde miniszterügynök elvtársat is bízvást nevezhetnénk selejtnek, illethetnénk a selejtes ugyan bájos, de mégis illetlennek tűnő jelzővel, ami mégis találó lenne. Ám ettől ő, meg az udvartartása minden bizonnyal fölhúzná azt a pömszli orrát, pedig semmi joga nem lenne hozzá. Mert ezek a népek nehezen viselik az igazat. Amikor, még e század elején a helyi járatú televízióban úgy jellemeztem Orbán elvtársat, hogy ő a csőcselék vezére, micsoda zivatar lett egyből.

Mekkora országos visítás meg szörnyülködés, hogy már rakták a máglyát, azon megtisztítandó beteg és bűnös lelkemet, csak nem tudtak alágyújtani, mert megeredt az eső. Addig se nagyon szerettük egymást a helyi elvtársakkal, azóta meg pláne. Visszatérve azonban kiinduló tételünkhöz, ami a láblabda lenne, azt nem tudhatjuk meg sohasem, hogyha miniszterügynök úr hagymázas agyában a horvát futballsiker a miénk is, ebbe a képbe hogyan illik a belsőbb haza csapatainak gyalázata.

Most biztosan fölkaptad a fejedet, hogy mi a rosseb az a belsőbb haza, mert ilyet eddig nem hallottál, megnyugtathatlak, én sem. Most szoptam a göcsörtös ujjamból, midőn eszembe jutott miniszterügynök elvtárs náci alapvetése a magyar haza életterének kiterjesztéséről. Ilyenekről Tusnádfürdőn ábrándozott az illiberalizmussal együtt, ez utóbbi már múkodik, az élettér gyarapításához meg nyőleszti a haderőt. Tán annektálja Croatiát az arrafelé nyaraló ezernyi magyarra hivatkozva.

Miheztartás végett azonban nem ártana megjegyezni, hogy ezeknek a horvátoknak nagyobb a harci tapasztalatuk. Azidőtájt lettek függetlenek, amikor miniszterügynök elvtárs a téren Nagy Imrével kurválkodott bohó ifjúságában, és milyen az élet, az ő szobrát is el óhajtja cipelni a helyéről, leselejtezi úgymond, hogy zavartalanul írathassa át a történelemkönyveket, kiemelve abban Óceánia örök győzelmeit, és farigcsálva önmaga szaros szobrát.

Az ilyenekkel azonban csínján kell bánni, ezt mutatja a tapasztalat. Vigyázó szemeit miniszterügynök elvtárs vethetné akár Mugabe bácsira és az ő sorsára, őt tavaly novemberben zavarták el a susnyásba Zimbabwében, mint ahogyan minden diktátort eltakarítanak egyszer. Erre figyelmezhetne a mi fénylő csillagunk, de neki ilyenhez nincsen érkezése, mert ő is selejtes a maga módján. Az az érdekes dolog történt azonban Afrika mélyén, hogy ott maradt a raktáron ötmillió olyan póló, amelyen Mugabe bácsi vigyorog, és ezzel most nem tudnak mit kezdeni.

Ezt csak azok kedvéért jegyeztem meg, akik most, a konjunktúra idején Orbán arcképek előállításából kívánnak meggazdagodni. Csak óvatosan, mert hamarosan sok lesz a remittenda, amivel csak a seggüket törölgethetik. Mindez tehát, a teljes összeomlás megelőzhető azzal, ha már most a megfelelő célra használjuk a selejtes árut. Sokmillió kósza magyar van így ezzel, így számukra Mugabe bácsi fölemlegetése nemcsak azért történt, hogy a fölösleges pólók vásárlásától óvjuk a tárcájukat, hanem példameseként. Most gondoljanak bele, de őszintén. Na, ugye.

Pista bá’ odafülelt a rádióra, amelyik azt tudatta a hívekkel, hogy a buzik útját trágyával szórták fel. Ezt a család ura vihogva hallgatta, Piroska csörömpölt a mosatlannal, Pityuka meg, a hét éves, kis szutykos magyar legény brummogott és berregett, mert a keze repülő volt, a légyszaros plafon pedig a csillagos ég. Táltos pedig, a komondor, nagyképűen nézegette a sarokból, mit is csinál ez a három, de egyáltalán nem törődött velük, mert egy légy incselkedett vele. Csak Pista bá’ tudta azt, hogyan lehet egy kutyának a Táltos nevet adni, de a nyakán meg a karjain húzódó tetkók mutatták, hogy nem volt véletlen a dolog.

Zörgött az újságjával a család feje, Piroska csörömpölt, Pityuka meg berregett Már épp elkészülhetett volna róluk a Szent Család című kompozíció, amikor a szobában fölsírt az újszülött kis Magdus, de olyan élesen, hogy Pista bá’ tekintete teljesen átható lett és pengeéles, amitől Piroska késztetést érzett, hogy a szobába iramodjon, és csak most látszott, mennyire öreg. Nem a kora, hanem az élete miatt nézett ki úgy a nyúlott melegítőjében, mint a saját nagyanyja. Csitította a gyereket, de hiába, hogy Pista bá’ ki is jött a béketűrésből, és foghegyről, nem hangosan, de mégis áthatóan odabökte: – Hallgattasd el, mert ha én teszem, abban nem lesz köszönet.

Tudta ezt Piroska is, és most látszott a szeme alatt a kék folt csak, meg a félelem benne, ahogy nyugtatta a gyereket, amikor csöngettek. Ettől Magdus még élesebben visított, és Pista bá’ is hozzátette a magáét, hogy: – Ebben a kurva lakásban má’ élni se hagyják az embert, hogy baszná meg az Isten. – Táltos is rákezdett az ugatásra, és megint megnyomták a csöngőt, hosszan, mintha rendőrök érkeztek volna elhurcolási szándékkal. De csak Laca volt az, a gyerekkori haver, talpig bőrben, fején kendővel, amitől nagyon erős lett itt, a konyha közepén. Pityuka abbahagyta a berregést, bambán bámult és folyt a taknya, de senki nem törölte meg az orrát, őt meg nem zavarta.

– Nézünk meccset? – Így érdeklődött Laca, mintha nem tudta volna, hogy néznek meccset. Mindig azt néztek, főleg így, hogy szezonja volt. Pista bá’ otthagyta az újságját gyűrötten, és már épp kapcsolta volna ki a rádiót, amikor azt tudatta a doboz a hívekkel, hogy a buzik vonulását derék motorosok zavarták meg berregéssel, ami hírtől a két cimborának fények gyúltak a szemében. Maguk is ott voltak hirtelen a harcos motorosok között, sőt, mivelhogy száguldott az agyuk, mint a kisvasút, láncokkal, karikás ustorral irtották a szivárványosokat, és egészen átszellemültek volna, de Magdus megint rákezdett, sőt, Pityuka is berregett, amitől inni kellett.

– A hülye apósomtól kaptam, ő főzte. – Ezekkel a nyájas szavakkal dűtötte a kisüstit Pista bá’, s hogy teljes legyen a komfort, ráordított a nejére, bele a bánatos őzike szemébe. – Hozzá’ szendvicst. – Így mondta, hogy szendvicst, az asszonyka meg iramodott, egyik kezében Magdus, a másikkal varázsolt valamit kapkodva, a kutya meg ott tüsténkedett a lába között, lopta volna ki a kezéből a kolbászt, és Pityuka is épp ekkor óhajtott inni, ilyen volt a családi idill, hogy Piroska szemét megülte a könny. A két cimbora tátott szájjal leste a TV-t, böfögték vissza a pálinka savanyú szagát, de még nem a meccs volt a dobozban, hanem egy keresztbe tett lábú némber mesélt migráncsosat és buzisat benne.

Erre megint inni kellett, és így növekedett a magyar öntudat ebben a kettőben. Piroska szegény, csak szerencsétlenkedett a fél karjával, s hogy a bátorság már teljes volt Pista bában, kiordított, hogy hol az a szendvics, mer’ ha nem lesz itt, Piroska lába megint beleakadhat a kutyába. Ilyeneket üvöltött Pista bá’, és már annyira öntudatosak voltak, hogy röhögtek ezen hangosan. Piroska is sírt volna, mert Magdus is sírt, és Pityuka szája is vonyításra görbült éppen, amikor egy újabb csengőszó akadályozta meg a készülő tragédiát, mert megjött Jolán néni, Pista bá’ anyósa, s őt – Maga még él, mama? – kedvességgel fogadta, mert a pálinka elveszi az emberek eszét.

Anya és lánya most már közösen elbirkózott a szendvicsekkel, a meccs megkezdődött, a teremtés koronái is elnyugodtak, sőt, Pityuka is bambán bámulta a láblabdázó bácsikat. A sarokból előhúzott egy pöttyös labdát, azt rugodázta csöndben, Magdus meg elaludt a nagyanyja kezében, csak a teremtés koronái ordítottak fel néha, kurva anyázva a bírót, mert hirtelen olyan erősek lettek, mintha a buziknak kellett volna berregni motorral, védve a hazát. Piroska is ellankadt, ettől pedig panaszkodni kezdett az anyjának, de az ura meghallotta valahogyan, és ordított, ahogy a torkán kifért, hogy ott bassza meg ez a büdös kurva, akinek semmi sem jó.

Laca röhögött, Pityuka elsírta magát, Magdus is felvonyított, és Piroska ebben a káoszban kérdezte az anyját. – Most meg mit csináljak, anyu? – Mit, mit? – Szólt az öregasszony – Szüljél neki gyereket. – De hát most szültem. – Csodálkozott Piroska, mert nem tudta, hogy már az anyja is menthetetlenül hülye, és nem azért mert öregszik, hanem, mert annyira követi a világ folyását, hogy ennyire tájékozott benne. Hogy mentse a menthetőt, a tudós mama megsimogatta Pityuka fejét, fennakadt szemmel simogatta ide meg oda, és kibukott belőle a felismerés: – Te, ennek a gyereknek lapos a feje. – Piroska csak nézett értetlenül, Pista bá’ ordított, hogy gól, és éppen harangoztak is. Erre meg pláne inni kellett egyet, mert vasárnap volt, éppen a nyár közepe.

Ami varázslat lengett esetleg röpke időkig, hirtelen elmúlt, elpárolgott, mintha történt volna valami érdemleges is egyáltalán a mosókonyhában, ezért az egész falu belemerevedett egy rajta kívül álló képregénybe, amelynek nincsen vége soha, mert az utolsó lap elveszett, amit vásott kölkek tépték ki, és labdáztak vele golyóvá gyúrva, pedig abban lapult a megváltás. A másfél hétig tartó lázáros álom odaveszett, és olyan élményeket hagyott maga után, mint a hányással, vérrel átitatott, halványan derengő, éjszakai, gyűrött filmkocka, amelyet értelemmé kell áthüvelyezni, ha élni akar az ember.

Zéró kimenetelű játszma volt, ami véget ért, nem akadt ember, akinek maradt volna belőle valami, egyetlen megélhető másodpercet sem találtak a zsebükben kotorászva. A kamaszok már nem óbégattak a Szentháromság szobornál, a gazdák nem nemzetiszínű pántlikával indultak a koszlott földet kaparászni hörgő gépeikkel, amelyek alig tudtak haladni a méteres porban. A pelenkások műanyag dömperjei nem dübörögtek, csak fölkavarták a sziket. Senki nem járt jól, mindenki annyira boldogtalan volt újra, mint amilyennek megszületett. Nem volt kegyelem, olyan volt a világ, mint újév kóválygó hajnalán, reménytelen és kilátástalan, mert nem volt csapat, aki miatt érdemes lett volna nemzeti színűre pingálni az egész Univerzumot.

Papírtrombiták hevertek minden kapualjban, néhányra már rászáradt a tehénlepény.

– A legenda oda. – Jelentette ki gonoszul a kocsmáros, fitogtatva versbéli tájékozottságát, de senki meg sem hallotta. Nem érdekelte őket, és fölösleges is volt ilyenekkel előhozakodni a csalódott egyszerűeknek, sőt, még Béla sem értékelte az előrángatott szavakat, mert mit lehetett volna tenni a négy nullás zuhogás után. Pedig az elvakultabbak már memorizálták az új héroszok névsorát, hogy Király…, és így tovább, az a veszély fenyegetett, hogy még Puskást is elfeledik. Ha valaki a városba indult, tucatnyi szürke mackógatyával kellett hazatérnie, mert mindenki ezt akart és követelt. Egyik nap a bádogbános reverendája alól is ilyen villant ki, amint cölibátust szegni iramlott, de ez még a diadalmas időkben történt.

Az eufória, amely megszállta a lelkeket, úgy illant tova, mintha film lett volna csupán, avítt mozi az élet küszöbén néhány pillanatig, amíg is a mi láblabdás fiaink elbúcsúztak az álmok színpadától. A labda leeresztett, és azt mondta élénk búcsúzással: pukkmukkfukk, és sziszegett. Ez a kín durrant hatalmasat a véres Hold alatt, nem az örömöktől röpdöső petárdák, nem az óvodás képzeletek, mert a falu nem volt alkalmas a futball nélküli életre, amit pedig annyira kívánt mégis. A kiáltozások visszapattantak a templom tornyáról, és kilátástalanul lebegtek a plébánia kéménye fölött értelmetlen betűhalmazt alkotva.

Így újra rátelepedett az egész szigetre – ami a falu volt az idő szalagján – a vég nélkül forgolódó izzadságos insomnia. Csak sötét folt maradt a „Minden nap meccs” táblából is, amelyet a fröccsök ura lekapirgált az ajtóról, hogy minden abban a bejáratott, végletekig kikotort mederben csorogjon tovább, mint mindig máskor is, úgyszólván örökkön, amikor semmi nem zavarta meg a pálinka-munka-fröccs szentháromságát, amely maga volt az élet, a mindent meghatározó ritmus.

Ez a bevett ütem természete volt már a szigetlakóknak, mert így élt az összes svájcisipkás apjuk, így ámította magát debillé az apjuk-apja, sőt, még az apjuk-apjának-apja korában is ezzel visongott tova minden élő és élettelen napjainak reménytelenségétől a vásott, karcos poharak mélyeire. Ez működött, ez hatott egyedül, mert ez volt a sors maga, amelyet alzheimer kóros csontsovány lovakkal ábrázoltak korábban festő emberek a vásznaikon. Az örökös ingást, mintha hátasok gerincén imbolyogtak volna, mert ez volt a nemzet veleje, letagadhatatlan szexepilje, ami itt ragadt még a sztyeppék idejéből.

Valami varázsszer lehetett a kocsmáros fröccseiben azonban, mert a falut megülte az örökös ébrenlét kínja, ami maga lett volna a való világ. Az álmatlanság áldásaival és egyben veszélyeivel viszont senki nem volt tisztában oly tudományos alapossággal, mint Béla. Ő valamikor régen, az idők torkolatánál Faithlesst üvöltetett a légyszaros ablakok mögött a sziget rökönyödésére, amelynek lakói nem tudták, mi lehet ez a pokoli lárma. Ám Béla kíváncsi volt arra, miről mond mesét neki katatón módon kántálva a kopasz néger, és hiába ütötték az ablakát meg az ajtaját, nem halkított le semmit, így a falura rátelepedett a rendszeridegen ritmus, ami zilálta a traktorosok lelkét, de ez már nagyon régen volt.

És, amikor rájött a titokra, magában köszönetet mondott az ismeretlen idegennek, mert segített neki megérteni, milyen erők tartják ébren folytonosan, holott mindent elkövetett, hogy ha kis időre is, de legalább néha elmenekülhessen maga elől a végtelenbe, amit azonban nem bírt fölfedezni sem a szénaboglyák alatt, sem mellettük, és mögöttük sem. Kikezdhetetlen egy massza volt a faluja, ahol a hátteret mindig gomolygó köd ülte meg, mert rossz volt a színpadtechnika, falsul működött az élet ugyanis és természetszerűleg.

Viszont a most kialakult lehorgadó állapot legnagyobb vesztesei a zsíros hajú, melegítős, süldő asszonyok voltak mégis, akik a dolgok ilyen drasztikus omlása után hiába állították gondosan a sarokba taknyos kölykeik műanyag dömperjeit, már soha nem várhatták a nemzeti diadaltól minden szemérmüket odahagyó uraikat, hogy azok göcsörtös ujjaikkal remegő combtövüket kaparásszák, eleget téve a rebegő pillák alatt rejtező kívánságoknak. Az álmok attól fogva hazudtak.

Falnak fordultak csupán a hímek, és a hitesek – akik maguk sem gondolták volna, hogy valaha erre vetemednek – imába igazították óhajtásaikat, hogy bár együgyű párjuk szeressen meg akármilyen más rugdosódó csapatot, hogy szurkoljon annak a hátralévő szűkös időben, és így térhessen vissza minden a hirtelen és szokatlan mederbe, amikor a férfiak futballbéli örömeiket a hitesi ágyban tették teljesen kerekké, ezzel csalva bamba álmot magukra, és örömöt hazudva persze minden egyes melegítő alsónak, és az otthonkáknak meg pláne.

De minden öröm forrása elveszett, elmúlt, eltűnt az idő könyörtelen tengerében, mert a fiúk kiestek. Már a bádogbános sem rimánkodott extra istenhívásokon, ami bajt nem csak az ifjabb arák, hanem a penészes duplagyűrűsök is megéreztek, mert kevesebb alkalmuk adódott csodás kornyikájukat eregetni. Nekik is maradt csak a hús klopfolása, ez azonban egyáltalán nem ért fel a templomi slágerek bódító ritmusával, az álmok sem egyformák, mint az kiderült a szűkös időkben.

Minden megváltozott, még a Nap öröme is alábbhagyott, már nem okádta magából a perzseletet, és a mi fiaink, akik a televízió tanúsága szerint a lábuk elé hevertették az egész Univerzumot, távoli tengerek vad habjain pihenték ki a fáradalmakat, azokat az embert próbáló küzdelmeket, amelyekkel megaranyozták a sokat szenvedett kis ország egyszerű szavazógépeinek életét, akik akárhogy is, de a véreik voltak.

Így zuhant vissza minden a varázsló kalapjába egy Hősök téri lehengerlő szeánsz után, amelyen utoljára még megmutatkozott, hogy vannak nekünk héroszaink, viszont ez az egész itt, az istállók alatt, a dudvás járólapok között semmit sem ér, mert a való élet az nem labda, nem a Himnusz kifordult szemmel való rikoltozása, hanem a vasvilla és a trágya embert próbáló és mellbe vágó szaga és vízhólyagja, szalonnával.

Ez az igazi hazánk minekünk, és Béla látta ezt, ha nem is örömökkel. Ekkor döntötte el, hogy önvizsgálatot tart, nyitott szemmel fog emlékezni és álmodni, hogy egyszerre lássa a múltat, a jelent és a jövendőt, amitől a megjózanodott parasztok teljesen hülyének nézték. A fröccsök ura azonban tudta, hogy messzi és régmúlt vidékeken jár, ott, ahol a maiak közül már senki nem lehetett vele. Tágra ásító szemekkel ingott a széken, markolászta a poharát, amelyből emlékeket szopott.

Szétnézett múltjában, amelyben előjöttek a gyerekkor képei a faluban töltött nyarakról. Ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztak az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtak el egy doboz cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejük a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthesse sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson.

Béla szemeit üresen a plafonra emelte, és ennek vásznán vonultak el előtte azok, akik miatt itt lehetett, itt kellett lennie. Dédanyja, aki szerint Kádár újra a körülbelül titkára lett, ezt olvasta ókuláréjában a méteres dunna alatt, a nagyanyja, aki megkeserítette a gyerekkorát, mert mindent hányásig meg kellett enni nála, az ő férje, az anyai nagyapa, a kánortanító, aki méterrúddal nevelte tisztességre, ha a forró spaheltre pisált gőzöket vizsgálni. Nagyanyja nővére, a Nenne, aki annyira meghülyült, mire a városba került, hogy miközben a gázkonvektor mellett ült, amit az előbb gyújtott be, annak örült, hogy máma jól befűtöttek, aztán az ő bátyja, a kacska lábú Pista bácsi termeket betöltő hangjával.

Már alig is fértek el a plafonon, amikor az egyik pókháló mögül előbújt az apai nagyatya, aki vénségében a fotelba szart, a számolatlan nagynénik, nagybácsik meg unokatestvérek: Rózsi, Pista, Terus, Józsi, Laci, Irén, Béla, Erzsó, Miklós, Csaba, Erzsi, Iboly meg a többi vég nélkül, már csak a Hakapeszi majom hiányzott a komplett idillhez, hogy Zsebtévé legyen az egész elcseszett világ. Özönlöttek a plafonon a holtak, az anyja a törött combcsontjával, az apja a levágott lábával, egy freskó voltak már, és, amikor Béla szeméből szivárogni kezdett a sós lé, mindenki lezuhant és elporladt, mintha véget ért volna Woland professzor bálja.

Arra riadt, hogy a fröccsök ura mellette ül, a hátát lapogatja, és fogalma sincs arról, ő merre járt, és honnan jött vissza. Alkonyodott már, és a közben eltelt száz év alatt a faluból eltűnt a por, a templom harangja újra földi idő szerint kongott, a melegítős fiatalasszonyok újra szembenéztek a maguk cölibátusával, a friss fattyak újra teljes gázt adtak műanyag motorjaiknak, és minden úgy nézett ki, mintha normális lett volna a világ.

Béla tudta, hogy nincs így, de ezt most nem mesélte el a barátjának. Magába döntött még pár vodkát, hogy tiszta maradjon a feje, és ennyit mondott: – Na, én megyek. – Hóna alá csapta az álmatlanságát, hazaindult, hogy szembe nézzen a plafonról aláhulló démonaival, és végre kiderítse, ki is ő, és hogyan vált azzá, aki.

Az ismeretlen lénnyé, hömbölögve épp itt, a Tejút peremén, a Naprendszerben egy Föld nevű bolygón, Európában, Magyarországon, és ebben a koszlott faluban, amely egész kóceráj együtt valami irgalmatlan sebességgel száguld a jéghideg, ismeretlen űrben valahová, amit fölfogni sem lehet. – Futball. – Motyogta maga elé, mert már dolgozott benne a vodka. – Futball. – Mondta még egyszer, és röhögött. Vánszorgott, hogy benépesítse a plafonját, mert rengeteg kérdése volt még, amit az élőknek soha nem tett fel, de a mészgalacsinoknak nekiszegezni már volt mersze. Ilyen megfontolásokkal zuhant hanyatt az ágyában, és nem tudott elaludni most sem.

Így megy ez. Szombat délután óta vizsgálódom ezt a netet, ami voltaképp a társadalom ütere – így -, és lázas állapotokat mutat. Amely portál beszámolt – és melyik nem – a sorsfordító eseményről, és lehetővé tette a kommentelést, olyan szelepet nyitott meg, amely a magyar néplélek legmélyebb bugyraiba engedett betekintést. Elemi erővel törtek elő az indulatok, szinte ösztönös fölhorgadással.

Sokat láttam már ebben a műfajban, de ennyi mocskot és átkot még soha nem volt szerencsém tapasztalni. Álszeméremből nem idéznék sem pro, senem kontra. Elég legyen annak megállapítása, hogy a népek puszta kézzel tépnék ki a másik szívét, ha erre módjuk volna, azaz és ergo, az orbáni buzgalom beérett, már csak az aratás van hátra, és Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, ha ez az idő bekövetkezik.

Minden elfojtott keserűség, minden bánat és elnyomás: lopás, földek, stadionok, nyugdíjak, rokkantak és betegek, felnőttek és gyerekek valamennyi kínja, és még ki tudja mi nem kulminálódott ebben az egy gesztusban, mert a megalázottak és megnyomorítottak megérezték a vérszagot. Rájöttek, hogy a gonosz hatalma sem végtelen, és legyőzhető. Még a saját pályáján is, a szíve szottyában, ami a futball, és ami bizonyára nagyon fáj neki. Ütötték hát nagy buzgalommal.

Tocsogva a vérben tapodták a szívét virtuálisan a népek, ami azt feltételezi, ha módjukban állana, nem maradna teher nélkül a lámpavas. Innen értjük meg a terrorfenyegetéses alapszar módosítási buzgalmat, és ebből az aspektusból nyer igazolást a TEK is, a vezér egyszemélyi testőrsége. Mindez azonban nem barbiebabás jövőt vázol nekünk, ha dobban majd a történelem.

Mellesleg pedig azt is mutatja, hogy ezek a kollégisták mégsem egészen hülyék. Megvan a magukhoz való eszük, amely ugyan a ’zemberek bánatára abban nyilvánul meg leginkább, hogy mentsék a szaros irhájukat. A módozatok változatosak, és ocsmányak. Titkosítások, elhallgatások, irányított törvénykezés és egyéb cuki aljasságok, amelyek – ha más nem is – tényleg a diktatúra jellemzői, ha eddig kétségeinek lettek volna.

Viszont minden lukat nem lehet betömni a kuktában, és a sport, jelesül a labda rugdosása – minden mocsok ellenére – mégis csak őszinte dolog. A gyenge végül elbukik, és most a Felcsút volt ez a láncszem. A pénz, legyen az bármennyi is, nem tanít meg labdát rúgni, ahhoz dolgozni kell. Innen nézve mutatkozik meg, valójában milyen gyenge lábakon áll az egész elcseszett ország.

Nincs már távol attól, hogy maga is kizuhogjon az embéegyből, és ez a kijózanodás akkor jön el, amikor a mocsok Unió nem önti bele zsákszámra a pénzt. Ekkor hull majd le a lepel végleg az unortodoxiáról, amin nem segít majd sem akárhány agymosó tévé, sem akármilyen óriásplakát. Kiderül, hogy amit itt nekünk ez a bagázs összedelirált, csak olyan ingatag, mint a futballcsapatuk. Ez a végjáték nincs nagyon messze, és akkor bármi lehet. A Krakatau annak idején nemes egyszerűséggel fölrobbant. Na, ugye.

Államférfi, ja. Ilyen jelzőkkel illetik és illették ezt a szerencsétlent, miközben csak ganajszagú parasztgyerek. Az is volt mindig, és az is marad a futballbéli buzgalmával együtt, amely számára kulturális kérdés, és ezt a nívót védi most az araboktól, vagy hogy is van ez. Három ismérvet sorolt föl, hogy milyen kívánalmaknak kell megfelelni leendő utódjának. Ezek pedig a következők: nyelveket tudni, érteni az ultihoz, és jól tűrni a karaktergyilkossági kísérleteket. Ezt a bölcsességet még frühlingkor mondta, csak épp most került napvilágra.

Jé, tudok osztrákul, akkor már beadhatom a pályázatomat én is a koronára? Az önéletrajzomban szerepeltethető még: nyolc évig jártam orosz tagozatra, igaz, tudásom kissé megkopott, de rövid gyakorlással szintre hozhatom magam, úgyis aktuális ma ez a lingua. De tudok, emberek, de rohadtul tudok. Pláne latint is tanultam, mégis elvadultam. Ebbéli lehengerlő ismereteimet majd kamatoztathatom, amikor misét celebrálok, és pláne a karaktergyilkosságot is jól tűröm. Igen cizellált kommentelők ugyanis naponta többször hajtanak el a jó kurva anyámba, mint libsibolsi buziállatot, és még mindig itt vagyok.

Aztán: edzőtáborokban olyan karakánul mondtam be a negyvenszázat, hogy beleremegett az egész rohadt Tata meg Dunavarsány. Akkor én már egy született miniszterelnök vagyok? Egy lófaszt, mama. Mellesleg egyetlenünk egyáltalán nem felel meg az általa meghatározott kívánalmaknak (sem). Nyelveket, azt nem tud, a karakterét sem nagyon hagyja gyilkolászni, mivel csak a Kossuth Rádió gumival bélelt falai közt érzi otthon magát, semmi más nem játszik. Ultibéli képességeiről meg csak a felcsúti hajdanvolt láblabdás csapattársak tudnának nyilatkozni, de ezt még nem tették meg.

Viszont életének egyetlen szerelméhez, a futballhoz is hűtelen. Azt is megvallotta, hogy ő ahhoz nem ért, csak szereti. Érteni a Gáspár kölök ért hozzá – mint elrebegte -, ebben a kontextusban pedig világos már, mit keresett a kölök a VIP páholyban a VB-n: az apjának magyarázta, hogy mit lát. Azért feleim, ne legyünk elégedetlenek. Ilyen lehengerlő tudással bíró prime ministerünk ellenére még mindig egész jól van az ország a maga lélegeztető gépén. És kiderült, az Unió is azért mehet el a jó francba – na meg az Obama -, mert fingjuk sincsen az ultiról, még egy rohadt terített betlit sem képesek az asztalra csapni kopogós kézzel. Azt csak az ilyen mély, oder übermagyarok – csak ne tudnék ennyire – képesek virítani, mert náluk a bölcsek köve: a gémes kút, a malom alja, meg a fokos. Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek, hosszú volt az út, de legalább megérkeztünk. ’Álamférfi, meg az ’álamfő. Ez a világ.

Nem létezik sem a sportnapilap számára, sem a köz-, és akármilyen televíziónak, most éppen kivételt képez a sport1mega2. Mondok valamit kedves olvasó. Ha nem vagy épp elvakult fan – de hálistennek nagyon sokan vannak, mindegy -, akkor tudtad azt, hogy a magyar férfi kosárlabda válogatott pár napja alig két ponttal maradt le az EB döntőről? Csupán gólarány miatt, egy nyamvadt kosár miatt nem lehet ott. Szolnokon volt egyébként a csehek elleni meccs, leszakadt a plafon, és csak azért voltak kétezerötszázan, mert ha többen lettek volna, szétborult volna a csarnok. Tízszer annyian is nézték volna, de az MKOSZ – mint aktuális hülyegyerek – nem volt képes emberi léptékű csarnokba vinni a meccset, igaz, nincs is neki Groupama Arenája, de mindegy. Ha a nemzeti aranylábúak akárha ezt megközelítő eredményt értek volna el – amire évtizedekig esélyük sincs a lábukba pumpált milliárdok ellenére sem -, most az egész orbánmédia zengené a halleluját. Ez van.

Valójában arról szólna ez a dolgozat, hogy valami hatvan éves szimbólumra hivatkozva, lásd: Aranycsapat – a labdarúgáson, és pár olyan sportágon kívül, amelyek a nemzet nagyságát hivatottak jelképezni, mint a kajak-kenu, olykor úszás, egyebek, minden más le van szarva. De nem is ez a baj igazán. Az inkább, hogy a vezír valagát fényezik tudatosan, tudattalanul, de mindenképp látványosan. A mai Magyarországon a sport a futball. Ez megy orrba és szájba, aminek a leglátványosabb jele, mutatója, ha péntektől vasárnapig nézi az anyja kölke a tévét, és a Dunán, az M1en, a mindenhol a szotyolazajos labdakergetést látja kitartó eltökéltséggel hintve. Ami persze érthető, ha már a stadionok, ugye.

Arról született film a nemzeti főripacs Eperjes svájcisipkás alakításával, hogy a labdát lábbal kergetők legyőzték az angolokat, arról azonban ki tud, hogy ugyanakkor Európa bajnoka lett a magyar férfi kosárlabda válogatott? Épp a Népstadionban győztük le a testvért, a Szovjetúniót, és tele volt az aréna, igaz, nem Groupama volt. Szelektív egy világ ez, és válogatós az emlékezet. Csak a hiszti ne volna mindeme labdarugdosós lázálom körül. Nem tudom, hogyan van ez, én szeretem a focit, mint Gálvölgyi, de magyar tálalásban rám jön tőle a hasgörcs. Nem a kosárlabda Vb. miatt vagyok okádékony hangulatban, a nyár közepén is rajtam volt a frász, kénytelen vagyok magamtól idézni.

„Foci VB van, és akkor? Már régen kiveszett belőlem a lélek, amely vonzana hozzá. Épp holland-spanyol ment az egyik csatornán, mármint futballilag, amikor, épp akkor ismételték az NBA nagydöntőjének negyedik meccsét (Miami-Spurs), és bár láttam már, újból megnéztem, mert ott sportot mutattak. A javából, ahogy Leonard alázza védekezésben és támadásban is a nagyhatalmú LeBront, meg amúgy is, nem kellett azt néznem, hogy a futballban utazó milliárdosok kétpercenként csuláznak a gyöpre, ami bevett szokás, mintha már a darab része volna, úgy adják elő. Senki sem kivétel, mindegyik ezt teszi, a hetente milliókat zsebelő szupersztár csakúgy, ahogyan a magyar akadémiákról kikerülő suhanc. Legyen bár Felcsút, MTK vagy Illés, tök mindegy. Köpnek, és még a frizurájuk is ugyanaz rendre, mostanság a ’hitlerjugendes van nagyon divatban, mindenhonnan jól fölnyírt, a taréjon meg meghagyva, belőve pár liter zselével, hogy fölfelé álljon. De ez nem a hajdanvolt punkos irokézes forma, ez valami más, ez nem a kívülállást szimbolizálja, hanem azt, hogy trendi a gyerek. Ám legyen. Azt mondják, hogy a futball a legnépszerűbb sportág szerte a világon. A hivatalos adat szerint 208 tagja van a futball nemzetközi szövetségének, a FIFA-nak. Csendben jelzem, a FIBA-nak (ami ugye a kosárlabdásokat tömöríti bolygói szinten) meg 213. Ennyit a népszerűségről, de nem azért irkálom ezt, hogy palávert kavarjak itt a két sportág között, ugyan dehogy. Csak a pénzmaffia miatt. A futballt nézi a pórnép, szereti, lelke rajta, de a baj az, hogy erre horribilis biznisz épül, ami megint nem baj, csak hát saját zsebre dolgoznak a mindenkori csókosok, mint az mostanság kezd kiderülni Katar okán. Na, ez a baj.”

Az, ha futball van, akkor kötelező összehugyozni magunkat, a valóság más részlete meg resztli. (Milyen szép ez így a végén.)

Aki ma Magyarországon a közmédiából tájékozódik, olyan világba csöppen, ahol derűs életmesék, közmondások, szólások és megnyugtató hírek virágai tenyésznek. A gazdaság, mint a kilőtt nyílvessző; a politikai kérdések mérlegre téve, pozitívan eldöntve; a polgárok hétköznapjai, mint a régi kifestő képeken; s a vidám locsogás egy celebbel éppen annyit ér, mint a beszélgetés egy akadémiai nagydoktorral. A hírszerkesztő, mint a farkával sepregető róka tünteti el a valóság sötét nyomait. Nehogy már valaki átadja magát a rosszkedvnek, morcoskodásnak, amikor végre jól mennek a dolgaink nyolc borzalmas év után. A néző cukormázzal bevont képet kap Magyarországról, rengeteg információ pedig el sem jut hozzá. Mintha másik országban élne. Érvényes már minálunk Noam Chomsky nyelvész híres tíz pontos listájáról kettő bizonyosan.

Ad egy: az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.(Story, a sztármagazin, Ómolnár: cél, talál, süllyedt.)

Ad kettő: a népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni. (RTL Klub buli)

1984 közelít, sőt itt is van, Orwell mintha a Fideszről beszélne, amikor fikcióként ábrázolja a diktatúra jelmondatait, szomorú, hogy ennyire látta a mi jövőnket: A háború béke. A szabadság szolgaság. A tudatlanság erő. Az ő újbeszélje hagyja el ma a fideszkdnp ajkakat: „Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a »jó« szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a »jó«, ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy »rossz«? A »nemjó« éppen olyan megfelelő… […] Ha pedig a »jó« nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a »kitűnő«, a »ragyogó« meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a »pluszjó«, vagy a »duplapluszjó«, ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. […] A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó – azazhogy igazában egyetlenegy szó.”

Kínában volt valaha a vörösgárdisták forradalma – a mi fülkeforradalmunk azért nem volt akkora, de kétségtelenül éppolyan hatásos –, aminek eredményeként kialakult Mao totális uralma. Született belőle egy kis vörös könyvecske, ami a kötelezőt tartalmazta, és olyan hatásosan működött, hogy nem egyszer lengetésével és a benne foglalt maoi bölcsességek skandálásával még erdőtüzet is próbáltak oltani. Nem sikerült, de megpróbálták, különben honnan tudták volna, hogy nem megy. A mi Orbánunknak ugyan nincs kis vörös könyvecskéje, de van egy 2010-ben kiadott „Rengéshullámok” című könyve, amit 3.350 huf-ért dobtak piacra, de most 300 huf-ért árulják, ha egyáltalán. Nem tudom, hogy Mao elnök elvtárs részesült-e kiadói díjazásban, de a mi Orbán elvtársunk igen: „Orbán Viktor a 2010-es vagyonnyilatkozata szerint hatmillió forintot kapott a kiadótól “könyvkiadás” címen. 2011-ben ez az összeg 248 ezer forintra, 2012-ben pedig 114 ezer forintra csökkent, a 2013-as vagyonnyilatkozatban pedig már nem szerepel semmilyen összeg a könyvvel kapcsolatosan.” De hát, ez nem a kínai kommunista párt, csak a Fidesz.

Azután Mao elnök elvtárs vidéki kényszermunkára küldte a vörösgárdistákat ismerkedni a paraszti élettel. Orbán elvtársnak nincsenek vörös gárdistái, de van neki a CÖF és van neki a NER, így az ő fülkeforradalma – aminek szlogenje: csak a Fidesz – az önálló gondolkodás megszüntetéséről szólt. Mert ha nem tudod, miről mit gondolj, majd mi megmondjuk helyetted. Csak a Fidesz. Mert már Liu Sao Csi elvtárs is megmondta: az önálló gondolkodás káros. Kínában egymillió ember volt a kulturális forradalom közvetlen áldozata, Orbán fülkeforradalmának – közvetetten – négy milliónyian estek áldozatul. Hiába, Viktor szeret mindenben másoknál jobban teljesíteni.

Kész csapata van a saját tévéjében, ahol a sokaság szellemi szintjét és morális nívóját egy személyben testesíti meg az Obersovszky nevű. Ő a mi állatorvosi lovunk, akitől alkalom adtán az se állna távol, hogy a magyar aranylábúak világbajnoki győzelméről számoljon be, ha azt kívánná a haza és főnöke, aki nem a televízióban, hanem a Parlamentben, hamarosan meg a Sándor-palotában formálja saját torz képére a világot. Ilyen ember a György, és ebből a fajtából nagyon sok van, Duna-rekesztő mennyiség.

Amúgy ezt az embertípust az ilyen rendszerek termelik ki. Ahol a tehetséget leváltja a “tehetség” (azaz mi mondjuk meg, ki a tehetséges), ott a szervilizmus életképes stratégia. Ez különösen igaz olyan embereknél, akiknek nincs énképük, így nem probléma ezek után a tükörbe nézni. Ott úgyis alapvetően senki sem nézne vissza, így mindig van hely a “példaképnek”, hogy ezt az űrt betöltse. Kíváncsian várom és figyelem, hogy a csúcsra járatott pátosz gyakorlatilag már a határokig kitolt és kihasznált (nemzeti) giccsfaktor elegendő lesz-e a következő négy évben is a kormányzatot támogató választók ilyen széles rétegének meggyőzésére. Eddig még győzik szusszal, de egyszer csak eljön a Télapó.